Kanadai Magyar Munkás, 1951-1952 (23. évfolyam, 1-50. szám)

1951-08-30 / 7. szám

­. OLDAL KANADAI MAGYAR MUNKA, 1951 AUGUSZTUS 30. CSÜTÖRTÖK. HOGYAN ÉLNEK AZ ANGOL-IRÁNI OLAJTÁRSASÁG MUNKÁSAI A NEMZETKÖZI Munkahivatal küldöttsége 1950-ben ellátogatott Iránba, hogy megvizs­gálja az Angol-Iráni Olajtársaság munkásainak életviszonyait. Ennek az utazásnak volt az e­­redménye az a jelentés, amelyet Genfben »Munkaviszonyok az iráni olajiparban« címmel tettek közzé. A könyv a legújabb iráni esemé­nyek miatt különösen nagy érdeklődésre tart­hat számot. Magától értetődik, hogy naivitás lenne a té­nyek lelkiismeretes ismertetését és tárgyilagos megvilágítását várni a Nemzetközi Munkahiva­tal képviselőitől, akik a »szociális igazság« vé­delmének lobogója alatt a gyarmati fosztoga­tás kapitalista rendjét és politikáját védelme­zik. A jelentés szerzői azon buzgólkodnak,hogy az angol koncesszió-tulajdonosokat az iráni munkások jótevőinek szerepében tüntessék fel. Ez azonban nem sikerül. A Nemzetközi Mun­kahivatal hamisítói minduntalan leleplezik ma­gukat, részben vigyázatlan statisztikai adatok­kal, részben ékesen beszélő hallgatással, rész­ben pedig kényszerű beismeréssel. Végeredmé­nyében a jelentés szerkesztői akarva, nem a­­karva megállapítják, hogy az Angol-Iráni Tár­saság, amely ellenőrzés nélkül rendelkezik Irán eddig feltárt természeti kincseinek legdöntőbb részével, az ország munkásainak több mint a felét, kivitelének több mint 60 százalékát lefog­lalja, tevékenységének 43 éve alatt semmiféle kedvező befolyással nem volt Irán gazdasági fejlődésére és lakosságának életszínvonalára. Ellenkezőleg: a társaság tevékenysége gátolta az ország gazdasági haladását és elmélyítette a dolgozók nyomorúságát. AZ OLAJIPARI munkások alapbérét Huzisz­tában — a társaság tevékenységi körzeté­ben — a helyi hatóságok állapítják meg, akik valójában a társaság szolgálatában állanak. A Nemzetközi Munkahivatal jelentése azt mond­ja, hogy 1949-ben a társaság olajipari munká­sainak alapbérét az abadani olajfinomítóban, valamint az Abadantól északra és keletre fek­vő olajtelepeken napi 40 r­alban állapították meg. A jelentés nem beszél ar­ról, hogy ez az összeg l éhbér. Elég annyit mondani, hogy az iráni olajipari munkás egy egész munkanapra annyit kap, amennyi az Egyesült Államokban egy olajipari munkás egy órára. A kiadások fe­dezésére, ha a piaci árakból indulunk ki, nem napi 40, hanem körülbelül 77 r­al szükséges. Munkáslakásokban , kunyhókban Rendkívüli súlyosak az olajipari munkások lakásviszonyait. A genfi jelentés szerzői nem sajnálják a fáradságot, hogy a »tárgyi nehézsé­gekre« való hivatkozással levegyék az Angol- Iráni Társaság válláról a felelősséget a társaság birtokain tapasztalható lakásínségért, és hogy felmagasztalják azokat a »vívmányokat«, ame­lyeket állítólag új házak építése és az abadani városgazdaság fejlesztése terén ért el. Azt a­­zonban nem tudják letagadni, hogy ezek a »vív­mányok« Abadannak arra a városnegyedére vonatkoznak, ahol a vezető tisztviselők élnek, ez a városnegyed »modern európai város, ame­lyet a társaság birtokában lévő területen épített fel«. De a másik városnegyed, ahol a társaság tényleges hatalma a helyi városi hatóság cégé­re mögé rejtőzik, a jelentés beismerése szerint »nagyon erősen túlzsúfolt, a lakások itt több­nyire primitívek, egyesek egyszerűen vályogból vannak