Kalotaszeg, 1994 (5. évfolyam, 10. szám)

1994-10-01 / 10. szám

Történelem ! Őseink nyomában X. Árpád örökösei Mottó: „Néha úgy elfogytunk, magunk sem találtuk magunkat Néha a magyar is idegen volt néha az idegenből lett a legjobb magyar... "(Babits Mihály) Ha a históriát csupán az uralkodók tettei történetfüzérének tekintenék, akkor a Szent István halálát követő fél évszázad civódások, kibékülések, testvérgyilkosságok és tragikomikus események egymásutániságának tűnhetne. A valóság ennél sokkal összetettebb volna, néha szürkébb, máskor színesebb. A nagy király halála (1038) és I.(Szent) László trónra lépése (1077) közötti intervallumban súlyos megpróbáltatások, kemény idők következtek a fiatal magyar állam számára. Alig harminckilenc év alatt az országnak két királya is volt. A trónvillongások következtében ezek közül csak Géza halt meg természetes halállal. A trónviszályok fő oka az volt, hogy az Árpádházban még nem alakult ki ekkor az öröklési rend és általában testvérharcok döntötték el azt, hogy az uralkodót az elsőszülött fia, vagy unokaöccse követi-e a trónon (?). Az elsőszülöttség vagy primogenitura jog a keresztény jogszokásból ered, míg a legidősebb férfi avagy szenioratus jussa ősi nomád eredetű, tudniillik a nomád népek nem engedhették meg maguknak, hogy csecsemő kerüljön a fejedelmi székbe (lásd István és Koppány küzdelmét). A széthúzás haszonélvezői a nagybirtokosok (akik újabb adományokra számíthattak) és a német császárok voltak. Ez utóbbiak világuralmi törekvésük elérésére sok hadjáratot vezettek Magyarországra, ahol (a XI. században) azonban tartós sikerek nem teremtek számukra. A magyarok a felégetett föld taktikáját (!!) alkalmazták, mindent elhajtottak és elpusztítottak a kiéhezett császáriak elől, akiket aztán fegyverrel curukkolni ösztökéltek. Ennek nyomát őrzi a Vértes hegység neve, ahonnan a „csúfot vallott németek sátraikat, s minden holmijukat hátrahagyva, vértjeiket elhajigálva futottak vissza Németországba.” Az ország izmosodása szempontjából különös veszélyt jelentettek az ismétlődő pogánylázadások István király felnégyeltette a lázadó vezéreket, a pogányokhoz húzó Vazult megvakíttatta, fülébe forró ólmot öntetett, de a régi rend csíráit ő sem bírta teljesen megsemmisíteni. 1046-ban, amikor Pétert, István öccsét, másodszor is elűzték, hatalmas pogánylázadás indult a békési Vata vezetésével, amelynek a híres Gellért püspök is vértanúáldozata lett. 1061-ben ismét fellángolt a tűz I. András (Endre) halálakor, amikor is Vata fia, Janus vezetésével a trónralépő I.Béla elé imigyen álltak az elégedetlenek: „Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogányságban élhessünk, a püspököket megkövezhessük, a papokat és az egyháziakat kiirthassuk, a tizedszedőket felköthessük”. Ezek a mozgalmak azonban bukásra voltak ítélve, hisz a király és a nagybirtokosok már elég erősek voltak elfojtásukra, a szegény kóborló szabadoknak csak annyi maradt, hogy „szabadon szolgálhatott ott és annak, akinek akart”. Mint tudjuk, István király kevésbé bölcsen jelölte ki utódját a trónon. Nővére fia, a velencei Orseolo Péter (1038-1046) vitéz ember és hívő keresztény volt ugyan, de a magyarságtól idegen, emiatt főként idegenek között kereste hatalma biztosítékát. Léhalelkű zsarnokká vált aztán, és amikor lázadás indult ellene, Péter III. Henrik német császárhoz menekült Regensburgba, ahol a segítség fejében felajánlotta Magyarországot. A felkelést Aba Sámuel nádor, Szent István sógora vezette, akit királynak kiáltottak ki (1041-1046). Amint trónra lépett, a főpapoknak visszaadta a Péter által elvett uradalmakat, elűzte az idegen várispánokat. Nagy volt a népszerűsége ennek a kabar törzsből származó Aba Sámuelnek, ami azonban rövid életűnek bizonyult, hiszen III-ik Henrik - aki II.Konrádnak volt a fia (aki Szent Istvántól szégyenteljes vereséget szenvedett) - készen állt kiköszörülni a csorbát. Kihasználta Péter kényszerhelyzetét és azt, hogy az országnak két királya volt, és háborúra készült. Aba Sámuel nem sokat habozott, hanem azonnal három sereggel megtámadta Németországot, nagy zsákmánnyal és sok fogollyal térvén haza A császár azonban nem hagyta ennyiben, és 1042 őszén, valamint 1043-ban hatalmas sereggel támadott, a pápánál pedig kieszközölte Aba Sámuel egyházi átokkal való sújtását, ami hamarosan éreztette is hatását. Aba tudatában volt, hogy