Kapu, 1989. március (2. évfolyam, 3. szám)

Kovács Nikola László: Nyolc és fél(ünk) - Szántó T. Gábor: Töviskoszorú (szonettkoszorú)

KOVÁCS KIKOVA LÁSZLÓ Piros betűs ünnepnapok avagy NYOLC ÉS FÉL­ÜNK) Egy-egy ország ünneplistája mindig többről árulkodik, mint ahogy gondolnánk. Például ha egy kíváncsi idegen számba kívánja ven­ni — államilag elismert — ünnepeink dátu­mait, az egyszerűen végiglapoz egy magyar naptárt. Megállapíthatja belőle, hogy a pi­ros betűs — rendkívüli munkaszünetet jel­ző — napok száma (nyolc) megfelel az euró­pai átlagnak (január 1., húsvéthétfő, április 4., május 1., augusztus 20., november 7. és karácsony két napja). További kutatások után a szemfüles kívülálló rádöbbenhet: ün­nepeink száma több mint nyolc, de azért mégsem kilenc. Tehát mondjuk nyolc és fél. Erre a konklúzióra kell jutnia, hacsak nem véli a nemzeti ünnepét különös keresztne­veink egyikének. (Mellesleg március 15. Kristóf névnap.) Annyi bizonyos, hogy március 15-éhez ál­talánosabb gondolati, érzelmi asszociáció­kat fűzünk, semhogy a részleges ünnepek (vasutasnap, pedagógusnap, nőnap avagy a fegyveres erők napja stb.) körébe lenne il­leszthető. A felemás helyzetet tükröző nap­tár világosan mutatja, hogy nem tartozik a kitüntetetten kezelt, piros betűs ünnepna­pok közé. Értelemszerűen politikai megfontolások tárgya, hogy ilyen mérvű hivatalos elis­merést, sőt állami preferenciát kapjon vala­mely emléknap. A döntésről a jogszabályok tájékoztatnak. * Az 1944 decemberét követő magyar sorsfor­dulatot közjogi tabula rasa jelezte. Párját ritkító helyzetben az Ideiglenes Nemzeti Kormány április végén intézkedett ünnepe­inkről. A bekövetkezett történelmi fordula­tot illusztrálandó, „1. 390/145. ME. számú rendelet”, „a nemzeti, felszabadulási és munka ünnepe napjának meghirdetése tárgyában” foglalt állást. A „Miklós Béla sk. miniszterelnök” szignóval ellátott nor­ma, „március 15. napját nemzeti ünneppé, április hó 4. napját a felszabadulás ünne­pévé, és május 1. napját a munka ünnepé­vé nyilvánította ”. E három jeles nap közül a magyarság számára kettő vadonatúj ün­nep volt. A német megszállás és a fasizmus hazai bukásának, egyszersmind az ún. „úri Magyarország” végleges összeomlásának — becsült — napja, valamint a nemzetközi munkásmozgalom addig üldözött tömegde­monstrációs évfordulója éppoly méltán ke­rültek ünnepeink közé, mint amilyen indo­kolt volt, hogy a függetlenségi és demokra­tikus forradalmi hagyományokat jelképező nemzeti ünnepet továbbra is piros betűs­ként kezeljük. A következő intézkedés 1948. március 13-án kelt. A „magyar köztársa­ság” akkor Dinnyés Lajos által vezetett kor­mányának „3180-as számú” rendelete ki­mondta, hogy az ún. „nem parancsolt” — vagyis a hívők számára nem általánosan kö­telező — egyes egyházi ünnepek többé nem lehetnek munkaszüneti napok. így esett ki a sorból Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.), Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.) és Kisboldogasszony napja (szeptember 8.). Nagyboldogasszony ünne­pének kiiktatásáról elfeledkeztek intézkedni a jogalkotók. Nem úgy viszont a jogalkal­mazók. 