Kalotaszeg, 1997 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
Turista csalogató . Az első csoda számomra az, hogy a kalotaszegieknek ez a viselete és faluja ma is megvan... Mennyi lelki gazdagság, idealizmus kell ilyen művészet megteremtéséhez és fenntartásához. ” Móricz Zsigmond Sokszor eltöprengek nemzeti közösségünk elszalasztotta nem használt alkalom adta lehetőségeiről. Itt van a Kárpátok szegélyezte Erdély, a fejedelmek korában viruló Tündérkéit, annak is egyik bokrétája, Kalotaszeg. Ha arra gondolok, hogy a nap égette Spanyolország, vagy Görögország kopársága ellenére nemzeti jövedelmének jelentős részét az idegenforgalom biztosítja, még jobban elkeseredem. Könnyű azoknak, hisz ott a tenger, mondhatja bárki. Pedig itt is van, igaz mesterséges,mint például a Bélesi tó, amelynek vízéből nőnek ki a fenyők . Egy szó mint száz, nem marad látvány nélkül az erre tévedt turista. Főleg most, amikor az ország turisztikai minisztere magyar nemzetiségű. -Büszke vagyok rá, hogy az elmúlt években egyik-másik, szerencsésebb csillagzat alatt született honfitársamat is sikerült elcsábítani e tájra, hogy megcsodálhassák mindazt, ami egykor Móricz Zsigmondot is ámulatba ejtette. Az alábbiakban következzék egyik budapesti újságíró kollegám élménybeszámolója: OROS MÁRTON Kalotaszeg - ahogy én láttam Harminc éve tervezgettem magamban,hogy megnézem Erdélyt. Gyermekkoromban, amikor klasszikusainkat még nem kötelező olvasmányként faltam, sok-sok szép tájra, érdekes emberek közé vitt el a képzelet. A megelőző korszak viszont mindent megtett azért, hogy ne legyen kedvem megnézni a valóságban is, mi minden látható a Kárpátokon innen. Manapság viszont már drága a nyugati út, nem nagyon vonzott a Balaton sem, így kapóra jött a Sajtószakszervezet ajánlata, mely kedvező áron kínál pihenési-üdülési lehetőséget Kalotaszegen, Erdély egyik legszebb néprajzi és földrajzi egységében. Rövid készülődést követően egy szombati nap hajnalán útnak indultunk a feleségemmel az ártándi határátkelő felé. A határállomás öt sávja gyönyörűen kivilágítva csalogatja az utazót. Valószínűleg a korai időpontnak tudható be, hogy csupán három autó araszolgat előttünk, így már egy jó negyedóra múlva “régi szép időkre” emlékeztető alapossággal kutatják a román határőrizeti szervek csomagjainkat és utazási célunkat. Miután mindent rendben levőnek találnak, mehetünk. Még hazai utakon autózva jut eszembe, hogy nem gondoskodtam időben lejről, gondolva, a határon bizonyára tudok váltani. Ez a reményem nem vált valóra, az Exchange felirat mögött ülő hölgy elmondta, hivatalosan csak valutát váltanak fejre. No de félre bú, csapjunk a lovak közé, mondtam az asszonynak. Rá is fért a biztatás, mert ő nem lévén gyakorlott külföldre járó, már aggódott a problémák nyomasztó súlya alatt. Mintegy tíz kilométeres út volt mögöttünk, mikor egy csúnya, leromlott állapotú gyár jelezte, megérkeztünk Nagyváradra (Oradeának is nevezik). Jó tempóban haladtunk célunk felé, érdekes színfolt az országos főútvonalat keresztező birkanyáj, miközben lehetőség adódik a zsibbadó test átmozgatására. Gyönyörű október eleji nap volt, már feledtük a határátkelés izgalmait, az elsuhanó magyarlakta falucskák a gyönyörűen karbantartott templomokon és a napernyők alatt ( drágán) gyümölcsöt kínálókon kívül nem sok látnivalót ígérnek. Élesden, a faluközponti útelágazásban egy üres banánosláda román nyelvű felirata azt sejteti, hogy a Királyhágó útépítés miatt le van zárva. Rövid tanakodást követően a jelzett északi irányba fordultunk, s eszményien szép tájakon követtük a kanyargós utat Hamarosan útelágazáshoz értünk, s mivel ide már nem jutott útbaigazító banánosláda, teljes tanácstalanok voltunk a választható útirányt illetően. Azon ritka esetek egyike következett be, amikor egy magát gyakorlott sofőrnek valló férfi nyíltan bevallhatja élete párjának, szeretné ha további útirány kiválasztása gondját (és felelősségét) megosztani. Visszafordultunk . Már elmúlt hél, a megbeszélés értelmében kettőig Bánffyhunyadra kell érnünk, hiszen várnak ránk. Meg aztán csak nem vesszük komolyan egy gyümölcsösláda ismeretlen nyelven íródott intelmeit. Már láttuk a Királyhágó szemet gyönyörködtető magaslatait amikor váratlanul megszaporodtak a szembe jövők . Rossz érzésem támadt s nem fölös óvatosságból megbíztam a nejem, tán ha keresne egy közeli terelőutat arra a végső esetre számítva, ha mégsem vezet tovább út. Út pedig nem vezetett. Alig vigasztalt , hogy velem együtt tíz-tizenöt autóstársam sem hitt a göngyöleges útbaigazításnak, s tanakodhattunk, hogyan tovább? Nem akarok erről sokat írni, az ember a rémálmait igyekszik hamar elfelejteni. Röviden: egy kb. tizenöt kilométeres útnak még jóindulattal sem nevezhető vadcsapás az idén még kiskorúnak számító Audimat egy röpke óra alatt átsegítette nemcsak a nagykorúságon , de azt ránézésre autómatuzsálemmé változtatta. Hát még, amikor az egysávosnak is csak dicsérőnek nevezhető ösvényen egyszer csak szembejött egy-egy teherautó. Aztán csak sikerült nagyobb baj nélkül megúszni, önbizalmam jelentősen megnövekedett, s volt időm az asszony megrongált idegzetének pátyolgatására is, sőt a “kellett nekünk ezt” típusú megjegyzéseit is figyelmen kívül hagytam. A közvetlen életveszély elmúltával csendes derűvel vettem tudomásul, hogy a benzintankom rövidesen porzani kezd. Az első utamba kerülő kút fiatal kezelőjét kérdeztem vajon forintért ad-e benzint? Bólintott , s tele töltötte a tartályt 70-ért literenként. Ekkor már meg voltam győződve arról, hogy a hivatalos szervek álláspontjával ellentétben kijelenthetem: a forint konvertálható valuta. KAMONDI SÁNDOR Folytatása következik.