az ország előkelő családai sosem fogják szívből királyuknak elfogadni, ezért alacsony származású emberekkel vette körül magát, és zsarnoki módon kezdett uralkodni. Gellért püspök még ki is prédikálta a templomban, hogy nem érdemel bűnbocsánatot, mert „a negyvennapi szent böjtöt kardjával beszennyezte”. Az elégedetlenkedőket 1044 húsvétján Marosváron kegyetlenül lemészároltatta. Ezzel utolsó híveit is elidegenítette. Ezek után az 1044-ben vívott ménfői csatában a Rába mellett Aba Sámuel alulmaradt, s elmenekült, de később elfogták és Péter kivégeztette. Péter így 1044 augusztusában visszaszerezte királyságát, és „a következő esztendőben a császár visszatért Magyarországra. Péter király húsvét ünnepén a magyarok és németek színe előtt átadta neki Magyarországot aranyozott lándzsa képében” (Képes Krónika). Péter tehát nyilvánosan elismerte, hogy maga a német császár vazallusa, és hogy országa hűbéres tartomány lett. Még zsarnokibb módon próbált uralkodni, mint azelőtt. Ebben a helyzetben a volt gyula két fia ragadta meg a kezdeményezést: „Akkor a nemesek látván nemzetük baját, összegyűltek Csanádon, tanácsot tartottak, és egész Magyarország nevében ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba Endréhez és Leventéhez, szólván hozzájuk: egész Magyarország híven várja, és készséggel hallgat rájuk az egész ország, miként királyi nemzetségre, csak jöjjenek haza Magyarországra, és oltalmazzák meg őket a németek dühétől”. (Képes Krónika). A magyarok előtt először rémlett fel a nemzethalál képe, szerencsére ekkor még egészségesen működött a lovas ősöktől örökölt intézmény, a vitézek közössége. Vazul (Vászoly), akit a trón megilletett volna, vakon és süketen földönfutóvá lett három fiával együtt. Endre és Levente Kijevben, Nagy Jaroszláv udvarában éltek, míg Béla a lengyel királynál húzódott meg. 1046-ban Endre és Levente orosz segédcsapatokkal tértek haza, ahol épp pogánylázadás volt, amivel Levente egyet is értett, mert maga is pogány volt. Endre azonban, miután győztes seregeivel bevonult Székesfehérvárra, és ott elismerték törvényes királynak, kiállt a keresztény hit mellett és teljes erejével Péter ellen fordult, aki újból a császárhoz próbált menekülni, de a határ közelében utolérték, és sebeibe belehalt I.Andrást (Endrét) (1046-1060) a három püspök Székesfehérváron felkente Szent István koronájával, akinek összes törvényeit megerősítette. Lengyelországból hazahívta a bajnokvívó Béla öccsét, akit utódjául jelölt ki, és az ország északkeleti részén külön hercegséget adott neki. Ez az „ifjabb király” intézménye olajozottan működött 1052-ig, amikor Andrásnak fiúgyermeket ajándékozott az Isten, és a kis Salamont örökösül szerette volna megnevezni. Egyelőre 1050 tavaszán Gebehard regensburgi püspököt, a császár nagybátyját együtt verik vissza, majd következő évben Henrik császár katonái dobják el menekültükben a vérteket annál a bizonyos hegynél. 1052-ben a közvetíteni akaró pápa megy haza sikertelenül, kiátkozással fenyegetvén I. Andrást. András király tudatában volt a császár feletti győzelem jelentőségének, és az 1055-ben kelt tihanyi apátság alapítólevelében (amelyben az első összefüggő magyar szöveg is található: „A Fehérvárra menő hadiútra”) „Endre (András) Isten jóváhagyó kegyességéből a parmóniaiak győzhetelen királya” néven nevezi magát. Nem véletlenül írta a Képes Krónika: „három év alatt fegyvereivel a magyarok adófizetőivé tette a lengyeleket, cseheket és osztrákokat”. És legyőzhetetlen is maradt volna, ha Béla öccsével viszályba nem keveredik. Történt ugyanis, hogy 1057-ben Salamon fiát királlyá koronáztatja András és eljegyzi II. Henrik 8 éves leányával. 1059-ben játszódott le a várkonyi jelenet, a Tisza mellett, amikor Béla herceg a korona és a kard között kellett hogy válasszon. Béla e cselvetés után Lengyelországba menekült. András a közben özveggyé lett császárnéhoz fordult segítségért. A magyarok ekkor Bélához csatlakoztak és a Tiszától keletre legyőzték a szélütött András királyt, aki leesett a szekérről és a lovak agyontiporták. Tihanyban az általa alapított bencés apátságban temették el, ahol ma is látható keresztalakú kardot formáló sírlapja. Ő az első magyar király, akinek biztosan tudjuk sírját, és aki ma is ott alussza álmát. Kovács Kuruc János A ménfőnél vívott csatában — hívei árulását követően — Aba Sámuel vereséget szenvedett. 3