Új Szó, 1973 (44. évfolyam, 1-49. szám)
1973-01-06 / 1. szám
------------------ ^ __ m-h — ________w a Hazádnak rendületlenül ~ —^- ^ ^ Légy híve óh magyar! ___________________________________New Word____________________________________ 1973. január 6. Toronto, Ontario Vol. 44. évfolyam — No. 1. Ára 10 4 ZOKOGOTT VIETNAMBAN EGY USA-S LELKÉSZ Hanoiban volt Dr. Michael Allen katolikus pap-tanár, a Yale Egyetem hittudományi karának dékánja karácsony előtti este, amikor a „vad bombázó” Nixon légi kalózai minden idők legvadabb bombázását hajtották végre Hanoi népe ellen. Rév. Michael Allen társaságában volt hárommásik amerikai békemozgalmi aktivista is. Arról szól a papprofesszor alábbi cikke, a napilapok Amerikában és Kanadában december 27-én közöltek. Hanoi , Karácsony előestéje van, és egy óra múlva Joan Baez művésznő és én karácsonyi istentiszteletet fogunk vezetni. Utána mise lesz a székesegyházban, azt követően pedig szórakoztató összejövetel. Gyönyörű este lehetne ez. De az utolsó hat nap rémes volt. Hétfő délután Hanoiban a kerékpárok ezrei között lépdeltünk. Mosolygó gyermekarcok néztek ránk. Annak a városnak az utcáin játszadoztak, amely még mindig szép francia városnak látszik. Este záporként kezdtek hullani a bombák. Váratlanul zúdultak a bombázók a város felé. Egy francia újságíróval álltam egy erkélyen, amint néhány rakéta iramodott az ég felé. Észak felé egyszerre vérvörös lett a légtér, füstfellegek emelkedtek a hold felé. Aztán nyugat felől kezdett vörösödni az ég és már hallottuk a jelgépek moraját. Félelem vett erőt rajtam. A francia újságíró búvóhelyre vezetett. Föld alá mentünk. A szirénák sivalkodtak, a levegőben egymást követték a repülőrajok. A legszörnyűbb bombázás reggel 5 órakor kezdődött. Ekkor biztosra vettem, hogy a hotelünk lesz a következő áldozat. Kddeen láttuk az első lelőtt amerikai pilótákat. A múlt héten lőtték le őket. Félig kábultnak tűntek. Idétlen gyerekekként bámultak maguk körül. Megismerkedtünk. Más lelőtt pilótacsoporttal nem találkoztunk. Nem akarták, hogy tovább szégyenkezzünk amerikaiságunk miatt. Megértettük őket. Később egy tönkrebombázotthelyre vezettek bennünket, az egykori Noc községbe, mely a főváros északi vidékén épült. Póz dórjává bombázott házak maradványai füstölögtek. A rizsföldeket valósággal feltárták a robbanások. A föld alól előbújt lakosok céltalanul álldogáltak vagy keresgéltek valamit a romok alatt. Nehéz volt megőriznem egyensúlyomat. Szédítő volt ez a látvány. Aznap este jöttek a bombázók és megismétlődött a bombazuhatag, és folytatódott pénteken egész nap. Szerdán ismét találkozhatunk egy fogolycsoporttal. Tizenketten voltak. A közelben bombák robbantak, a foglyok lakásában a szobák mennyezetéről hullott a vakolat. Megijedtünk velük együtt. A művésznő karácsonyi énekeket muzsikált és énekelt a foglyoknak, és pedig ünnepi beszédet mondtam. Neveiket és hozzátartozóik neveit és lakcímüket leírtam, ígértem nekik, hogy üzeneteiket személyesen fogom átadni szeretteiknek. A legborzasztóbb napunk péntek volt, amikor meglátogattuk a Boc-Mai kórházat — Hanoi legnagyobb kórházát — vagyis a romjait. Itt-ott fel nem robbant bombát láttunk. Az emberek a bunkerek bejáratait igyekeztek megtisztítani törmeléktől, hogy felszínre jöhessenek az odamenekültek. A törmelék alól is hallani lehetett a kiáltozást. Egy vietnami férfi, fején sisakkal haladt el mellettünk. Jegyzetkönyvét tartotta arca fölé, hogy ne lássuk zokogását. Én is zokogtam. A főorvos idegességtől reszkető hangon beszélt. Senki sem tudta még, hogy hányan haltak meg az egész nap tartó bombázás alatt. Gondolom, sokan, összeomlott épületeket, törmeléket, bombagödröket láttunk mindenütt, és fájdalmas tekintetű arcokat. Hanoiban a közszolgáltatás nagyobb része megsemmisült. Alig van már villany, a vasútállomás romhalmaz, a repülőtér megrongálódott, de még teljesít szolgálatot. Aznap délután látogattuk meg Auduong falut. Munkások számára építették 1950- ben. Csak a romjait láthattuk. Egy idős embert láttunk állni megsemmisült lakása helyén. Felöltötte kabátját, levetette. Ezt ismételgette, mintha azzal visszavarázsolhatná a múltat. Láttunk kifejezetten arcokat, könnyező szemeket. Tervünk szerint péntek este kellett volna búcsúznunk bankett után, de a légitámadás meghiúsította mulatságunkat, bunkerbe rohantunk. Csaknem elképzelhetetlenül zsúfolt volt a bunker. • Úgy lapultunk egymáshoz, mint szardínia a konzervdobozban. Joan békedalokat énekelt és népdalokat, így megy itt az élet. Az utcák még hemzsegnek a bicikliktől. Gyerekek nevetnek fel ránk, a négy amerikaira, amint