Kanadai Magyar Munkás, 1965-1966 (37. évfolyam, 1-49. szám)
1966-07-14 / 49. szám
1966 július 14 KANADAI MAGYAR MUNKÁS TÁRSADALOM • TUDOMÁNY • KULTÚRA KODÁLY ZOLTÁN Üdvözöljük Kodály Zoltán akadémikust, a Magyar Népköztársaság Kossuth-díjjal többszörösen kitüntetett "kiváló művészét" Torontóba érkezése alkalmából! TORONTOB érkezett július 4-én Kodály Zoltán akadémikus, a híres és népszerű zeneszerző, aki 84 éves korában is fiatalos kedvvel és lelkesedéssel dolgozik az egyetemes magyarság büszkeségére és dicsőségére. Kanada haladó szellemű magyarjainak a nagy mester itt léte különösen nagy örömet jelent, hiszen Kodály Zoltán úgy muzsikájában, mint életszemléletében a magyar dolgozó nép hű fia és barátja. Bartók Béla nagy örököse, aki első ízben gyűjtötte össze Bartókkal és rendezte egységgé a magyar népdalokat és népi melódiákat. Áldásos munkájának eredményeképpen ma már a világ tudja, mi az a magyar zene és nem keveri egybe a cigánymuzsikával és más melódiákkal. Kodály Zoltán a legnagyobb ma élő zeneszerzője a magyar nének és kétségtelen, hogy a világ legkiválóbbjainak sorába is tartozik. Dr. R. Johnston, a torontói egyetem nyári szakának az igazgatója hívta meg a mestert, hogy előadás sorozatokat adjon és hogy átvegye a neki ítélt díszdoktorátust, amit a torontói egyetem kiváló munkájáért és a nemzetközi zeneéletben elért eredményeiért és részvételéért adományoz neki. Fenyves Loránd hegedű- és Starker János gordonkaművész fogja kísérni és ők is fogják előadni a mester több művét. A műsorokat a rádió és a televízió is fogja közölni. Értesüléseink szerint a sok meghívás és fogadás igen kifárasztja a művészt és ezért Dr. Johnston, a házigazda, szigorúan védi kedves vendégét, akinek előrehaladott kora nem teszi lehetővé, hogy minden meghívásnak eleget tegyen. Az engedélyezett sajtótalálkozó július 6-án volt, ahol másfél órán át a mester válaszolt az érdeklődő riportereknek és a hírközlés számos más képviselőjének. Ennek a kis írásnak nem célja, hogy a nagy zeneköltő munkásságát méltassa, hiszen arra könyvek lennének szükségesek. A “Galántai táncok”, a “Háry János” vagy a “Psalmus Hungaricus” külön-külön megérdemelne több oldal méltatást, hiszen az egész világon ismerik és játszák Kodály műveit. Munkája és tanácsai nyomán egyre több a gyermekkórus az egész világon, hogy népeik igazi mély hagyományos zenéivel szánjanak harcba a művészietlen, olcsó dalokkal. Nem a mi célunk a munkák ismertetése, hanem a nagy művész és zeneköltő üdvözlése, aki fogadott hazánkba érkezett, hogy itt öregbítse a magyar nép jóhírét és tanúbizonyságot tegyen alkotókészségéről és tehetségéről. Kanada haladó magyarsága szíve mélyéből jövő üdvözletét küldi Kodály Zoltán professzornak, a magyar zeneszerzés legnagyobb élő alakjának. A TOLL KODÁLY ZOLTÁN Tamási Áron emlékére A VIHAR zuhogó csapásokkal próbálja elhódítani a levelektől és virágoktól terhes fákat. Az esőcseppek legurulnak a ház falán és engedelmesen szétfolyva olvadnak bele az időjárás által előírt és megparancsolt posolyavilágba. Az ember állatként meghúzódik menedékhelyén és várja az időóriást, hogy megenyhüljön haragjában. Tamási Áron dacos, küzdő, kemény és dübörgő székely lelke ismeri a vihart. Szövetségesként éltek át sok évtizedet és karikás pattogással engedetlen időket. Keze, lelke, szíve, tolla egyetemességet jelentett. Szíriek ormait, szakadékok mélységes