Új Szó, 1977 (48. évfolyam, 1-48. szám)

1977-01-08 / 1. szám

a ^ ^ | Ku-Parttorteneti " Intézet Könyvtára Alkotmány u 2 fi', l, 1 3, Ál, .11 A[ l°\ \\ liVfjl. Budapest V, HUNGARY | Hazádnak rendületlenül ^-7^, Légy híve óh magyar New Word 1977. JANUÁR 8 Toronto, Ontario, Vol. 48. évfolyam, 1 szám cent. - ' ‘ \ 4 ( l 0 \ ^ If jwrv<rv<»-V»KV»»virvirV4rV4rv«»-V«rv| j * Mitől kellemes az ünnep ? Mikor boldog az Újévünk? A karácsonyi és újévi ünnepek előtt és alatt em­bermilliók ajkáról hangzik el az üdvözlés, a jókívánság:­­“Kellemes karácsonyi ünnepeket!” és­ “Boldog Újévet!”...Nagyon szépen hangzanak ezek a hagyományos népszokásból eredő, szívből, egymás iránti tiszteletből és szeretetből fakadó ünnepi köszöntő-üdvözlő mondatok. Jólesik személyesen vagy színes, alkalmi lapokon leírva mondani, kifejezni e jókívánságainkat egymásnak. De az ünnepi jókívánságok hallása, olvasása közben vagy után embermilliókban merül fel a gondolat: “vajon kellemes lesz-e az én karácsonyom?”...“Ugyan boldog lesz-e az én újévem?” Mert ma még az emberek száz­milliói élnek, tengődnek bizonytalanságban, száz- és száz­milliók kétlik, hogy ők most — és még ki tudja, meddig — kellemesen, gond nélkül ünnepelhetnek tölthetik boldogan, de legalább a mindennapi kenyeret biztosítva tudva az új és a következő éveket! Mert mitől kellemes a karácsonyunk? És mikor boldog az újévünk? Attól és akkor semmiesetre sem, ha a társadalomnak, amelyben élünk, olyan a szerkezete, amelyben az állampolgároknak egy maréknyi kisebbsége korlátlanul élvezheti a nagytöbbség által előteremtett, megtermelt javakat, s a verejtékezve termelő, alkotó, a javakat teremtő nagytöbbségnek pedig csak a morzsák jutnak. Igen, csak a morzsák, mert az ő részükre nin­csenek biztosítva a kellemes ünnepléshez és a boldog újévhez szükséges alapok, feltételek. Hiszen hogyan is lehetne kellemes a karácsonyuk vagy boldog az újévük azoknak, akik állandóan lét­bizonytalanságban élnek, akiknek a munkanélküliség Demokles kardja szüntelenül ott függ a fejük fölött — ha ugyan még nem kerültek az utcára? Vajon milyen kellemes lehet a karácsony és boldog az újév azok számára, akikkel kenyérharcuk közben meg­­megkóstoltatják a rendőrbotot; akik férges, poloskás, patkányfészkes lakásokban laknak; akiknek nincs helyük az általuk épített kórházban, mert képtelenek öt-hatszáz vagy ezer dollárt előteremteni az egészségük helyreállításához szükséges műtétre? Vajon milyen kedvvel és reménnyel ünnepelhetnek azok a dolgozó szülők, akiknek éheznek és rongyoskod­nak a gyermekeik, akiknek felnőtt gyermekei előtt nem nyílnak meg a nagyobb tudást, műveltséget nyújtó főiskolák, egyetemek kapui, akik maguk és gyerekeik nem öltözködhetnek kedvük szerint, nem járhatnak színházba, nem üdülhetnek fáradság-enyhítő, testet üdítő pihenőhelyeken, nem túrázhatnak még hazájukban sem, hogy megismerhessék, hogy gyönyörködhessenek az ország élményt és élvezetet nyújtó tájaiban? Mennyi kérdés, mennyi kérdőjel! És mily hosszant lehetne még sorolni, folytatni az okokat és okozatokat an­nak érzékeltetésére, hogy sok-sok embermillió miért nem ünnepelhet kellemesen, hogy miért nem remélhet boldogságot az újévekben. És a miérteken való elmélyülés közben bizonyára sok embernek önkéntelenül is eszébe jut az a tény — az egyik nagy MIÉRT —, hogy miközben az említett nagytöbbségnek csak a morzsákat juttatja