összetákolva«. Az abadani olajipari munkásoknak több mint 80 százaléka a »városi hatósági övezet túlzsúfolt lakásaiban él« és »a helyi háztulajdonosok irgalmatlanul kizsákmá­nyolják a munkásokat«. »A lakbér — mondja a jelentés — nagyon magas. A kormánynak azok a kísérletei, hogy a lakbér felső határát összhangba hozza a tör­vényes munkabér-minimummal, teljes kudarcot vallottak. Végül, vannak még munkások, akik agyagviskókban laknak, esetleg a kezük ügyé­be került legkülönbözőbb anyagból összeeszká­­bált kunyhókban, sőt sátrakban is ... « Ezer munkásra — hét kórházi ágy A­Z OLAJTELEPEKEN a lakáskérdés még sú­­lyosabb. A munkások túlnyomó többsége itt szintén sátrakban vagy agyagviskókban húzó­dik meg. A lakótelepek többnyire messze van­nak a munkahelytől, ezért, minthogy utak nin­csenek, a szállítási költségek pedig igen maga­sak, sok munkás kénytelen gyalog megtenni az utat oda és vissza. Rendkívül rossz az orvosi szolgálat megszer­vezése is. »Azt a kevés kórházat, amely Aba­­danban és az olajtelepek körzeteiben működik, a tár­saság rendezte be és tartja fenn« — hir­deti a Nemzetközi Munkahivatal jelentése. A jelentés szerzői magasztalják a gyógykezelés megszervezését ezekben a kórházakban. De ak­kor mi az oka annak, hogy 1951. márciusában és áprilisában az Aga-Dzsari olajtelepek mun­kásainak sztrájkolniuk kellett, hogy a helyi kórházba orvost és szülésznőt nevezzenek ki? Nyilván azért, mert nem volt a kórházban. Van­nak itt még más hivatalosan elismert tények is. Az ipartelepeken minden ezer munkásra csak hét kórházi ágy jut. E mellett, mint még a jelentés szerzői is szükségesnek tartják meg­állapítani — »nem szabad elfelejteni, hogy a munkásokkal együtt élnek . . . eltartott család­tagjaik is, körülbelül háromszorta nagyobb számban, ezeknek pedig rendszerint csak ren­delői kezelésre van joguk.« Pedig az olajipari munkásoknak és család­tagjaiknak különösen nagy szükségük van ál­landóan orvosi ellátásra, »tekintettel a megbe­tegedések nagy számára és a rossz lakásviszo­nyokra«. A genfi jelentés, amely az angol gyar­matosítók által szolgáltatott adatokon alapszik, elhallgatja az ipartelepen előforduló balesetek rendkívül nagy számát. Csak rámutat arra a »rosszullétre, amely a kénanhidrid termelésén dolgozó munkásokat fogja el, akik érzik, hogy ennek a kipárolgása árt a tüdejüknek.« Kényszermunka A/MÉG EZEK a gúnyszámba menő elhallgatá­­sok is azt bizonyítják, hogy az iráni olaj­telepeken kényszermunka-viszonyok uralkod­nak. Erről tanúskodik a munkaerő rendkívül e­­rős hullámzása az angol koncesszió vállalatai­ban — havonként a munkásoknak több mint 20 százaléka elhagyja munkahelyét! Pedig, a­­mint fentebb mondottuk, ez csak azokra a mun­kásokra vonatkozik, akiket az Angol-Iráni Tár­saság közvetlenül alkalmaz. De ezeken kívül ezerszámra vannak olyan munkások, akiket va­lójában a társaság zsákmányol ki, de akik nem szerepelnek a munkások névsorában. Ez utób­biakat olyan közvetítők verbuválják, akik szer­ződéses viszonyban vannak a társasággal. E­­zeknek a kettős nyomás, a koncesszió-tulajdo­nosok és a közvetítők nyomása alatt szenvedő munkásoknak a helyzete a jelentés szerzőinek sokatmondó beismerése szerint is »sokkal ke­­vésbbé kedvező«. »A közvetítők munkásaiknak a törvényes minimumnál kevesebbet fizetnek«. Ezeknek a munkásoknak nincs joguk ahhoz, hogy a társaság árudáiban vásároljanak, és