Kanadai Magyar Munkás, 1951-1952 (23. évfolyam, 1-50. szám)
1951-08-30 / 7. szám
. OLDAL KANADAI MAGYAR MUNKA, 1951 AUGUSZTUS 30. CSÜTÖRTÖK. HOGYAN ÉLNEK AZ ANGOL-IRÁNI OLAJTÁRSASÁG MUNKÁSAI A NEMZETKÖZI Munkahivatal küldöttsége 1950-ben ellátogatott Iránba, hogy megvizsgálja az Angol-Iráni Olajtársaság munkásainak életviszonyait. Ennek az utazásnak volt az eredménye az a jelentés, amelyet Genfben »Munkaviszonyok az iráni olajiparban« címmel tettek közzé. A könyv a legújabb iráni események miatt különösen nagy érdeklődésre tarthat számot. Magától értetődik, hogy naivitás lenne a tények lelkiismeretes ismertetését és tárgyilagos megvilágítását várni a Nemzetközi Munkahivatal képviselőitől, akik a »szociális igazság« védelmének lobogója alatt a gyarmati fosztogatás kapitalista rendjét és politikáját védelmezik. A jelentés szerzői azon buzgólkodnak,hogy az angol koncesszió-tulajdonosokat az iráni munkások jótevőinek szerepében tüntessék fel. Ez azonban nem sikerül. A Nemzetközi Munkahivatal hamisítói minduntalan leleplezik magukat, részben vigyázatlan statisztikai adatokkal, részben ékesen beszélő hallgatással, részben pedig kényszerű beismeréssel. Végeredményében a jelentés szerkesztői akarva, nem akarva megállapítják, hogy az Angol-Iráni Társaság, amely ellenőrzés nélkül rendelkezik Irán eddig feltárt természeti kincseinek legdöntőbb részével, az ország munkásainak több mint a felét, kivitelének több mint 60 százalékát lefoglalja, tevékenységének 43 éve alatt semmiféle kedvező befolyással nem volt Irán gazdasági fejlődésére és lakosságának életszínvonalára. Ellenkezőleg: a társaság tevékenysége gátolta az ország gazdasági haladását és elmélyítette a dolgozók nyomorúságát. AZ OLAJIPARI munkások alapbérét Huzisztában — a társaság tevékenységi körzetében — a helyi hatóságok állapítják meg, akik valójában a társaság szolgálatában állanak. A Nemzetközi Munkahivatal jelentése azt mondja, hogy 1949-ben a társaság olajipari munkásainak alapbérét az abadani olajfinomítóban, valamint az Abadantól északra és keletre fekvő olajtelepeken napi 40 ralban állapították meg. A jelentés nem beszél arról, hogy ez az összeg l éhbér. Elég annyit mondani, hogy az iráni olajipari munkás egy egész munkanapra annyit kap, amennyi az Egyesült Államokban egy olajipari munkás egy órára. A kiadások fedezésére, ha a piaci árakból indulunk ki, nem napi 40, hanem körülbelül 77 ral szükséges. Munkáslakásokban , kunyhókban Rendkívüli súlyosak az olajipari munkások lakásviszonyait. A genfi jelentés szerzői nem sajnálják a fáradságot, hogy a »tárgyi nehézségekre« való hivatkozással levegyék az Angol- Iráni Társaság válláról a felelősséget a társaság birtokain tapasztalható lakásínségért, és hogy felmagasztalják azokat a »vívmányokat«, amelyeket állítólag új házak építése és az abadani városgazdaság fejlesztése terén ért el. Azt azonban nem tudják letagadni, hogy ezek a »vívmányok« Abadannak arra a városnegyedére vonatkoznak, ahol a vezető tisztviselők élnek, ez a városnegyed »modern európai város, amelyet a társaság birtokában lévő területen épített fel«. De a másik városnegyed, ahol a társaság tényleges hatalma a helyi városi hatóság cégére mögé rejtőzik, a jelentés beismerése szerint »nagyon erősen túlzsúfolt, a lakások itt többnyire primitívek, egyesek egyszerűen vályogból