Kanadai Magyar Munkás, 1965-1966 (37. évfolyam, 1-49. szám)

1966-07-14 / 49. szám

1966 július 14 KANADAI MAGYAR MUNKÁS TÁRSADALOM • TUDOMÁNY • KULTÚRA KODÁLY ZOLTÁN Üdvözöljük Kodály Zoltán akadémikust, a Magyar Népköztársaság Kossuth-díjjal többszörösen kitüntetett "kiváló művészét" Torontóba érkezése alkalmából! TORONTOB érkezett július 4-én Kodály Zoltán akadémikus, a híres és népszerű zeneszerző, aki 84 éves korában is fiatalos kedvvel és lelkesedéssel dolgozik az egyetemes magyarság büsz­keségére és dicsőségére. Kanada haladó szellemű ma­gyarjainak a nagy mester itt lé­te különösen nagy örömet je­lent, hiszen Kodály Zoltán úgy muzsikájában, mint életszemlé­letében a magyar dolgozó nép hű fia és barátja. Bartók Béla nagy örököse, aki első ízben gyűjtötte össze Bartókkal és rendezte egységgé a magyar népdalokat és népi melódiákat. Áldásos munkájának eredmé­nyeképpen ma már a világ tud­ja, mi az a magyar zene és nem keveri egybe a cigánymuzsiká­­val és más melódiákkal. Kodály Zoltán a legnagyobb ma élő zeneszerzője a magyar nén­ek és kétségtelen, hogy a világ legkiválóbbjainak sorába is tartozik. Dr. R. Johnston, a torontói egyetem nyári szaká­nak az igazgatója hívta meg a mestert, hogy előadás sorozato­kat adjon és hogy átvegye a neki ítélt díszdoktorátust, amit a torontói egyetem kiváló mun­kájáért és a nemzetközi zene­életben elért eredményeiért és részvételéért adományoz neki. Fenyves Loránd hegedű- és Starker János gordonkaművész fogja kísérni és ők is fogják elő­adni a mester több művét. A műsorokat a rádió és a televízió is fogja közölni. Értesüléseink szerint a sok meghívás és foga­dás igen kifárasztja a művészt és ezért Dr. Johnston, a házi­gazda, szigorúan védi kedves vendégét, akinek előrehaladott kora nem teszi lehetővé, hogy minden meghívásnak eleget te­gyen. Az engedélyezett sajtóta­lálkozó július 6-án volt, ahol másfél órán át a mester vála­szolt az érdeklődő riportereknek és a hírközlés számos más kép­viselőjének. Ennek a kis írásnak nem cél­ja, hogy a nagy zeneköltő mun­kásságát méltassa, hiszen arra könyvek lennének szükségesek. A “Galántai táncok”, a “Háry János” vagy a “Psalmus Hun­­garicus” külön-külön megérde­melne több oldal méltatást, hi­szen az egész világon ismerik és játszák Kodály műveit. Munká­ja és tanácsai nyomán egyre több a gyermek­kórus az egész világon, hogy népeik igazi mély hagyományos zenéivel szánja­nak harcba a művészietlen, ol­csó dalokkal. Nem a mi célunk a munkák ismertetése, hanem a nagy művész és zeneköltő üd­vözlése, aki fogadott hazánkba érkezett, hogy itt öregbítse a magyar nép jóhírét és tanúbi­zonyságot tegyen alkotókészsé­géről és tehetségéről. Kanada haladó magyarsága szíve mélyéből jövő üdvözletét küldi Kodály Zoltán professzor­nak, a magyar zeneszerzés leg­nagyobb élő alakjának. A TOLL KODÁLY ZOLTÁN Tamási Áron emlékére A VIHAR zuhogó csapásokkal próbálja elhódítani a levelektől és virágoktól terhes fákat. Az esőcseppek legurulnak a ház fa­lán és engedelmesen szétfolyva olvadnak bele az időjárás által előírt és megparancsolt posolya­­világba. Az ember állatként meghúzódik menedékhelyén és várja az időóriást, hogy meg­enyhüljön haragjában. Tamási Áron dacos, küzdő, kemény és dübörgő székely lel­ke ismeri a vihart. Szövetséges­ként éltek át sok évtizedet és karikás­ pattogással engedetlen időket. Keze, lelke, szíve, tolla egyetemességet jelentett. Szír­iek ormait, szakadékok mélysé­ges