1950- ben további „nemzeti ünnepekkel” bővült az ünneplista. Már rögtön január­ban, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1. törvényerejű rendelete, az addigi népha­gyomány szerint Szent István napját (au­gusztus 20.) „nemzeti ünnep”-pé, s egyben a „Magyar Népköztársaság Alkotmányá­nak Ünnepé”-vé avatja. A 10. tvr. pedig április 4. — addig kizáró­lagos — „felszabadulás” elnevezését egészí­tette ki, „Magyarország legnagyobb nem­zeti ünnepe”, valamint a „megbonthatatlan szovjet—magyar barátság napja” további titulusaival. Komplikált címe — „. . . ápri­lis 4-ének, Magyarország felszabadulása napjának nemzeti ünneppé nyilvánításá­ról” — is jelzi, hogy a semmilyen új maga­tartási normát nem tartalmazó tvr. csupán kitüntetetten kezeltséget óhajtott manifesz­tálni. Azután november 7-ét „állami ün­­nep”-pé nyilvánították az 1950. október vé­gén kiadott 37. számú tvr.-rel. A petrográdi bolsevik hatalomátvétel évfordulója merő­ben új volt a hivatalos magyar ünnepek so­rában, ezért bevezetéséhez külön végrehaj­tási jogszabályt is alkottak. Mégpedig a 2019 (1950. X. 29.) számú minisztertanácsi határozatot, mely kimondta: „November 7. a nagy októberi szocialista forradalom év­fordulója törvényes munkaszüneti nap és fizetett ünnepnap. ” 1951- ben egyértelművé vált, hogy az ün­nepek kijelölése a kormány feladata. Ettől kezdve felélénkült a hazai ünnepszabályo­zás. A „Magyar Népköztársaság Miniszter­­tanácsának 1003/1951. (III. 10.) számú hatá­rozata” értelmében: „Március hó 15. napja rendes munkanap. Az alsó-, közép- és fel­sőfokú tanintézetekben a tanítás (előadás) ezen a napon szünetel.” Nemzeti ünne­pünk ekkor — öt nappal az emléknap előtt — veszítette el piros betűs mivoltát. Alig több mint két hónap múlva — május 16-án — űrnapját, majd október közepén — a halottak napját megelőző — minden­szentek (november 1.) is rendes munkanap­pá nyilvánították. Annyi megszorítás tör­tént, hogy az iskolai oktatás mindkét vallási ünnepen szünetelt. (Lásd 1010-es és 1030-as minisztertanácsi határozatok.) 1952-ben az 1012. jelzetű határozat foly­tatta a sort: „Számos üzem dolgozóinak ké­relmére a Magyar Népköztársaság Minisz­tertanácsa pünkösd hétfőjét, amely eddig nem fizetett munkaszüneti nap volt, ren­des munkanappá nyilvánítja. ” Majd jött az 1050-es kormányaktus, amely egy, a szovjet mintát szolgaian utánzó szimpla csereügyle­tet szentesítette: „A Minisztertanács a dol­gozók régi kívánságára, május hó 2. napját munkaszüneti nappá nyilvánította. Mivel a munkaszüneti napok számának növelése a termelésben nagy kiesést idézne elő és a népgazdaság számára jelentős kárral jár­na, a Minisztertanács egyidejűleg elrendel­te december hó 26. napjának rendes mun­kanappá való változtatását. ” 1953. március 16-án — tizenegy nappal Sztálin halálhírét követően — az 1014. szá­mú kormányrendelkezés zárta le a Rákosi­­korszak ünneprendezgető intézkedéseit: SZÁNTÓ T. GÁBOR Töviskoszorú Martin Scorsese-nek, Krisztus utolsó megkísérlése című filmjéért­ ­. Az ítélet kimondatott. Hat szar lesz megdögölni most, hisz csak harminchárom vagyok, mégis tudok minden tilost. Irigyek rám, ebben egyek: Pilátus, rabbi Kajafás. Szavam hat, bármerre menjek, mindegy ki jön utánam más. Most indulok, mert vár a vég. Bukásom nem az árulás nyomán következett be. Rég tudom, mit tesz velem Júdás. Világgal szemközt sors mereszt, fezemben már itt a kereszt. "

Next