elhaladunk mellettük. A lakosság egy részét más vidékre telepítették. A fővárosból az értéktárgyakat már régen elszállították rejtekhelyekre. Csüggedés jelei nem látszanak a vietnamiakon. Mondják, hogy ezer évig harcoltak függetlenségért és a harcot semmi esetre sem fogják abbahagyni. Vasárnap délután meglátogattam a Dominikai Rend templomát. Esti misére díszítették kínai lámpákkal és villanykörtékkel. Ami kevés villanyvilágzás itt még maradt, az a templom ékesítésére fordították. Az oltár fölött latin felirat volt, ami azt jelentette: „Isten az emberek közt készített magának lakhelyet”. Kevés misehallgatót vártak a templomba erre az estére, de lesz mise szolgáltatva akkor is, ha a szirénák hírül fogják adni a bombázók közeledését. Világtiltakozás a múlt hét vége óta a bombázás ellen Hanoi és Haiphong áldozata lett a múlt hét közepe óta a „vad bombázó” amerikai elnök égbekiáltó légiháborújának. A lakosok százait gyilkoltatja Nixon. Észak-Vietnam megsemmisítését, a nép lemészárlását tűzte ki célul az amerikai imperializmus, mivel győzelmet, a saigoni bábkoronyt hatalmon tartani így remélhet csak. Az üzente erre az észak-vietnami nép, hogy inkább meghal egy szálig, semhogy megadja magát. Közel 100.000 tonna bombát szóratott Nixon a Vietnami Demokratikus Köztársaságra december 18 óta, ami egyenlő négy Hiroshima-típusú atombombával. A Toronto Daily Starban közölt írások egyike szerint az Angliát bombáztató Göring bűnözése annyira eltörpül Nixon bűnözése mellett, hogy Göring béke Nobel-díjat érdemel, amit Nixontól kellene megkapnia. Ha Göring halálbüntetést érdemelt ki magának, Nixon többszörös halálbüntetést érdemel. Az amerikai háborús bűnözés ellen fordult felháborodás hullámai felkavarták az egész világot. Már az amerikai nép is megsokallta Nixon bűnözését és tudtára adta, hogy még egyszer nem csaphatja be a népet hazug békeigéreteivel. Soha ezelőtt nem tapasztalt mértékben mozdultak meg a kanadaiak is. Mindkét országban keserűen tiltakoztak katolikus, protestáns és zsidó egyházi vezetők egyaránt; szakszervezetek, társadalmi szervezetek, kulturális és sportszervezetek végtelen sora küldte tiltakozó szavát Nixonnak, valamint városi, megyei, tartományi és szövetségi politikusok, államférfiak. Felháborodott tudósok fordultak Nixon ellen, egyetemi tanárok, költők, írók, művészek stb. küldtek haragos táviratokat Washingtonba és Ottawába. Hanoiból a szovjet újságírók már a múlt hét végén azt jelentették, hogy a város nagyobb része romokban hever, és Haiphong is. Walter Gordon volt liberális pénzügyminiszter Torontóban a közgazdászok kongresszusán mondott beszédében kijelentette: „A nyugati civilizáció áll ítélőszék előtt”. Sokak nézete, hogy örök szégyene marad az amerikai népnek, hogy „vad bombázót” választott elnökké. A torontói napisajtóban megjelent írások egyike azt mondta, hogy „el lehet képzelni, mi történhet az emberiséggel, elsősorban Saigonnal, ha az észak-vietnamiak és szövetségeseik az amerikai légitámadásra hasonló ütőképességű támadással fognak válaszolni. Kanadában egyszerre valóságos népi egységfront zúdított tiltakozást a „vad bombázó” Nixonra. Ennyire egyetemesnek, általánosnak mondható megmozdulás még a 30-as években sem volt Kanadában, amikor az éhes tömegek a puszta, létfenntartásukért voltak kénytelenek harcolni a rendszer ellen. Torontóban a városi tanács következő tagjai léptek a nyilvánosság elé a város népe nevében Észak-Vietnam népe megmentése érdekében: John Sewell, Elizabeth Bayrs (Dr. Bayrs professzor felesége), William Kilborne, Anne Johnston, Daniel Heap, Colin Vaughan, Ying Hope, Mike Darcy. Winnipegen a koreai háború veteránjainak szervezete küldött dühös táviratot Nixonnak, de a város úgyszólván minden más szerveezte is. Hasonló példákat lehetne felsorolni az ország majd minden részéből. A nem szocialista európai országok között elsőnek Svédország miniszterelnöke és kormánya kezdeményezett nemzeti megmozdulást Nixon elnök háborús bűnözése ellen. Most a kínai kormány sem a Szovjetunió lespülését tekinti legfontosabb kötelességének. Azt üzente a kínai kormány Nixonnak, hogy csak a háborújának megszüntetése szavatolhatja Kína barátságát Amerikával. A hitleri világberendezésre vágyó Nixon nem lesz képes annak alapfeltételeit megteremteni, még egyetlen elvét sem. Arcul fogja vágni Nixont a halálraszántan harcoló vietnami nép és a világ normális népe. Ennek megjósolásához nem kell prófétai előrelátás vagy bölcsesség sem nagy bátorság. Csak azt kell tisztán látni, hogy hol tart Nixon háborúja. Ma már ott tart, hogy tisztességes emberek nem tűrhetik tovább.