vannak összetákolva«. Az abadani olajipari munkásoknak több mint 80 százaléka a »városi hatósági övezet túlzsúfolt lakásaiban él« és »a helyi háztulajdonosok irgalmatlanul kizsákmányolják a munkásokat«. »A lakbér — mondja a jelentés — nagyon magas. A kormánynak azok a kísérletei, hogy a lakbér felső határát összhangba hozza a törvényes munkabér-minimummal, teljes kudarcot vallottak. Végül, vannak még munkások, akik agyagviskókban laknak, esetleg a kezük ügyébe került legkülönbözőbb anyagból összeeszkábált kunyhókban, sőt sátrakban is ... « Ezer munkásra — hét kórházi ágy AZ OLAJTELEPEKEN a lakáskérdés még súlyosabb. A munkások túlnyomó többsége itt szintén sátrakban vagy agyagviskókban húzódik meg. A lakótelepek többnyire messze vannak a munkahelytől, ezért, minthogy utak nincsenek, a szállítási költségek pedig igen magasak, sok munkás kénytelen gyalog megtenni az utat oda és vissza. Rendkívül rossz az orvosi szolgálat megszervezése is. »Azt a kevés kórházat, amely Abadanban és az olajtelepek körzeteiben működik, a társaság rendezte be és tartja fenn« — hirdeti a Nemzetközi Munkahivatal jelentése. A jelentés szerzői magasztalják a gyógykezelés megszervezését ezekben a kórházakban. De akkor mi az oka annak, hogy 1951. márciusában és áprilisában az Aga-Dzsari olajtelepek munkásainak sztrájkolniuk kellett, hogy a helyi kórházba orvost és szülésznőt nevezzenek ki? Nyilván azért, mert nem volt a kórházban. Vannak itt még más hivatalosan elismert tények is. Az ipartelepeken minden ezer munkásra csak hét kórházi ágy jut. E mellett, mint még a jelentés szerzői is szükségesnek tartják megállapítani — »nem szabad elfelejteni, hogy a munkásokkal együtt élnek . . . eltartott családtagjaik is, körülbelül háromszorta nagyobb számban, ezeknek pedig rendszerint csak rendelői kezelésre van joguk.« Pedig az olajipari munkásoknak és családtagjaiknak különösen nagy szükségük van állandóan orvosi ellátásra, »tekintettel a megbetegedések nagy számára és a rossz lakásviszonyokra«. A genfi jelentés, amely az angol gyarmatosítók által szolgáltatott adatokon alapszik, elhallgatja az ipartelepen előforduló balesetek rendkívül nagy számát. Csak rámutat arra a »rosszullétre, amely a kénanhidrid termelésén dolgozó munkásokat fogja el, akik érzik, hogy ennek a kipárolgása árt a tüdejüknek.« Kényszermunka A/MÉG EZEK a gúnyszámba menő elhallgatások is azt bizonyítják, hogy az iráni olajtelepeken kényszermunka-viszonyok uralkodnak. Erről tanúskodik a munkaerő rendkívül erős hullámzása az angol koncesszió vállalataiban — havonként a munkásoknak több mint 20 százaléka elhagyja munkahelyét! Pedig, amint fentebb mondottuk, ez csak azokra a munkásokra vonatkozik, akiket az Angol-Iráni Társaság közvetlenül alkalmaz. De ezeken kívül ezerszámra vannak olyan munkások, akiket valójában a társaság zsákmányol ki, de akik nem szerepelnek a munkások névsorában. Ez utóbbiakat olyan közvetítők verbuválják, akik szerződéses viszonyban vannak a társasággal. Ezeknek a kettős nyomás, a koncesszió-tulajdonosok és a közvetítők nyomása alatt szenvedő munkásoknak a helyzete a jelentés szerzőinek sokatmondó beismerése szerint is »sokkal kevésbbé kedvező«. »A közvetítők munkásaiknak a törvényes minimumnál kevesebbet fizetnek«. Ezeknek a munkásoknak nincs joguk ahhoz, hogy a társaság árudáiban