Kanadai Magyar Munkás, 1955-1956 (27. évfolyam, 1-50. szám)
1956-02-09 / 30. szám
1956 FEBRUÁR 9. CSÜTÖRTÖK KANADAI MAGYAR MUNKÁS Bartók magyarsága IRTA: CSOBÁDI PÉTER HOMEROS óta szokás, hogy az emberiség közös kincsévé lett művek alkotóinak származása körül vita kerekedik. Homerosért hét görög város vetekedett, s bár a kérdés eldöntött, még mindig akadnak — különösen Nyugat-Európában — olyan vélemények, melyek kétségbevonják Liszt Ferenc magyarságát. Bartók Béla életműve is közös kincse már az emberiségnek. Igazafisága azonban számtalan megnyilatkozással döntötte el ország-világ előtt nemcsak magyar mivoltát, ennél többet is: művészi és emberi nagyságából a dicsőség fénye mindig a kicsiny hazára vetődött . . . S hiába, hogy Budapest után megismerte őt Bécs és Berlin és Párizs. London s a távoli Amerika, a nagyvárosok nem szállhatnak vitába. Bartók szülőföldjének dicsősége — Nagyszentmiklósé marad mindig. A kicsiny falu a XVIII. század derekáig őriz emlékeket a Bartók-ősökről. S éppen a legutóbbi kutatások derítettek fényt arra, hogy a Bartók-ősök, szegényparasztok, zsellérek, legfeljebb a nagyapa próbálhatott kitörni a szegénysorból, s így sikerülhetett fiából — Bartók édesapjából — tanult embert nevelnie: földműves iskolai igazgatót. Ha Bartók hazafiságáról akarunk beszélni, mindenről beszélnünk kell, ami Bartók Bélával kapcsolatos. Hazafisága a legalapvetőbb nagy érzéseinek egyike: olyan természetességgel csüggött hazája és népe sorsán, amint az édesanyját szerette, vagy költészetének belső hangjaira figyelmezett. Ez a hazafiság halkszavu volt, csendes, de megingathatatlan és kemény, mint a szikla. S fényes, tüzes szikrát vetett, ha bántották, akár a kő, mikor vassal vágnak rá. * * * A századforduló utáni első esztendőkben támadt nagy alkotói nemzedék sorában — Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán mellett — úgy lép a »kiegyező« osztrákmagyar Budapest kulturális életének küzdőterére, mint 1848 márciusi ifjainak utóda. A csupa láng tekintetű húsz esztendős Bartók fényképét ismerjük : magyaros zsinóros ruhát visel, magyaros csokornyakkendőt. Böske húgának lelkére köti: a hangversenyre magyar ruhában jöjjön el. Édesanyját kéri, csak magyarul beszéljen, ne németül. Habsburg-gyűlölete lobog, akár Petőfié. »Rabló és gyilkos népség«-nek nevezi a főhercegeket. A késői Liszt hősi hangját idézi első zenekari műve, mely tüntetés, kihívás, zászlóbonítás, Kossuth szimfónia. S bár szinte mottóvá lett a hi- i rés ifjúkori levél néhány hitvalló sora, lehetetlen nem idézni: »Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni, a magyar nemzet és a magyar haza javát.« Nem hazafias ünnepségen, nem az olvasók nyilvánossága előtt születtek meg ezek a szavak. Az édesanyjának írta, fogadta. Kettejük dolga volt, s egy egész, nagy élet minden cselekedete és alkotása valósította meg a fogadalmat. De mit jelentett számára ez: a magyar nemzet, a magyar haza ? Elsősorban a népet, mégpedig az egyszerű falusi népet, a szegénységet. Ady Endre Bakonyában, Párizsban, ő is járt, s 1905- ben, vagyis huszonnégy esztendős korában írja haza, Szentmiklósra, Párizs csodaforgatagából, a Moulin Rouge raffinált mutatványairól beszámolva, hogy többet ér egy daloló parasztember, mint az egész színes, csinált forgatag. S lehet-e nem észrevenni a magyar nép iránt való gyengéd elfogultságot abban a cikkében (Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? 1936.), ahol ezt irja: »Egy sajátságos megfigyelésemet szeretném . . . elmondani . . . , az, hogy a magyar parasztok tőlem énekükért pénzt kértek volni ________ I na, sohse fordult elő. Megtörtént ugyan, hogy férfiak hellyel-közzel célozgattak egy kis itókára, mint emlékezet felfrissítő és kedvderítő eszközre: ennek a kívánságnak aztán rendszerint — bár nem szívesen — ■ eleget is tettem (nem szívesen, mert egyáltalán nem voltam meggyőződve tapasztalataim alapján az Rókának erről a bűvös hatásáról, sőt éppen ellenkezőleg), ezzel ellentétben más nyelvű népeknél, néhány ritka kivételtől eltekintve, jóformán meg sem lehetett mozdulni rendszeres pénzosztogatás nélkül.