nincs joguk orvosi segítségre a társaság kór­házaiban. Gyakorlatilag teljesen nélkülözik az orvosi segítséget. Ilyen munkások pedig nem kis számban van­nak. A jelentés adatai szerint Abadanban a vállalkozók által verbuvált munkások száma 1949-ben 23 százalékát, az olajtelepeken pe­dig 56 százalékát tette ki az angol társaság névsorában szereplő munkások teljes létszámá­nak. Ezeknek a munkásoknak a helyzete külö­nösen éles fénnyel világítja meg a gyarmati ki­zsákmányolásnak azokat a módszereit, amelye­ket az angol imperialisták használnak Iránban. A genfi jelentés szerzői akaratlanul is fel­tárják az Angol-Iráni Társaság munkásainak teljes szociális jogfosztottságát. Abadan dolgo­zó népe — mondja a jelentés — »csaknem tel­jesen az angol társaság egyetlen olajfinomító gyárától függ«. Az árudák említett rendszere, amelyet a koncesszió-tulajdonosok állítólag a­­zért szerveztek, hogy megjavítsák a munkások ellátását, valójában vitathatatlanul »arra irá­nyul, hogy fokozza a munkásoknak a társaság­tól való függőségét«. Egyébként az olajipari munkások utóbbi sztrájkjai alatt a piaci áru­soknak is megtiltották, hogy árucikkeket adja­nak el a sztrájkolóknak, Bender-Masuréban pe­dig az angol társaság igazgatóságának paran­csára a sztrájkolók hatezer családját nemcsak nyomorúságos lakásaikból, de a városból is ki­telepítették. A TÁRSASÁG vállalatainál a faji megkülön­­böztetés és a korlátlan önkény rendszere u­­ralkodik. Még a Nemzetközi Munkahivatal je­lentése is említést tesz arról, hogy minden e­­gyes munkásról, mint a bűnözőkről, ujjlenyo­matot vesznek fel, a pénzbüntetésekről, arról, hogy a munkás bármikor elbocsátható azzal az ürüggyel, hogy »munkája vagy viselkedése nem kielégítő«. Iránban is van munkatörvény, de a jelentés szerzői kénytelenek elismerni, hogy »megsérté­séért semmiféle büntetés nem jár«. Az Angol- Iráni Társaság saját tetszése szerint állapítja meg az ipartelepeken a munkafeltételeket. Az iráni események, amelyek a­z olajipar ál­lamosításáról hozott kormányhatározatot nyo­mon követték, rávilágítottak arra a siralmas helyzetre, amelyet ebben az országban a kapi­talisták garázdálkodása hozott létre. Ilyen hát­tér mellett jelentkezik igazi megvilágításban az amerikai-angol imperialisták egész politiká­ja. Hogy meghiúsítsák az államosításról hozott határozat végrehajtását, az iráni nép barátai­nak mondják magukat és a népet »gazdasági káosz« rémével fenyegetik, amely szerintük az idegen olaj monopolisták távozása után követ­kezik be. Valójában igyekeznek örökössé ten­ni a mai borzalmas állapotokat, amelyek kö­zepette Irán olajgazdasága semmi egyebet nem hoz a népnek, mint idegen jármot, jogfosztott­­ságot és nyomort. — I. M. NYOMORGÓ iráni dolgozó. EGY IRÁNI szőnyegszövő műhelyben IRTA VERA VIBER Itt szövik hát a drága szőnyeget! Fülledt műhely, bolhával tele szalma. Háromszáz gyermek, eltikkadt sereg, egyetlen korty friss vízért mit adna! Egy csorba korsó a sarokban áll, mindig megposhad a víz benne délre! A szomjúság mint tűzpiros fonál szövődik a minták szín-tengerébe. És vézna kislányok is ülnek itt: hatévesek és már robotra törnek; tüdejük gyapjúszállal megtelik, kis testük megtörtén előregörnyed. A pompás mintákat némán szövik, reggeltől kés­ő estig így vesződnek, gennyes szemüket m­eg-m­egdörgölik — de még sokára lesz készen a szőnyeg! (Ford.: Képes Géza)

Next