Kapu, 1988. október (1. évfolyam, 2. szám)

Székelyhidi Ágoston: Színe és fonákja

tudhattuk, ki a másik fordító. De általában is, a második és a harmadik vonalban mindenki sakkban tartott mindenkit, ilyen volt a szervezés. Este kilenc tájt, a Vezér elutazása után, az előkészítő csoport egyik bizalmi embere átjött hozzánk, a Bikába. Nagyon elégedett volt. „Győzelem, győzelem”, ismételgette, és emelte a két ujját. Főleg annak örült, hogy Kádár János így szólította meg pohárköszöntőjében a Vezért: „Mélyen Tisztelt Ceausescu Elvtárs!” A válaszban viszont egyszerűen ’’Tisztelt Kádár János Elvtárs!” szerepelt. Ennek óriási jelentősége van, mondta emberünk, hiszen kifejezi a két fél tekintélyének arányát. Lelkünkre kötötte, hogy másnap, a sajtószemlén, emeljük ki a megszólításokat, hacsak a magyarok utólag nem változtatnak rajta. Nem változtattak. De a győzelmet arra is értette, hogy a magyarok elfogadták az egyezmények kettébontását. Az első napon eldőlt, hogy végleges, szabályozott egyezményeket csak részkérdésekről írnak alá, az átfogó elveket és kapcsolatokat pedig általános közleményben rögzítik. Ez a kettébontás a pártdiplomáciában és az állami diplomáciában rendkívül lényeges. Az egyezmény kötelező érvényű, a közlemény megvalósítása értelmezéstől függ. Vagyis, ebben az esetben, a románok a jövőre nézve ott húzhatták meg a határvonalat, hogy a kétoldalú kapcsolatok alapelveit saját értelmezésük szerint kezelhetik, nyílt szerződésszegés nélkül. Folytathatják, például, nemzeti és nemzetiségi politikájukban a nemzetiségi kollektív jogok mellőzését. Ilyesmire addig se, azóta se vállaltak gyakorlati kötelezettséget. Lapozgatunk a kihajtott újságkötegben. A június 17-ei számban egymás mellett olvasható a Nagyváradon elfogadott magyar—román egyezmény és a közös közlemény. „Magyar—román egyezmény főkonzulátusok felállításáról... Csütörtökön Nagyváradon, a kétnapos határ menti baráti találkozó alkalmából aláírták a jegyzőkönyvi megállapodást, amely rögzíti, hogy Kolozsvárott magyar, Debrecenben pedig román főkonzulátus létesül. Ugyancsak aláírták azt az egyezményt, amely a kishatárforgalomról 1969-ben született egyezményt módosítja. A módosítás értelmében az eddigi 15 kilométeres kishatárforgalmi határsáv a jövőben 20 kilométeres lesz, az évente lehetséges utazások száma pedig az eddigi négyről tizenkettőre növekszik. A két dokumentumot Roska István magyar és Constantin Oancea román külügyminiszter-helyettes írta alá.” Egyébként az sem érdektelen, hogy az egyezményt miniszterhelyettesek jegyezték — T. F. elhúzza ujját az utolsó sorok fölött. — A gyakorlati kötelezettséget erre a szintre szorították. Hasonlóról értesülhetünk más tárgyban is: „...aláírták az árucsere-forgalom bővítéséről szóló jegyzőkönyvet, a postai és távközlési együttműködési egyezményt,... valamint az 1969-es vízügyi megállapodás meghosszabbításáról szóló egyezményt”. Nézzük azonban a közleményt, melyet a küldöttségvezetők írtak alá. ..... A felek hangsúlyozták, hogy a magyar és a román nép érdekei közösek, céljaik azonosak a szocialista építőmunkában, a béke és a biztonság megszilárdításáért, a társadalmi haladásért folytatott harcban. A két ország barátságának erősítése, kapcsolatainak állandó fejlesztése szilárd alapokra épül. Megállapodás született arról, hogy továbbra is bővítik együttműködésüket az ideológia, a kultúra, az oktatás, a tudomány és a művészet területén, a magyar—román barátság és együttműködés érdekében. Ebben a vonatkozásban a két fél értékelte a magyar—román kulturális és történész vegyesbizottság tevékenységét is.” — Erről csak annyit — veti közbe T. F. —, hogy az addigi négyet jegyzőkönyv szerint, a vegyesbizottságok ülésein, a románok javaslatára, a megállapodást rendre elnapolták. Merthogy ezt vagy azt a kis részletet még tisztázni kell, nélküle a munka hiányos lenne, így a negatív javaslatot pozitív indokkal fedezték. Ezek azonban valójában az időhúzást szolgálták. Kipuhatolták