« A hazaszeretet sziv-hang- ja, vagy a szakember véleménye — vagy a kettő együtt — Bartóknak egy amerikai előadásában tett kijelentése (1928). »Meggyőződésem szerint . . . népi dallamaink mindegyike valóságos mintaképe a legmagasabbrendű művészi tökéletességnek. Kicsinyben ugyanolyan mesterműnek tekintem, mint a nagyobb formák világában egy Bach-fugát vagy Mozart-szonátát.« 8 * Fiatalkori hazafiságát Petőfiéhez hasonlítottuk, s talán nem erőszakolt a párhuzam, ha férfikorának csatázó, vivődő küzdelmeit Ady Endre mellé állítjuk. Hazaárulónak számított Bartók a »habzószájuaknak, magyarkodóknak, ködevőknek — Svábokból jött magyaroknak« . . . »kútmérgezőnek« mondták, mert hazafisága tágabb volt s becsületesebb, akárcsak Kossuth, felismerte a magyarságnak és a szomszéd népeknek egymásrautaltságát. Egy román barátjához (Busitla Jánoshoz) intézett levelében Ady-versekre hívja fel a figyelmet: a Magyar jakobinus dalára, a Grófi szérün-re, a Magyar fa sorsá-ra, a Nekünk Mohács kell-re. S azt irja, Adyra hivatkozva: »Magyaroknak, románoknak össze kell tartanuok, mert hiszen mindnyájan testvérek vagyunk az elnyomatásban.« Nem ismert engedményt a hazafiság dolgában, de nem ismert engedményt a tudományos és művészi becsületesség dolgában sem. S a 920-as években mind magyar, mind román részről Bartókra záporozó, igaztalan, szégyenletes vádaskodásokra már évtizeddel korábban megfelel, amikor a magyar és román népzenei kölcsönhatásról írva leszögezi : »nagyontermészetes, hogy amint a magyaroknál talált román karakterű dallamok csakis magyar szöveggel kerülhetnek nyilvánosságra, éppúgy a románoknál talált idegen karakterű dallamok is elválaszthatatlanok az eredeti román szövegtől, vagyis a tisztességes tudományos munkálkodásnál rászedés nincs«. A húszas-harmincas évek elfajult politikai légkörében nehezen lélegzett, »Muszáj sterkules«-ként csatázott a perc-emberkékkel, s keserűn ad igazat Kodály Zoltán(Folytatása a 11. oldalon) PETŐFI SÁNDOR: Föl! (Részlet) Csak volna harc, csak öntenék már Vérünket, bár csak öntenék! Majd meglátjátok, holtrészeg lesz Minden csepptől egy ellettség. Siess hazám, napfényre hozni Világraszóló híredet, Mit német járom, német ármány Elrablóit és eltemetett. Jöjjön ki kardod a hüvelyből, Mint fellegek közül a nap, Vakuljanak meg s megvakulnak, Akik reá pillantanak. Elég soká voltunk fajankók, Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák! (1848) Emlékezések Petőfiről VACHOTT Sándor költő, Petőfi jó barátja, a szabadságharc után börtönben megőrült. Padlóti Sándornénak azután kelt »Rajzok a múltból« című emlékirataiból vettük az alábbi részt: »Kérdezősködéseinkre elbeszélte aztán, hogy Szatafárban járt, s megfordult Erdődön is, a talált ott egy szép, pirosarcu, szellemes leánykát . . . — Szabad-e megtudnunk, mi a keresztneve kedvesének? — kérdem önkéntelenül, miután felolvasá ugyan a leveleket, de az aláirott nevet elhallgatta, s nekem mint a kézirat, mint a levelek irálya olyan ismerős volt. — Julia, — viszonzá Petőfi. — Nem Szendrey Julia? — kérdem némi izgalommal, mert magamat is meglepett, hogy egyszerre felismerem egykori tanulótársnémat a levelekből . . . Petőfit boldoggá látszott tenni, hogy leendő nejével gyermekkori barátné s tanulótársné valók. — Az volt legforróbb óhajtásom, hogy feleségemet először is itt mutassam be, hogy ide hozhassam, — mondá vidáman — s miután Júliámmal régen ismerik, sőt bizonyosan szeretik is egymást, annál természetesebb lesz, ha elhozom. Férjem is, én is meghívtuk már előre őket, mire aztán tervezni kezdett Petőfi a jövendő felől . . . « • * * • Teleki Sándor gróf, kitűnő emlékíró, közhonvédból lett Bem tábornok intendánsa, Világos után sokfelé emigrált, Garibaldi seregében