Kalligram, 2020 (29. évfolyam, 1-12. szám)

2020-02-01 / 2. szám

doktorátust szerzett, Debrecenbe visz­­szatérve a Kollégium matematika és fi­lozófia tanszékét kapta meg, de taní­tott általános és kísérleti fizikát, bota­nikát, kémiát, geográfiát, csillagásza­tot, mindemellett kiváló orvos is volt, diákjait maga gyógyította. Hatalmas és kiterjedt tudása, a fizikai kísérletek­ben való jártassága lehetett az oka an­nak, hogy különféle babonás hiedelmek övezték tiszteletreméltó alakját. A köz­hiedelem ördöngös varázslónak tartotta, s bár előadásainak anyagai sajnos nem maradtak fenn, félelmetes híre a nép­hiedelmek világából hamar átkerült az irodalomba, a Magyar Faustban sokan láttak fantáziát, bár az ördöngösségét minden író hatalmas iróniával és nyil­vánvaló fenntartásokkal kezelte. Ennek a 18. század óta tartó „irodalmi pályafu­tásnak” a legfrissebb állomása a Győrei- Schlachtovszky szerzőpáros új regénye, a Magyariné szeretője. Az írók a témát már korábban érintették egy drámapá­lyázatra beadott szövegrészletben, ezt bontották most ki és kalauzolják el ol­vasójukat a tizennyolcadik századi Deb­recen valós és fiktív elemekből montí­rozott világába. A regény több síkon bonyolódik: egyrészt témává teszi Hatvani történe­tének megírását, valamint Hatvani tör­ténetén belül is megjelenik egy újabb dimenzió, mégpedig mágikus betét­történetek formájába. A különböző sí­kok közötti váltások egyértelműek, nem hozzák zavarba az olvasót. A megírás történetének főhőse a Hatvani legen­dáját és szerelmének történetét lejegy­ző Makai Sámuel joghallgató, aki ere­detileg egy disszertáció megalkotása mi­att ragad tollat. Az értekezés Hatvani István bontóperét lenne hivatott tár­gyalni, de a történet egyre csak kanya­rog és duzzad, míg végül szerzője kény­telen belátni, hogy valójában rég nem tudományos munkát ír, hanem regényt. A jurátusból poétává váló írónak segí­tői is vannak, egyrészt a korszak nagy költője, Csokonai Vitéz Mihály, akivel együtt kocsmáznak és látogatják a bor­délyházakat; valamint Rébi néni, a szál­lásadónő, aki hagymás vetrecéjén kívül arról híres, hogy lépten-nyomon bele­javít a készülő szövegbe. A disszertáció­ból ördögrománná lett regénybeli szöveg Hatvani időskorának néhány hónap­ját jeleníti meg; azt a néhány hónapot, amikor beleszeret a nála jóval fiatalabb Fruzinkába, melynek kapcsán boszor­kánysággal és gyilkossággal is vádolják. A fiatal lány első felbukkanása a regény egy tipikus részlete, a könyv hemzseg az efféle túlburjánzó, terjengős, jelzők­kel zsúfolt, ironikus felhangú bekezdé­sektől: „Korántsem a négy sápadt gyer­tyából tündöklött e fény, hanem a su­dár, gyönyörű leányból, ki most a szo­bába lépett, egyik kezében nagy, karos gyertyatartóval, másikban egy tálcával, amelyen egy butélia meggylikőr és két kupica állott. Tizenhét esztendőt szám­lált ekkor, orcáin szűzies pír, magas, hó­fehér homlokán mintha minden báj és tökély találkozott volna, nádszál terme­te, labdarózsa keble édeni üdvöt ígért a boldog férjfiúnak, ki őt majd egyko­ron hitveséül bírhatja. Hangja tálján violoné. Nyaka hattyúé, válla íve hel­lén vázákéit másolja. Szeme eleven pa­rázs, dereka darázs, szoknyája rebbené­­se lepkének finom rebbenése virágról vi­rágra, lépte mi könnyű, mi drága! Gesz­tenye haja csípőjéig omlik vala...” A ro­kokó hagyományait