fenekét és fodros, játszi, tarka vizek zavarosságát. A művészek érzéseinek gazdagsága érzékeny és mindent felfogó és felszívó tehetséggel áldotta meg. Tehetséggel, mely a népből fakadt és a néphez tért viszsza mindig és mindig. És mégis: műveiben az élet, halál, születés, sors, szerelem, csalódás és a magány úgy változnak és keletkeznek, mintha nem is a valóságot, hanem az elvont felleges, ködös homályt mutatnák, amiben csak a kontúrok és árnyékok látszanak meg az igéből. Igen! A magyar szellemiség és alkotás két lánglelkű apostolának és prófétájának gyermeke, örököse és szövetségese. Arany és Ady kristályos gyémántként ragyogó stílusa és mondanivaló összessége alakítja munkáit. Arany utolérhetetlen forma- és nyelvgazdagsága és Ady mindenkinél szárnyalóbb és különb lelke. A magyar politikai élet rossz démonjai felé pedig bátran szegezi oda az egyszerű emberek szájába adva a nemtetszését. Tamási Áron az új magyar idők, ha itt-ott megtépdesett is, de mégis babér glóriával övezett titánja, akire büszkén és szeretettel emlékezik meg úgy a világban szétszórt, mint az otthon élő magyarság. MESEJÁTÉK BEMUTATÓ TEMESVÁRON EGY esztendeje annak, hogy a temesvári Állami Magyarszínház bemutatta Ion Lucian “Szófogadatlan kiskakas” című mesejátékát. Tisztálkodásra, tanulásra, szófogadásra, szorgalomra, munkaszeretetre, testvériességre, fegyelmezettségre, éberségre és sok egyéb erényre buzdítva, ugyanakkor elítélve, kifigurázva és nevetségessé téve a falánkságot, beképzeltséget, hencegést, tudatlanságot, különösképpen pedig az álnokságot és rosszaságot, a színdarab hathatósan járult hozzá — értékes művészi színvonalon — gyermekeinknek a kommunista erkölcs szellemében való neveléséhez. A szereplők — Vértes József, Tóth János, Baranyi Béla, Puhala Ernő, Ebergényi Tibor, Kasnya Ilonka, Kiss Albert és Kriszter Béla — lelkiismeretes, alaposan kidolgozott, hiteles, tehetséges alakításaik révén felejthetetlen, művészi élményt nyújtottak, nem csak gyermek, de felnőtt nézőközönségüknek is. Kora Ilona mindenre kiterjedő, figyelmes, gondos, ötletes, merész és modern felfogású, realista rendezése révén, még a telefon s a nyugdíjt házhoz szállító postás sem hiányzott az erdő világából. Elena Buzdugan nagyszerű jelmezei és élénk díszletei által, az apró nézőközönségnek módjában állt valóságos seregszemlét tartania csaknem az egész állat- és növényvilág felett, megismerkedve lepkével, katica és cserebogárral, pipacscsal, árvácskával, százszorszéppel, harang és búzavirággal s meganyi mással. Erről tanúskodtak a “Szófogadatlan kiskakas” szép és nagy sikere, a színpad és nézőtér harmonikus egybeolvadása, a nagyon hálás, de egyszersmind nagyon igényes gyermekközönség egyre felcsengő, vidám, önfeledt kacagása — minden egyes előadás alkalmával —, s semmi esetre sem utolsó sorban a színház címére érkező — a kiskakast szófogadásra intő, tanácsokkal ellátó — számos, sőt számtalan kedves, megható gyermeklevél, a szórakoztató színdarab nevelő hatásának megannyi beszédes bizonyítékai. Ezek a hatalmas érvek késztették a színház vezetőségét arra, hogy a “Szófogadatlan kiskakas” folytatását, Ion Lucian és Virgil Purcea “Őfülessége testőrei” című énekes, táncos háromfelvonásos mesejátékát is bemutassák. Az Állami Magyarszínház új darabja nem csak új szereplőkkel, az erdő állatvilágának számukra eddig ismeretlen tagjaival — pacsirtával, bagollyal, szamárral, majommal — ismerteti meg az apró és nagyszámú nézőközönséget, hanem új, értékes tulajdonságokkal is igyekszik felvértezni őket. A három testőr a zsarnokság, gazság, ostodság ellen kél harcra, s a beképzelt, hiú, de szerfölött ostoba szamárkirályt és csatlósait elkergetve győzelemre, diadalra viszik az igazságot. Az előadás régi, a gyermekek által már ismert, kedvelt szerep(Folytatása a 7. oldalon) .............. ............................................... SZERDAI LEVÉL Harc a disznófejü nagyúrral Megöl a disznófejü Nagyúr, Érzem, megöl, ha hagyom. Vigyorgott rám és ült meredten. Az aranyon ült, az aranyon. Érzem megöl, ha hagyom. ADY: Harc a Nagyúrral TJA a “Magyar Élet” vagy a “Kanadai Magyarság” •*- valamelyik száma a kezembe kerül, mindig Ady Endrére gondolok, és különösen a fent idézett versére. Ady volt az, aki meglátta már a századforduló éveiben, hogy mit jelent a képmutató sovinizmus, a nemzetieskedő álnokság, vagy a hazafiaskodó hangoskodás. Ő volt az, aki megmondta először, hogy “Felszállott a páva a Vármegye Házra”, hogy “Vörös jelek a hadak útján” és azt is, hogy “Véreim, magyar proletárok.” Ady, aki nagyobb volt mint akármelyik úgynevezett nagy magyar, nem aszerint bírált, hogy valakinek hány előneve van. “Még magasról nézve megvolna az ország, Werbőczy utódok toldozzák-foltozzák.” Így csúfolta a régi korhadt és pusztulásnak induló nemesi eszméket hirdető nagyurakat. De a népről, arról másként írt: “Nyakatokon vad úri tatárok, És mégis büszke a ti fejetek, Frissek a vérben, vagyok a hitben, Csák Máté földjén ti vagytok az isten, Előre magyar proletárok!” Vagy: a “Proletár fiú verse”, melyben azt mondja, hogy “Hatalmasabb a királynál az én apám.” Ő már akkor meglátta, hogy hová kell a nemzetnek fordulni, kik azok, akik jogosak, hogy vezessék és irányítsák az országot. Ma már Magyarországon “a nép keze épít” és nem néhány nagyúrnak, hanem magának. A kanadai magyar szerkesztők, élükön az említett “kiválóságokkal”, jobb lesz, ha olyan lapokat állítanak elő, melyek nem gyűlölködő sovinizmust hirdetnek, hanem megegyezést és szeretetet. Mert akik ismerik a nép múltját és nagyjaink hagyományait, azok utálattal fordulnak el az “Alsógödi” meg “Felsőgödi” úri bitangságtól. És a kormány, mely minden támogatást megad a “Magyar Élet”-nek, anyagit és erkölcsit egyformán, nagy hibát követ el. Mert a “Magyar Élet” nem bírja a magyar emigráció bizalmát, és reakciós, szélsőjobboldali propagandájával csak árt annak a kanadai demokráciának, ami — ha itt-ott hibákkal tűzdelve is — de mégis megvan, és az adott körülmények között életképes is. Azzal pedig, hogy néha a nyilasokat egypár szóval megfedik, azzal senkit sem csapnak be. Mindnyájan tudjuk kik vannak az ujság mögött, kik a szellemi vezetőik. Amikor pedig a szocialista magyar államot oktatják ki, akkor gondolkodjanak először egy kicsit és jusson eszükbe, hogy ők és a többi “disznófejű nagyúr” csak elvesztették és tönkre tették a hazát, amit a magyar népnek kellett véres verejtékkel újraépíteni. Az ő idejük lejárt Magyarországon is, Kanadában is. A kanadai kormány segélyein talán még tengődhetnek néhány évig, de nem tovább — nem hinném. És jegyezzék meg ezek a sajtókufárok azt, amit Ady írt: Itt van a nép, trónt ülni fog most. Ezer évig férge a rögnek, ítél a nép, Ítélni fog, S ezerszer jaj a bűnösöknek. A tél! 6. oldal