is , harcolt, 1867 után hazatért és emlékezéseit irogata. »Egyről-másról« címü könyve »Petőfi Sándor Költőn« részéből közöljük az alábbi részleteket: »Vacsoráim mentünk a Szarvas-vendéglőbe. Darvay Ferenc, Haray Viktor és többen, kikre már nem emlékszem. Leültünk egy asztalhoz, s átellenben velünk, a legtávolabbi asztalnál ültek Riskó Náci, Pap Endre, egy ismeretlen és még többen. Haray vacsorálás közben felém hajlik, s azt mondja: — Az ott Petőfi Sándor. •— Bánom is én! — felelém közönyösen. Vacsora végeztével feláll Haray, a ahhoz az asztalhoz megy, melynél Petőfi vacsoráit, és Pap Endre által bemutattatja magát. Petőfi feláll, kezet nyújt Haraynak, és élénken beszélgetni kezdenek. Később véletlenül arra tekintek, s látom, hogy felállnak, és felénk közelednek. Haray tekintetéből kivettem, hogy hozzám hozza Petőfit, felálltam és éleibe mentem. Haray végezte a bemutatást. Első szava, melyet hozzám intézett, ez volt: — Ön az első eleven gróf, akivel beszélek. — Hát döglöttel beszéltél-e? — kérdem némi savanyúsággal. — Az magam is voltam komédiás koromban. — Na cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok. Rámnézett szemeiből láttam, hogy ezt a feleletet nem várta; kezet nyújtott, s a jég meg volt törve . . . Riskó szobájában valánk. Petőfi leült, s egy darabka papírra irt; én addig Gvadányi Rontó Pálját olvasom, mely az asztalon hevert. Kevés idő múlva felállt, megdörzsölé homlokát, s jobbkezével kivágott a levegőbe; később tapasztalom, hogy ez szokása volt, mikor valamelyik költeménye sikerült. — Menjünk! — mondá — ez elég mára. — Jó-e? — kérdem. — Annak kell lenni! olvasd, ha nem unod. — Ki vená Petőfit’! — Gróf úr! Nagyon köszönöm! A bilincs. Elolvastam, nem szóltam rá semmit, csak kezemet nyújtom. — Druszám! ha lehet, ne hagyjuk el egymást! Ugye, eljössz hozzám Koltóra? — Erről beszélünk! — Ha én így tudnék hajtani! — szólalt meg kis idő múlva — dehát mit hajtanék? — tévé utána. — Jer Koltóra, megtanítunk mi Ferenccel. —• Igen, ha rászületett a tekintetes úr — mondja rá Ferenc kocsis. — Hát arra is születni kell? — A bizony! . . . — Merre menjünk? — kérdem Petőfitől. — Tudod, merre van Erdőd? — Hogyne tudnám. ■— Menjünk arrafelé. —* Rossz arra az út, romlik a kocsi, menjünk inkább a Szentjánosi felé, Petribe . . . Petőfinek nem tetszett a Ferenc okoskodása; ő Erdőd felé vágyott. Még ekkor nem tudtam az okát, hogy miért! — Menjünk, druszám, Erdőd felé; engem kocsikáztatsz-e vagy Ferenc urat? — kérdé csípősen. Majtény felé vettem az utat Erdődnek. — Ne csodálkozzál; Ferencnek több szabad, mint másnak, — mondám neki németül. Először és utoljára beszélünk e nyelven együtt. — Elmondom neked történetét (Itt megrázó történet jött — A szerk.) . . . Ezért Ferencnek több szabad, mint másnak. Petőfi benyúlt dohányzacskójába, s egy marék dohányt nyomott a Ferenc markába. Sebes, ügetve szótlanul haladtunk. Ő Erdőd felé gondolt, nekem is volt hova. A Messzelátócsárda fehér lett a távolban, a kőfallal kerített akasztófát elhagytuk balra, a domahidai határ szélén megálltunk, Ferenc leszállt, a két első ló elibe ment, s meghuzogatta azok üstökét, és kitörölte szemeiket. — Látod azt a kis domborulatot a rét végén, mindjárt ott a friss ugarszántás mellett? Igen. — Tudod, mi az? — Nem. •— 1711-ben azon a helyen pacifikált Károlyi Sándor. — Tudom! Elindultunk, némán, csendesen gondolkodánk, volt miről! ADY ENDRE: Magyar jakob inus dala (Részlet) Dunának, Dr !nak egy a hangja, Morajos, halk, halotti hang, Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang. Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot Mi, elnyomottak, összetörtek. Magyarok és nem magyarok? Meddig lesz még úr a betyárság És pulya had, mi, milliók? Magyarország népe meddig lesz Kalitkás seregély-fiók? Bús koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk. Holnap már minden a mienk lesz. Hogyha akarunk, ha merünk. (1909) 9. OLDAL.