az ország gyeplőjét tartó kisebbség — a javakban dúskáló uralkodó osztály —, ugyanakkor milliárdokat költ katonai célokra, a békét veszélyeztető fegyverkezésre. Mennyivel igazabb, kellemesebb lehetne a béke ünnepe, ha az emberpusztításra szánt dollármilliárdoknak csak egy kisebb hányadát fordítanák is a dolgozó nagytöbbség életének kellemesebbé, boldogabbá tételére a felelős illetékesek. És, hogy ezt a társadalmi igazságtalanságot hogyan s miként lehet és kell egyszer s mindenkorra megszüntetni ott, ahol létezik, arra egyre jobban ráébrednek az illető osztálytársadalmak kisemmizettjei. Folyik a harc világszerte — mind nagyobb lendülettel és eredménnyel — a haladásért, a jobb emberi sorsért, a társadalmi igazságtalanságok felszámolásáért. Ugyanakkor a fegyverkezés ellen s a békéért, egyre biztatóbb eredményekkel. S e világméretű harcnak a zászlóvivői közé tartozik az Új Szó és olvasóközönsége is. Nem nagy ez a lap és olvasótábora, de a célja és harca igazságos, nemes ügyet szolgál: a dolgozó emberek és a béke érdekét. Közel fél évszázada küzd — vállvetve a világ haladóerőinek nagy hadseregével— a társadalmi haladás előbbreviteléért. Azért, hogy ne csak egy maréknyi em­bernek legyen kellemes a karácsonya és boldog az újéve, hanem minden emberé, azé a nagy többségé is. Minden támogatást érdemlő, nemes küzdelem ez. Ez a nemes célú küzdelem adta mindig azt az akaratot, azt a hajtóerőt, ami rendszerint győzelemre segítette a lapnak szinte minden eddigi sajtókampányát. S bizonyára ebből fakad az erő és akarat a most folyó kampányának sikerreviteléhez is. Hiszen több évtizedes tapasztalat mutatja már, hogy az Új Szó olvasói, kiváltképpen a munkásmozgalom régi "katonái" úgy érzik: számukra nem lehet nagyon kellemes a karácsony, s az Újévet sem köszönthetik boldogan, ha lapjuk erőt gyűjtő kampányát nem koronázná teljes siker. Ilyen értelemben kíván e sorok írója nagyon kellemes ünnepeket, sikerekben gazdag, boldog, békés Újévet a lap szerkesztőjének, munkatársainak és minden olvasójának! Tóth István Budapest. Delhi: PETŐFI KULTÚREST KITŰNŐ ELŐADÁS, MEGELÉGEDETT KÖZÖNSÉG. Delhi: A dohánytermelés központja. Alapítása óta, történelmébe mélyen gyökeredzett és elválaszthatatlan részese volt úgy mindennapi életének, mint ünnepi alkalmainak a magyar kultúra. A magyar dohányfar­merek az elsők között voltak, egy államilag ellenőrzött dohányértékesítő szervezet — Marketing Board — létrehozásáért folyó harcnak, melynek során azok a magyar szezonmunkások, kik farmjaikon dolgoztak, együtt harcoltak a farmerekkel. Meg kell mondanunk, hogy azon idők harcainak eredménye hozott viszonylagos biztonságot a bizonytalanság helyébe, a dohánytermelők és valamennyire a földjeiken dolgozók életébe. Nem részleteiben akarok foglalkozni ezzel a kérdéssel, mert egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy könyvet érdemelne és könnyedén elbírna ez a téma, csak az jutott eszembe, hogy mennyire gyorsan felejt a gond­jaitól megszabadult és jobb anyagi körülmények közé került ember. Nem csak hovatartozása, de nemzeti büszkesége és a még nem rég oly féltve őrzött nyelvi és kulturális hagyományai is vásári portékává váltak, vagy olyan irányzatokat vettek fel, mely irányzatokat ezelőtt sohasem ismert s melynek alapjait sohasem fogja megismerni. Egy ilyen kép alakult ki előttem Delhi-ban, néhány hosszabb — rövidebb beszélgetés után. Ugyanis őszintén fájt a váratlan csalódás, mely ott ért. A Delhi-i Magyar Ház, a dohányvidék kulurális fellegváraként élt gondolataimban és ennek jegyében beszéltem annyi bizalommal és lelkesedéssel a kultúrcsoport tagjainak. Delhi, Tillsonburg, Simcoe magyarjairól. Min­dannyiunkat fűtött az előttünk lévő előadás láza. Megérkezésünk után, a kultúrterem tisztasága, a megszokott terembeosztás, a kisszínpad jellegzetességei, mind kellemessé tették a kultúrcsoport hangulatát, majd a különböző hangszerek húrjaitól keletkezett hangok hallatára, mindannyian szinte otthon éreztük magunkat. Az elhúzott függöny mögött hangolt a zenekar, meg egy­két énekszámot is próbáltak. Egy óra már elég jóval elmúlt és még mindég nem voltak elegen. Vártak a kezdéssel közel két óráig. Igaz, hogy még mindég csak annyian lehettek, hogy talán háromszor annyian is befértek volna. Farkas Nándor, a zenekar vezetője, — prímás — már kissé le volt hangolódva. Csellósunk, Oláh Ernő azonban nem keseredett el, okosan felrázta a társaságot és javaslatára Gál Laci leült a zongorához. Nyári Gyuszi pedig klarinétot ragadott és olvadni kezdett szívünkön a jég. Igen, mert szomorúak voltunk. Ha tudták volna előre a dohányvidék magyarjai, hogy mennyi szeretettel ment oda a Petőfi Kultúrcsoport, tudásuk és művészetük legjavát ajánlva. Igaz, legnagyobb sajnálatunkra — melyet csak később tudtunk meg —, programok ütközött a Courtlandi gör. kát. templom karácsonyi ünnepével és ugyanakkor a reformátusok is ezen a vasárnapon dec. 19- én este rendezték karácsonyi ünnepélyüket. Végül is a muzsika felvidított mindenkit, a mezőtéren csend lett, elkezdődött az előadás. Nagy Glória énekelt magyar dalokat. Első ízben szerepelt a Petőfi kulturcsoporttal. Nagy meglepetés volt. Kitűnő zenekultúrával csillogtatta, elbájolóan szép lírai­szoprán hangját. Kiejtésén érezhető volt az angol behatás, de az még kedvesebbé tette előadását. Elragadta a közönséget, ráadást kellett énekelnie. Kiss Kati, utánna Győri Márta. Mindketten a szokásos tomboló sikert aratták a közönségtől. Horváth István lépett fel utánuk. Őt is első ízben mon­dhatta magáénak a Petőfi Kultúrcsoport. Színpadi éneklésre született egyéniség. Természetes adottsága an­nyira egyéni, hogy joggal nevezi magát a "cigánynóták királyáénak. Minden procikájával a hallgatóságnak él­ő szimpatikus hangja hihetetlen befolyással képes változ­tatni nézői hangulatát. Élmény hallgatni, amint bő műsorkészletéből, a saját, valamint a közönség hangulatának megfelelő dalokat kiragadja és azt kivételes intonáló képességével folyamatosan a műsorba helyezi. Olyan sikere volt, hogy akár az egész műsort végig­csinálhatta volna egyedül. A műsor második részét Veni nyitotta meg két operett áriával, azután sorba megint Glória, Kati, Márta, Pista. Érezni lehetett a közönséget. Senki sem törődött az idő múlásával, egyre csak ráadásokat követeltek. A magyar szó, a magyar zene, kiszorított minden más gondolatot az agyakból és megtöltötte a szíveket az érzésvilág skálájának megszámlálhatatlan árnyalatával. Végül Koós Ferenc következett. Mikor Béres Gabi bejelentette, már olyan tapsot kapott, amely másokat egy kitűnően sikerült szereplés után is­­ájulásba kerget. Nem akarták leengedni a színpadról. A szó szere­­s értelmében úgy kellett lelopnunk őt, mert már hívott minket a torontói kötelesség. V­S.

Next