a magyarok érveit, szándékait, mozgásterét, megkeresték a román stratégiára veszélyes pontokat, ezeket legközelebb nagy ívben elkerülték, ugyanakkor a kivédő cáfolatokat valahogy beépítették a stratégia elveibe. Ha aztán az elveket elfogadtatták, és többnyire elfogadtatták, erre vigyáztak az általánosító fogalmazásban, nos, akkor nyeregben voltak, és ők kérhették számon saját értelmezésük érvényesítését. Tehát: hajoljunk közelebb az általános elvek megfogalmazásához a közleményben. „A felek egyetértően úgy értékelték, hogy a Román Szocialista Köztársaságban élő magyar nemzetiség, és a Magyar Népköztársaságban élő román nemzetiség létezése a történelem alakulásának, a sok évszázados szomszédságnak a következménye, és a két ország baráti kapcsolatai fejlesztésének fontos tényezője. A nemzeti kérdés igazságos, marxista-leninista megoldása, a nemzetiségek jogegyenlőségének és sokoldalú fejlődésének biztosítása a két országban folyó szocialista építésnek, a népeik közötti barátság, a magyar—román baráti kapcsolatok elmélyítésének lényeges eleme. A felek egyetértettek abban, hogy ez a megoldás megfelel a marxizmus—leninizmus szellemének és a nemzeti kisebbségek jogai érvényesítésére, védelmére vonatkozó, az ENSZ által elfogadott nemzetközi normáknak is. A nemzetiségek — az illető országok állampolgárai — problémáinak megoldása a két ország mindegyikének belső ügye és felelőssége.” — Hát nem győzelem ez? — mosolyog ironikusan és bosszúsan T. F. — Tessék mutatni egy, csak egy mondatot, ami arra utal, hogy az adott állapoton változtatni kell. Nincs ilyen mondat. Jellemző az a vonatkoztatás is, hogy a marxista—leninista megoldás megfelel a marxizmus—leninizmus szellemének. Bámulatos! Végül pedig a kettős következtetés az igazi győzelem. Először, hogy e nemzetiségi kérdés általában vett marxista-leninista megoldása, amely, mint tudjuk, megfelel a marxizmus-leninizmus szellemének, egyúttal megfelel az ENSZ nemzetközi normáinak is. Másodszor, hogy a nemzetiségek problémáinak fenti normákhoz igazodó megoldása az illető ország belső ügye és felelőssége. Sehol egy szabatos, egyértelmű meghatározás, kivéve azt, hogy a megoldás az illető ország belső ügye és felelőssége, de ez végül az általános elvek vagy mik értelmezését is belső ügynek tekinti. A kör bezárul. Győz az, aki kifelé nemes elvek képviselőjének szerepét játssza, befelé pedig minden eszköz alkalmazásához szabad kezet akar kapni, és kap is. Itt van azután a Vezér pohárköszöntője. Mesterien beleépítették azokat az általános elveket, amik eleve fedezik a rejtett stratégia gyakorlati lépéseit. Csak színükről fonákjukra kell fordítani őket, netán fonákjukról a színükre. Magam sem tudom, olykor minek mi a színe és a fonákja. T. F. a debreceni találkozó leírásában szemelget. „Nicolae Ceausescu válasza... Az egész nép, országunk minden dolgozója, nemzetiségre való tekintet nélkül, ebben az irányban munkálkodik, töretlenül megvalósítja a Román Kommunista Párt politikáját, amely teljes mértékben megfelel létérdekeinknek... Mi arra törekszünk, hogy a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építése során, nemzetiségre való tekintet nélkül, az összes dolgozóknak a legjobb munka- és életkörülményeket biztosítsunk, lehetővé tegyük számukra személyiségük teljes kibontakoztatását.” — Itt az érhető tetten, ahogy az érdekekre való hivatkozás kizárja a jogokra való hivatkozást, és ahogy a legfőbb érdekek a párt politikájával azonosulnak — T. F. hideg és megvető. — Mindegy, milyen áron, azt kell súly kölni, hogy ez a politika a legmagasztosabb eszméket és a legáltalánosabb társadalmi érdekeket együtt testesíti meg. Ha pedig így van, akkor ez feloldja a legképtelenebb ellentéteket is. Szegény dolgozó, szegény szkizofrén dolgozó! Legyen boldog, hogy a párt politikáját töretlenül megvalósítja, nemzetiségre való tekintet nélkül, hiszen ezáltal teljesen kibontakoztatja saját személyiségét, ugyancsak nemzetiségre való tekintet nélkül.