Kalligram, 2015 (24. évfolyam, 1-12. szám)

2015-12-01 / 12. szám

adásul olyanként, aki tud arról, hogy örökbe fogadták. Grönewald is ezen lepődik meg igazán, kizártnak tart­ja, s végül ki is derül: igaza van. Ervin még Budapesten, Bíró doktortőnél sem érti, milyen információkat tartal­mazhatnak az iratok. Freudnak az Imagóban közölt hí­res szövege, melyre azóta számos el­mélet visszautalt, a heimlich és az unheimlich fogalmát vegyíti. Egészen pontosan tehát leír egy olyan kategó­riát, melyben minden, ami ismerős és otthonos, valamint a kísérteties, az is­meretlen, a félelmet keltő összefonó­dik, találkozik. Schein regénye szinte mindvégig ilyen, amit remekül megtá­masztanak a regényben (és nem a bo­rítón) közölt fekete-fehér fotók. Az egyik legszebb példája ennek a borítón paratextusként ugyan színesben közölt kép, mely azonban az egyik belső la­pon megismétlődik. A távolról a gye­rekkori otthont, az ablakban száradó friss zsömléket megidéző képet csak egy pillanatra közelebbről megnézve rögtön látszik: valójában minden ro­had. A zsömlék szikkadtak és fonnyad­tak, az ablakpárkányról hullik és pat­tog a fehér festék, az üveg pedig koszos. Ismét az elhagyatottság, az idő állan­dósulásának képe ez, ami Szőcs Petra fotóin végig következetesen érvényesül. A regény címe burok: a svéd nyelv, mentalitás és Svédország maga Ervin soha nem választott, csak kapott életé­nek közege. Olyan burok, amely egy­részt véd, másrészt elzár. Ervin apja nyomozása után maga is kutatni kezd: nem önszántából — halott apja kény­szeríti rá, aki porrá zúzatja mindazt, amit felhalmozott életében. Egyetlen íróasztal marad meg, Ervin gyerekko­rának egyik kelléke, amely alatt térké­peket nézegetett. Az íróasztal mögött a holokauszt egy története bontakozik ki, egyben a Grönewald család érintett­sége is. Nem véletlen ez, hiszen a re­gény egész szövege számos helyen idé­zi meg a nácizmus borzalmait. Nem véletlen Grönewald gyűjtőszenvedé­lye sem, ahogyan az sem, hogy a saját szövegem elején Christian Boltanskit idéztem. O ugyanis munkáiban a tör­ténész és az archivárius eszközrendsze­rét kiforgatva kelt olyan hatást, mely a holokausztot idézi. A gyűjtés, sze­lektálás és megsemmisítés a náci gépe­zet működésmódjának leképeződése: a gettósítás, a táborokban a hasznos­nak és haszontalannak ítéltekre osztás, majd előbb vagy utóbb, de a „végső megoldás”, azaz a teljes megsemmisí­tés különböző médiumokon keresztüli megidéződése. Különös értelmet nyer ez akkor, ha végiggondoljuk, hogy Hit­ler az elkobozott és összegyűjtött tár­gyakból múzeumot akart nyitni: dup­lán megsemmisítve, a hiányt, az ott­­nem-létet még inkább erősítve. Szőcs Petra fotói ezért is remek választások: ahogyan maga a szöveg, úgy a képek is a hiányt, az ember torzószerű vagy semmiféle megjelenését villantják fel. Az egész tehát nem más, mint egy re­torikai alakzat: metafora és szinekdo­­ché, olyan történet, mely éppen a tör­ténetnélküliség indexe. A fent idézett, Ervin által említett, írni képtelen, így történeteket kitaláló író igazi halálának egyetlen oka a fiú szerint az lehet, ha még a képzelőereje, a történetek kitalá­lásának képessége is cserben hagyja. Ez ■ Darvasi László új kötete biztos kisprózái rutinnal megírt novel­­láskötet, amely azonban nem a formá­val, az elbeszélői hanggal vagy a poéti­kai struktúrákkal számol le posztmo­dern gesztusokkal, hanem azzal az egy­re zavarosabb és reménytelenebb hely­­lyel, amelyet az egyszerűség kedvéért otthonnak nevezünk. Az Isten. Haza. Csal. — címéből is sejthetően - nem messze tájak és régmúlt korok, ha­nem nagyon is közeli idő és hely tör­téneteit meséli el, rövid és szikár mon­datokban. A cím első látásra erőlte­­tettnek tűnhet, a kötetet végigolvasva azonban kiderül, hogy nem szójáték­ról, sokkal inkább egy elfúló elbeszé­lői hangról van szó, illetve arról, hogy az első kettő lassan már a harmadi­kat is felszámolja, vagyis meg/el/csalja. A három szó egyúttal a nagyobb egy­ségek elnevezéseként is szolgál, az el­történik Grönewalddal is: nem isme­ri meg, nem tudja kitalálni fia történe­tét, így tehát halála szinte szabályszerű. Schein Gábor országok, egyéni és kollektív traumák között átjáró, azok határait elmosó regénye meglehetősen rezignált, magányos képet fest aktuá­lis világunkról. Nála a remény és az öröm is kezdetleges, olyan halvány fé­nyekkel, olyan visszafogottan világítja meg azokat, mint Szőcs Petra a fotóit, amelyek a szövegbe ékelődnek. Ebben a halványszürke, csenddel körülölelt, mások emlékeivel teli közegben nehéz fogódzókat találnunk, mégis érdemes elfogadnunk a szerző játékba hívását. ■ ■■ ■ Antal Nikolett (1985): az ELTE dok­­torandusza, a Fiatal írók Szövetségének elnökségi tagja, a FISZ Kritikustusák szer­kesztője és szervezője. Kutatási területe: a trauma és a poszttrauma megjelenése a kortárs művészetben. Rendszeresen ír könyv- és színházkritikákat. 2015-től a B32 Galéria és Kultúrtér művészeti vezetője. Darvasi László: Isten. Haza. Csal. Novellák. Budapest, Magvető, 2015 ső kettő kilenc, a harmadik pedig ti­zennégy novellát (és egy függelékként vagy metaszövegként is olvasható ti­zenötödiket) tartalmaz. „Kivisszük apukát a piacra, és eladjuk” Bár a tematikusán elrendezett törté­netekben érzékelhető némi hangsúly­­eltolódás a ciklus címeinek (Isten, Ha­za, Csal) irányába, valójában a legtöbb akár másik címke alá is kerülhetett volna. Ezek a novellák arról szólnak ugyanis, hogy immáron nemcsak az egyén, hanem a társadalom is veszély­be került. Az egyén és társadalom kö­HERMANN VERONIKA OLYAN TÁVOLI ELETEK

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék