Kanadai Magyar Munkás, 1955-1956 (27. évfolyam, 1-50. szám)

1955-09-08 / 8. szám

1955 SZEPTEMBER 8. CSÜTÖRTÖK KANADAI MAGYAR MUNKÁS ASSZONY RÉS PÉTER inál nagyobb összeg jut indjárt kitör rajta a vánt meg szeretne venni, an lát, mert nem tudja rendezésnek éppen a válás a célja és nem tud- Imi otthon a lakásban, öznapi használatban seolyan szép, mint a kinem tudja, hogy milyen ímelyet meg nem un az a mnap látja. Nem ismeri érné ? — azt a titkot, ez és a művészet a megig tartó és örökkévaló. — pedig most, nem álla- megkívánja, akkor is ja, akkor is, ha utcán, a tkor is ha más lakásban érez magánál, mindent gkiván: csecsebecse-eseti, hamutálcát, papirnyoióasztaluk — porcelán is nevetséges figurákat, ak vélt »iparművészeti« , de édes csipkemicséket, vagyis minden lefélművelt asszonyok számitva, gyártanak szera fáradó, hülő, unalomaz ilyen apró, vélt boldogságokra váltódik át. Akkor jöttek divatba a nylon esőkabátok is és persze Ibolya legelső volt az egész munkáskörnyéken, aki vett egyet. Egyszer Józsi éppen otthon volt, egy esős délutánon, amikor a városból hazajött Ibolyka. Ahogy kilép az előszobába, hát kedves meglepetés: egy égi angyal lépett be átlátszó köntösben, alatta tarka virágmintás ruhával. Meg kellett csókolni, mert különösen szőke nőknél varázslatosan festett ez a nylonkabát. Sajnos a varázslatok el szoktak múlni, hiszen éppen azért varázslatok. Persze kicseréli a függönyöket is és szeretné kicserélni a bútorokat is, pedig ő választotta — Józsi nem sokat törődött vele — de erre egyelőre nincsen pénze, mert ezekben a nehéz években mindent megesznek, amit keresnek és a gyerek is sokba kerül. Gyerekkocsi kell, gyermekágy kell, nappali állóka és járóka kell és ez mind sok pénz egymásután, mert a gyerekbolond szülőkre számítva ebben az üzletek kétszeresen csalnak. Rossz és drága amit adnak. De ennek is mindnek meg kellett lenni, nem nevelhetik Évikét kosárban vagy teknőben, mint a nagyon szegény faluszéli parasztok. Hiszen az Ibolyka belvárosi emlékképeiben is a legszebbek, legcsábítóbbak közé tartozott, amikor bájos gyermekkocsikban, még bájosabb bébijeiket kocsikáztatták a legbájosabb fiatalasszonyok. Már csak azért is, mert azzal a finom előrehajlással, ami a gyerekkocsi lassú tologatásával jár, a jóalakú fiatalasszonyok a legelőnyösebb formában mutathatják magukat. Lehetetlen meg nem nézni őket, mégha akár egy nem illedelmes visszanézés árán is. Ékszerekre egyelőre nincsen pénzük, de nem is nagyon lehet kapni ebben az időben, csak tiltott utón, feketén, úgy meg nagyon becsaphatják az embert és még csak feljelentést se tehet, ha hamis ékszereket vetettek meg vele valódi helyett. De ékszerdivat helyett más divatok jönnek. Például egyszer, amikor hazajön Józsi a munkából, Ibolyka igen rejtélyesen mosolyog, hogy várjon észreveszi-e rajta Józsi a nagy változást: a túlságosan picike, még lánykori fülbevalók helyére féltenyérnyi nagyságú klipszeket rakott. Józsi persze észrevette, de a hideg rázta tőle, ha csók közben ezekhez a »ronda platnik«-hoz ért az ajka, mert igen szerette megcsókolni Ibolynak a gömbölyű fehér vállát és a nyakát is, ott a füle mögött. Vájjon mi szépet talál benne ? — töprengett Józsi. — Mi szépet találhat ebben a vacakban? Csak azt, hogy az utcán sok nőnek ilyet lát ? De miért nem azokat nézi, akiknek nincsen ilyen a fülükre rakva? Például nincsen Bencsik néninek se, de jó, ő már idősebb, azonban nincsen a lányának, Rózának se, aki pedig az egyetemre jár, és nincsen a barátnőjének, Szabados Erzsikének se, aki munkásnő és fiatal özvegy. És nincs az üzemben sok lánynak és nincs az utcában se minden nőnek, hát miért nem azokat nézi, akiknek nincs. Azonban még most is csak megmaradt a töprengésnél és a kelletlen érzésnél, az Iboly »megnevelése« mindig halasztódott, a sok apró ok gyűlt mint cseppre csepp és a szivében a hidegedés mindig erősödött, a szemében meg a keserű tisztánlátás vert tanyát. Érezte már, hogy Ibolyka soha sem alkalmazkodik őhozzá, de tőle elvárja, hogy ő alkalmazkodjon hozzá. Igen, mert Iboly többre tartja magát nála, de ő meg úgy érzi, hogy nem kevesebb ember Ibolykánál. Sőt, Sztahanovista mivoltára nem is gondol, bár az is valami, de mint férfi, mint ember se érzi magát utolsónak, hát miért nem látja ezt be Iboly. De azért soha se jutott tovább még ebben az időben, csak addig, hogy magában vitatkozott Ibolykával, ilyenformán: Nézd Iboly ... és erre elmondom ezt neki, ő erre azt mondja ... én erre megint azt mondom: — és így tovább, olyan takaros kis veszekedést bonyolít le magában, hogy a végén szinte megnyugodott: ő volt a győztes. A valóságban talán éppen azért nem mert hozzáfogni a nagy »kibeszélés«-hez, mert érezte, hogy Iboly nem értené meg, ellentmondana valami asszonyi butaságot, erre őbenne a düh lobbanna fel és ki tudja, mi lenne a vége. Halasztotta hát mint aggályoskodó király a hadüzenetet és közben a háborús okok folytán szaporodtak, az egymás elleni indulat pedig folyton nőtt. Pedig milyen szépen össze tudta szedni a maga érveit. — Nézd Ibolykám, kedves, ha mink havi ezernyolcszázból, meg kétezerből nem tudunk kijönni, akkor mit csinálnak, akik csak hatszázat, nyolcszázat keresnek? Vagy a napszámosok, akik még annyit se kapnak? Ibolyka erre majd elkeseredik, hogy ő inkább állásba megy, mint ez az asszony és mint az az asszony, a gyereket meg beadja a napközibe. Erre ő elmagyarázza neki, hogy az se ér semmit, mert akkor kétfelé esznek, kétfelé költenek, illetve háromfelé, mert a gyerekre is csak van kiadás, illetve négyfelé, mert a lakás takarítására, mosásra stb. bejárónőt kell hívni. Látom én azoknál, — ezeknél is, azoknál is, neveket mond — akik így csinálják, mindig ott vannak, ahol a part szakad. Amellett meg egymást is alig látják. Az egyik erre dolgozik, a másik amarra, az egyik éjjeles, a másik nappalos, még vasárnap se mindig találkoznak, mert hol az egyik megyen társadalmi munkára, népnevelőnek vagy falujárásra, hol a másik — nem, nem, nem ér az se semmit, végülis nem nyernek egyebet, mint egy cigányéletet. Hanem inkább itthon kell másképpen gazdálkodni. Ezernyolcszáz forintból ki lehet jönni,hogy éltünk mink meg otthon heti tíz-tizenöt pengőből? Csakhogy másképpen kell a pénzzel bánni. És nem úgy gazdálkodni, mint a rossz paraszt, hogy majd minden jóra jön, mert akkor mindig rosszabb lesz. Amikor nagyobb összeget kapok, mint a múltkor az ötezres jutalmat, nem a függönyt kell kicserélni, hanem lisztet, zsírt, szárazfőzeléket, konzervet kell beszerezni, hogy ne kelljen mindig boltok előtt állni ... Ha az ember úgy érzi, hogy igaza van, tudja gyűjteni és csoportosítani a jó érveket. De mit ér mindez, ha még mindig a Józsi fejében, vagy ami még rosszabb, a begyében marad? A jó érvek az ördögei lesznek, az asszony pedig tovább is a maga útját járja. IDÖZBEN pedig gyűlnek, szaporodnak a másféle apró okok is az elhidegedéshez. Ibolyka a hülő szerelmű és lelkükben unatkozó asszonyok módján hamar megismerkedik a házban lakó, vagy az üzemi kulturesteken és a másféle teás-kekszes és csevegős összejöveteleken megjelenő és hozzá hasonlóan nem nagyon okos, de sztahanovista vagy mozgalmi munkán karriert csinált férjük után kissé meglódult hiúságú asszonyokkal, de aztán — ki tudná azt miért: pletyka vagy irigység, felvágósság, vagy kölcsönkérés miatt — hamar is összevész velük. És ez Józsinak, akinek az üzemben ha vannak is irigyei, de nincsenek nyílt haragosai, nagyon kellemetlen, mert sohase tudhatja, hogy a felesége kivel van jóban, vagy kivel van éppen haragban. És hogy a tegnapi jóbarátnő mama már nem ellenség-e? ünk még Ady Ott könyveiről. I- nem tudott Adyermann-ja lenni, n is volt semmi. Nem baj, hogy itette meg Adyt 'ö, hogy megér Adyt és elevennni a későbbiek Horthy-fasizmusig főképpen Ré- 5 Földessy Gyula Adyt a félremajmlengéseitől élünk meg »A v«-ről, a »Genoól, a »Nyomor«genöt miniatür«letárok«-ról, az » lélek«-ről és a »Régi hárfá«-ról. ••!* * m MOHÁCSI Jenővel heteken át együtt raboskodtam az 1944-es esztendőben. Előbb kisegítő toloncházban senyvedtünk, később Csepelen, a Neményi-féle papírgyárban voltunk kényszermunkások, még később a Szabolcs utcai táborban vártuk sorsunk eldőltét. A Szabolcs utcai táborban — amelynek »lakói« közül megemlítem Szomory Emilt, Ágai Bélát, Kecskeméti Györgyöt, Vécsey Miklóst, Barabás Ernőt, Farkas Lajost, Nagy Andort — és a Rökk Szilárd utcai kisegítő toloncházban —, ahol velünk volt György Endre és Nádor Jenő is — Mohácsi Jenő folyton dolgozott. Nem érdekelte, hogy nincsen íróasztala. Nem zavarta, hogy állandó volt a lárma. Magyar költőket ültetett át németre. Miközben a magyar fasiszták kitagadták a magyar irodalomból, ő a magyar irodalmat, a magyar klasszikusokat segítette világhírhez. Miközben Hitler, Göring és Göbbels gyilkos szellemének gyilkos horogkeresztes legényei távoli tájak kivégzőtáborába készültek őt hurcolni, ő Goethe, Heine és Schiller nyelvén szólaltatta meg a magyarság nagyjait. Mohácsi Jenő a kétnyelvű tehetségek közé tartozott. Fálk Miksához, Dóczy Lajoshoz, Alexander Bernáthoz, Vészi Józsefhez és Sebestyén Károlyhoz hasonlóan — egyként tudott magyarul és németül. Olykor magyarul irt verseket, regényeket és elbeszéléseket. Olykor németül vetette papírra érzéseit, gondolatait, álmait, tapasztalatait, fájdalmait, örömeit. Máskor magyar költők műveit németre, vagy német költők írásait magyarra fordította le. Neki köszönhetjük, hogy az egész német nyelvterületen megismerhették a »Bánk bán«-t, a legmagyarabb magyar tragédiát. Neki köszönhetjük, hogy németek, osztrákok, svájciak és németül tudó külföldiek általában megismerhették »Az ember tragédiájá«-t. Neki köszönhetjük, hogy a »Csongos és tünde« túlszárnyalta a kis ország határait. Katona József, Madách Imre, Vörösmarty Mihály szelleme élt ebben a tiszta, áldozatos művészben, aki rövid életének nagyobb felét magyar értékek német nyelvű megszólaltatásának szentelte. ... Őt is halálba kergették azok a gyásznémetek, akik máglyára vetették Heine, Lessing és Thomas Mann műveit, akik elűzték hónukból Stefan Zweig-et és Henrich Mann-t, Alfred Kerr-t és Lion Feuchtwanger-t. Most, amikor a Béke-Világtanács kezdeményezése alapján az egész magyar nép megemlékezik Andersen, a világhírű dán mesemondó százötvenedik születésnapjáról, rámutatok arra is, hogy Mohácsi Jenő egy különösen szép elbeszélést írt »Meseköltő a Dunán« címmel Andersen budapesti látogatásáról. Ez a novella mintegy vázlata volt annak a készülő Andersen-regénynek, amelyet Mohácsi Jenő már sohasem fog megírni. itottak rá leginzi fejlődésében. Bécsben Hanack Bartók megörökítőse Beck András szobrászművész tanítványa is volt. A háború után végre megkapta mindazt az anyagi lehetőséget, melyre szüksége volt művészete kibontakozásához. Az elismerés, a siker jobbnál jobb műveket érlelt a szobrászban. Most készítette el Bartók Béla, a világhírű magyar zeneszerző halálának 10. éves évfordulójára életnagyságú szobrát és külön a mellszobrát. Az előbbi a budapesti Zeneakadémián, az utóbbi a Művészsétányon került felállításra. A két remekmű méltán sorakozik Beck András eddigi műveihez. Az életnagyságú Bartók szobor érzékelteti, hogy a törékeny testalkatú Bartókban mennyi erő és művészi szuggesztió volt. A szobron Bartók keze külön tanulmányt érdemel. Bartók még a 30-as években modellt ült a fiatal Becknek. Beck az egyetlen magyar szobrász, aki akkor megmintázta Bartókot. A világhírű zeneszerzőt és a fiatal szobrászt meleg barátság kötötte össze. Beck Bartók muzsikájának egyik leghívebb rajongója volt. Szinte úgy hatnak a szobrai, mint a kőbe vésett Bartók muzsika. Műtermében már készen áll a budapesti Népstadion számára készített »Kirándulók« című szoborcsoportja. Három fiatal alakon át szinte érezni az elért hegycsúcs magasságát, a friss levegő ózonját, a fiatalság életerejét. A gondolat, a szív, a humanizmus és az őszinteség forrósága lüktet vésőjében. Beck Andrásnak, a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanárának legkedvesebb témája azonban a paraszti élet gazdag sokrétűsége. A tiszapolgári kubikosok közé készülődik most hosszabb időre a híres magyar szobrászművész, hogy műveiben megörökítse azokat az egyszerűs embereket, akik az életét mentették meg a fasizmus szörnyű éveiben. 7. OLDAL