fenekét és fodros, játszi, tarka vizek zavarosságát. A mű­vészek érzéseinek gazdagsága érzékeny és mindent felfogó és felszívó tehetséggel áldotta meg. Tehetséggel, mely a nép­ből fakadt és a néphez tért visz­­sza mindig és mindig. És mégis: műveiben az élet, halál, születés, sors, szerelem, csalódás és a magány úgy vál­toznak és keletkeznek, mintha nem is a valóságot, hanem az elvont felleges, ködös homályt mutatnák, amiben csak a kontú­rok és árnyékok látszanak meg az igéből. Igen! A magyar szel­lemiség és alkotás két lánglel­kű apostolának és prófétájának gyermeke, örököse és szövetsé­gese. Arany és Ady kristályos gyémántként ragyogó stílusa és mondanivaló összessége alakítja munkáit. Arany utolérhetetlen forma- és nyelvgazdagsága és Ady mindenkinél szárnyalóbb és különb lelke. A magyar politikai élet rossz démonjai felé pedig bátran szegezi oda az egyszerű emberek szájába adva a nemtet­szését. Tamási Áron az új magyar idők, ha itt-ott megtépdesett is, de mégis babér­ glóriával övezett titánja, akire büszkén és szere­tettel emlékezik meg úgy a vi­lágban szétszórt, mint az otthon élő magyarság. MESEJÁTÉK BEMUTATÓ TEMESVÁRON EGY esztendeje annak, hogy a temesvári Állami Magyarszínház bemutatta Ion Lucian “Szófoga­­datlan kiskakas” című mesejá­tékát. Tisztálkodásra, tanulás­ra, szófogadásra, szorgalomra, munkaszeretetre, testvériesség­re, fegyelmezettségre, éberségre és sok egyéb erényre buzdítva, ugyanakkor elítélve, kifigurázva és nevetségessé téve a falánksá­got, beképzeltséget, hencegést, tudatlanságot, különösképpen pedig az álnokságot és rosszasá­got, a színdarab hathatósan já­rult hozzá — értékes művészi színvonalon — gyermekeinknek a kommunista erkölcs szellemé­ben való neveléséhez. A szereplők — Vértes József, Tóth János, Baranyi Béla, Puha­­la Ernő, Ebergényi Tibor, Kas­­nya Ilonka, Kiss Albert és Krisz­­ter Béla — lelkiismeretes, alapo­san kidolgozott, hiteles, tehetsé­ges alakításaik révén felejthe­tetlen, művészi élményt nyújtot­tak, nem csak gyermek, de fel­nőtt nézőközönségüknek is. Ko­ra Ilona mindenre kiterjedő, fi­gyelmes, gondos, ötletes, merész és modern felfogású, realista rendezése révén, még a telefon s a nyugdíjt házhoz szállító pos­tás sem hiányzott az erdő vilá­gából. Elena Buzdugan nagysze­rű jelmezei és élénk díszletei ál­tal, az apró nézőközönségnek módjában állt valóságos sereg­szemlét tartania csaknem az e­­gész állat- és növényvilág fe­lett, megismerkedve lepkével, katica és cserebogárral, pipacs­csal, árvácskával, százszorszép­pel, harang és búzavirággal s meganyi mással. Erről tanúskodtak a “Szófo­­gadatlan kiskakas” szép és nagy sikere, a színpad és nézőtér har­monikus egybeolvadása, a na­gyon hálás, de egyszersmind na­gyon igényes gyermekközönség egyre felcsengő, vidám, önfeledt kacagása — minden egyes elő­adás alkalmával —, s semmi e­­setre sem utolsó sorban a szín­ház címére érkező — a kiska­­kast szófogadásra intő, taná­csokkal ellátó — számos, sőt számtalan kedves, megható gyermeklevél, a szórakoztató színdarab nevelő hatásának megannyi beszédes bizonyítékai. Ezek a hatalmas érvek kész­tették a színház vezetőségét ar­ra, hogy a “Szófogadatlan kis­kakas” folytatását, Ion Lucian és Virgil Purcea “Őfülessége testőrei” című énekes, táncos há­­romfelvonásos mesejátékát is bemutassák. Az Állami Magyarszínház új darabja nem csak új szereplők­kel, az erdő állatvilágának szá­mukra eddig ismeretlen tagjai­val — pacsirtával, bagollyal, szamárral, majommal — ismer­teti meg az apró és nagyszámú nézőközönséget, hanem új, érté­kes tulajdonságokkal is igyek­szik felvértezni őket. A három testőr a zsarnokság, gazság, os­­to­dság ellen kél harcra, s a be­képzelt, hiú, de szerfölött osto­ba szamárkirályt és csatlósait elkergetve győzelemre, diadalra viszik az igazságot. Az előadás régi, a gyermekek által már ismert, kedvelt szerep­­(Folytatása a 7. oldalon) .............. ............................................... SZERDAI LEVÉL Harc a disznófejü nagyúrral Megöl a disznófejü Nagyúr, Érzem, megöl, ha hagyom. Vigyorgott rám és ült meredten. Az aranyon ült, az aranyon. Érzem megöl, ha hagyom. ADY: Harc a Nagyúrral TJA a “Magyar Élet” vagy a “Kanadai Magyarság” •*- valamelyik száma a kezembe kerül, mindig Ady Endrére gondolok, és különösen a fent idézett ver­sére. Ady volt az, aki meglátta már a századforduló éveiben, hogy mit jelent a képmutató sovinizmus, a nemzetieskedő álnokság, vagy a hazafiaskodó han­goskodás. Ő volt az, aki megmondta először, hogy “Felszállott a páva a Vármegye Házra”, hogy “Vö­rös jelek a hadak útján” és azt is, hogy “Véreim, magyar proletárok.” Ady, aki nagyobb volt mint akármelyik úgyne­vezett nagy magyar, nem aszerint bírált, hogy va­lakinek hány előneve van. “Még magasról nézve megvolna az ország, Werbőczy utódok toldozzák-foltozzák.” Így csúfolta a régi korhadt és pusztulásnak in­duló nemesi eszméket hirdető nagyurakat. De a nép­ről, arról másként írt: “Nyakatokon vad úri tatárok, És mégis büszke a ti fejetek, Frissek a vérben, vagyok a hitben, Csák Máté földjén ti vagytok az isten, Előre magyar proletárok!” Vagy: a “Proletár fiú verse”, melyben azt mondja, hogy “Hatalmasabb a királynál az én apám.” Ő már akkor meglátta, hogy hová kell a nem­zetnek fordulni, kik azok, akik jogosak, hogy vezes­sék és irányítsák az országot. Ma már Magyarorszá­gon “a nép keze épít” és nem néhány nagyúrnak, hanem magának. A kanadai magyar szerkesztők, élükön az em­lített “kiválóságokkal”, jobb lesz, ha olyan lapokat állítanak elő, melyek nem gyűlölködő sovinizmust hirdetnek, hanem megegyezést és szeretetet. Mert akik ismerik a nép múltját és nagyjaink hagyomá­nyait, azok utálattal fordulnak el az “Alsógödi” meg “Felsőgödi” úri bitangságtól. És a kormány, mely minden támogatást megad a “Magyar Élet”-nek, anyagit és erkölcsit egyfor­mán, nagy hibát követ el. Mert a “Magyar Élet” nem bírja a magyar emigráció bizalmát, és reakciós, szélső­jobboldali propagandájával csak árt annak a kanadai demokráciának, ami — ha itt-ott hibákkal tűzdelve is — de mégis megvan, és az adott körül­mények között életképes is. Azzal pedig, hogy néha a nyilasokat egypár szóval megfedik, azzal senkit sem csapnak be. Mind­nyájan tudjuk kik vannak az­ ujság mögött, kik a szellemi vezetőik. Amikor pedig a szocialista magyar államot ok­tatják ki, akkor gondolkodjanak először egy kicsit és jusson eszükbe, hogy ők és a többi “disznófejű nagyúr” csak elvesztették és tönkre tették a hazát, amit a magyar népnek kellett véres verejtékkel új­raépíteni. Az ő idejük lejárt Magyarországon is, Ka­nadában is. A kanadai kormány segélyein talán még tengődhetnek néhány évig, de nem tovább — nem hinném. És jegyezzék meg ezek a sajtókufárok azt, amit Ady írt: Itt van a nép, trónt ülni fog most. Ezer évig férge a rögnek, ítél a nép, Ítélni fog, S ezerszer jaj a bűnösöknek. A tél! 6. oldal

Next