vásároljanak, és nincs joguk orvosi segítségre a társaság kórházaiban. Gyakorlatilag teljesen nélkülözik az orvosi segítséget. Ilyen munkások pedig nem kis számban vannak. A jelentés adatai szerint Abadanban a vállalkozók által verbuvált munkások száma 1949-ben 23 százalékát, az olajtelepeken pedig 56 százalékát tette ki az angol társaság névsorában szereplő munkások teljes létszámának. Ezeknek a munkásoknak a helyzete különösen éles fénnyel világítja meg a gyarmati kizsákmányolásnak azokat a módszereit, amelyeket az angol imperialisták használnak Iránban. A genfi jelentés szerzői akaratlanul is feltárják az Angol-Iráni Társaság munkásainak teljes szociális jogfosztottságát. Abadan dolgozó népe — mondja a jelentés — »csaknem teljesen az angol társaság egyetlen olajfinomító gyárától függ«. Az árudák említett rendszere, amelyet a koncesszió-tulajdonosok állítólag azért szerveztek, hogy megjavítsák a munkások ellátását, valójában vitathatatlanul »arra irányul, hogy fokozza a munkásoknak a társaságtól való függőségét«. Egyébként az olajipari munkások utóbbi sztrájkjai alatt a piaci árusoknak is megtiltották, hogy árucikkeket adjanak el a sztrájkolóknak, Bender-Masuréban pedig az angol társaság igazgatóságának parancsára a sztrájkolók hatezer családját nemcsak nyomorúságos lakásaikból, de a városból is kitelepítették. A TÁRSASÁG vállalatainál a faji megkülönböztetés és a korlátlan önkény rendszere uralkodik. Még a Nemzetközi Munkahivatal jelentése is említést tesz arról, hogy minden egyes munkásról, mint a bűnözőkről, ujjlenyomatot vesznek fel, a pénzbüntetésekről, arról, hogy a munkás bármikor elbocsátható azzal az ürüggyel, hogy »munkája vagy viselkedése nem kielégítő«. Iránban is van munkatörvény, de a jelentés szerzői kénytelenek elismerni, hogy »megsértéséért semmiféle büntetés nem jár«. Az Angol- Iráni Társaság saját tetszése szerint állapítja meg az ipartelepeken a munkafeltételeket. Az iráni események, amelyek az olajipar államosításáról hozott kormányhatározatot nyomon követték, rávilágítottak arra a siralmas helyzetre, amelyet ebben az országban a kapitalisták garázdálkodása hozott létre. Ilyen háttér mellett jelentkezik igazi megvilágításban az amerikai-angol imperialisták egész politikája. Hogy meghiúsítsák az államosításról hozott határozat végrehajtását, az iráni nép barátainak mondják magukat és a népet »gazdasági káosz« rémével fenyegetik, amely szerintük az idegen olaj monopolisták távozása után következik be. Valójában igyekeznek örökössé tenni a mai borzalmas állapotokat, amelyek közepette Irán olajgazdasága semmi egyebet nem hoz a népnek, mint idegen jármot, jogfosztottságot és nyomort. — I. M. NYOMORGÓ iráni dolgozó. EGY IRÁNI szőnyegszövő műhelyben IRTA VERA VIBER Itt szövik hát a drága szőnyeget! Fülledt műhely, bolhával tele szalma. Háromszáz gyermek, eltikkadt sereg, egyetlen korty friss vízért mit adna! Egy csorba korsó a sarokban áll, mindig megposhad a víz benne délre! A szomjúság mint tűzpiros fonál szövődik a minták szín-tengerébe. És vézna kislányok is ülnek itt: hatévesek és már robotra törnek; tüdejük gyapjúszállal megtelik, kis testük megtörtén előregörnyed. A pompás mintákat némán szövik, reggeltől késő estig így vesződnek, gennyes szemüket meg-megdörgölik — de még sokára lesz készen a szőnyeg! (Ford.: Képes Géza)