idéző leírás persze csak egy példa, bár felépítésében végig ez a bőség és részletgazdagság jellem­zi a szöveget, azért sokféle beszédmód megtalálható, az emelkedettől egészen a piaci kofák vulgáris megnyilvánulá­sáig. A nyelvi regiszterek keverése mel­lett a szókincs lenyűgöző gazdagsága az, mely már az első oldalak után elismerés­re késztet, látható, hogy szinte tobzód­nak benne a szerzők, miközben stilizált, archaizáló 18. századi nyelvhasználatot idéző nyelvüket megalkotják. A Magya­riné szeretőjének, nyelve azonban nem egy korábbi nyelvállapot rekonstrukci­óját kísérli meg, nem akar teljesen au­tentikus lenni, de nem is teljes fikció (a szerzők egy interjúban azt nyilatkoz­ták, hogy a kötet szavainak túlnyomó részét ellenőrizték korhűség szempont­jából). Kiváló arányokkal vegyíti a kita­lált és valós nyelvi elemeket, úgy, hogy az életre keltett nyelv egyszerre idegen és mégis ismerős, sok újdonságot tarto­gat, mégsem válik élvezhetetlenné, vagy érthetetlenné. A kalandos és fordulatos történet­ben mintha a középkor és a felvilágoso­dás szarkasztikus világnézeti küzdelme bontakozna ki: a babonaság kerül szem­be a tudománnyal, és nagyon úgy tűnik, hogy előbbi győzedelmeskedik. Hatvani István először bűnös vonzalma (hiszen nős, és ráadásul egy jóval fiatalabb nőbe szeret bele) miatt lesz a debreceni szó­beszéd tárgya, majd mikor a leány apja egy furcsa balesetben meghal, gyilkos­ság gyanúsítottjává is válik. Hamar rá­ébred arra, hogy a józan ész segítségé­vel nem tisztázhatja a vádakat, kényte­len az ellene forduló népharagot féle­lemmé változtatni, és azt használja ki, hogy földöntúli, az ördögtől származó erőt tulajdonítanak neki. A regény lap­jain olvasható „román” egy sokrétegű szöveg, hiszen egyszerre szerelmi törté­net, krimi és egy város korrupt műkö­désének bemutatása, sok mágikus és ir­reális betéttel tűzdelve. Boszorkányok, kofák, kisasszonyok, tudósok, városi elöljárók és részegeskedő poéták népe­sítik be ezt a karneváli teret, hogy a vé­gén egy nagy, ördögi forgatagban, egy bulgakovi bálon együtt ünnepeljenek. „Más vendégek kart karba öltve sétálgat­tak, és bámulták a mennyezetről lecsün­gő, ezerkarú, kristály gyertyatartókat és hasonlóan ékes falikarokat. Újra má­sok a kártyaasztaloknál kísértették meg szerencséjüket, az ifjabbja pedig miné­­zet járt az egyik szegletből hangoztatott szerszámos muzsikára. Mindenki arcán valamely derűs kábaság, mosolyos ma­­gafeledtség ült. Nem csak a hatalmas­ra tágult téren nem csodálkoztak, de a Raphael- és Tizian-festevények ottani lételét sem találták különösnek.” Össze­tett, többsíkú, és rendkívüli nyelvi lele­ménnyel megírt szöveg a Magyariné sze­retője, mely görbe tükröt tart nem csak a tizennyolcadik századi cívis városnak és polgárainak, hanem a ma olvasóinak is. Ennek ellenére nem kell (és nem is lehet) túlságosan komolyan venni, leg­feljebb együtt nevetni vele. Olyan kü­lönleges könyv, melynek minden sorá­ban érezhető, hogy alkotói nagyon él­vezték a megírását, és talán éppen ez a felszabadultság teszi rendkívül szóra­koztató alkotássá. ■ ■ H ■ Kolozsi Orsolya (1980, Budapest): ta­nár, kritikus. A Szegedi Tudományegye­temen szerzett magyar-összehasonlító irodalomtudomány szakos oklevelet, ugyanitt a Modern Magyar Irodalom Tan­széken folytatott doktori tanulmányokat.

Next