Kapu, 1989. május (2. évfolyam, 5. szám)

Raffay Ernő: A román nemzeti stratégia torzulásai

aránt sújtotta. A jótékony hatásukat éreztető tényezők közül a leg­fontosabb a kapitalista viszonyok bevezetése a jogi, gazdasági és politikai életbe. E tényezők hatására a román politikai gondolkodásban olyan folyamatok indultak el, amelyek távlataiban nagy veszélyeket hor­doztak mind a románok, mind a magyarok számára. A román füg­getlenségi gondolat, az 1848-as, 1858—1859-es, 1877—1878-as küz­delmek után, amellett, hogy jogos célkitűzéseit megtartotta, sajátos torzulást szenvedett. Jogos célkitűzésnek tartom az egykori moldvai vajdaság Ausztria és Oroszország által megszállt területeire formált aspirációkat (Bukovina, Besszarábia). A torzulást az jelentette, hogy a századforduló körül kialakult az a gondolat, hogy a román államisághoz sohasem tartozott kelet-magyarországi románlakta te­rületekre is kialakították az igényüket. Ennek az alapjában véve po­litikai tételnek pusztító hatása lett a román politikai gondolkodásra, a művelődésre és az oktatásra, a nemzeti ideológia és stratégia kia­lakítására, a társadalomtudományokra (különösen a történetírásra, amely nemzeti tudományként a tétel bizonyítását vállalta magára), de a román értelmiség és a középrétegek mentalitására, s mind­ezeknek megfelelően magára a román kül-, bel- és nemzetiségi poli­tikára is. Mit jelent ez a pusztító hatás? (...) Az Erdélyre vonatkozó román nemzeti stratégia még számos torzulást okozott. A fentiek után már csak a legfontosabbat emlí­tem: a román kül-, bel- és nemzetiségi politika kialakulását és ezek sajátos összefüggéseit. A független államiság 1877—1878-ban történt kivívása után a román politikusok hatalmon lévő csoportja úgy vélte, hogy Romá­nia függetlenségét a három szomszédos, illetve közeli nagyhatalom közül az Osztrák—Magyar Monarchia tudja garantálni. Ezt az állás­pontot tükrözte az 1875—1885 között érvényben volt osztrák-ma­gyar—román gazdasági egyezmény idején, 1883-ban megkötött po­litikai és katonai egyezmény a két állam között. Amikor azonban, az 1890-es években erősödni kezdett a nemzeti burzsoázia és a nemzeti gondolat, főleg a liberálispárti politikusok a kialakulóban lévő nem­zeti célok megvalósításának az élére álltak. Helyzetük azonban módfelett bonyolult, ugyanis mint politikusok a Monarchia, benne Magyarország szövetségesei, de mint románok, mint román pénz­emberek vagy gyártulajdonosok, esetleg mint értelmiségiek a nem­zeti egység ügyééért akartak munkálkodni. Ezért történt, hogy az irredenta mozgalmakat nem személy szerint e politikusok, hanem elvbarátaik, sok esetben rokonaik szervezték, de financiálisan és a háttérből politikailag a kormány támogatását élvezték. Az erdélyi románokról rendszeresen, s egyre egyértelműbben beszéltek a bu­karesti parlamentben, egy idő után az erdélyi kérdés kormánybuk­tató eszközzé is vált. A századfordulótól kezdve a román politikusok jó része egy nagyobb európai konfliktusra várt, érdekei érvényesí­tése céljából. 1913 pedig, a második Balkán-háború két vármegyé­­nyi területi nyeresége mintegy igazolta és megerősítette ezt a politi­kát. A román külpolitika ekkor már antant-érdekeltségű, jól követte a belpolitikai mozgásokat. 1914-ben Románia ezért nem kezdett há­borút a Monarchia oldalán, hanem majd 1916-ban az antant mellett, miután megkötötte az 1916-os adásvételi egyezményt. Megállapítható, hogy a román külpolitika legfőbb célja 1918 előtt a megszerzés, a románok által is lakott területek, a népesség és a gazdasági potenciál bekebelezése volt. A belpolitika (a nemzeti propaganda, az irredenta, a fegyverkezés) és a nemzetiségi politika (a moldvai magyarok és 1878 után a dobrudzsai nemzetiségek ro­­mánosítása, a dobrudzsai falutelepítések, a nem román egyházak elleni eredményes támadás) e célokat szolgálta. Nem szabad elfelej­teni: a román nemzetiségi politikának 1918-ban már negyvenéves tapasztalata van a nemzetiségek mesterséges beolvasztására! 1918, Nagy-Románia létrehozása után a román külpolitika leg­fontosabb, szinte egyedüli meghatározó céljává a megtartás vált. A megszerzett hatalmas területek (1913: 138 ezer km2, 1920: 295 ezer km2), a minden várakozást fölülmúló gazdasági potenciál (a román ipari potenciál átlagosan 225%-kal növekedett, ezen belül például az elektromos ipar 429,4%-kal, a vegyipar 320,9%-kal nőtt) és a népesség (1913: 7,9 millió, 1920: 17,4 millió lakos) megtartása, az ország védelme a kívülről jövő revíziós támadásokkal szemben (Magyarország, Bulgária, Szovjetunió). A belpolitikában szintén ad­va volt a helyzet 1918 után: a különböző gazdasági fejlettségű, kü­lönböző jogrendszerű, közigazgatású területeket homogenizálni kellett. Méghozzá minél gyorsabban, mert a külső és belső ellensé­gek valóban csak az adandó alkalomra vártak. A nemzetiségi poli­tikában is ezért vált döntő tényezővé a homogenizálás, a beolvasz­tás és az elüldözés. Nagyon fontos a későbbi, sőt a mai romániai (nemzetiségi) viszonyok megértéséhez, hogy amint múltak az évti­zedek, a román politikának be kellett látnia, hogy a románság nem képes sem elüldözni, sem magába olvasztani a túlságosan nagylét­számú nemzeti kisebbségeit. (Az első román népszámlálás szerint Nagy-Románia lakosságának csak 28,1%-a nem román; a valóság­ban az arány: kb. 65% román, 35% nemzetiségi.) Az ettől való féle­lem fokozatosan növelte a román sovinizmus agresszivitását. Az 1940-es év nagy tanulságot hozott a homogén Románia megálmodóinak. Besszarábia és Észak-Erdély 1940-es elvesztését úgy értékelték, hogy nem volt elég ereje a beolvasztási politikának, tehát más utakat kell keresni. Az 1945 utáni évek engedményei már likvidáló táborokkal párosultak, az ötvenes évek második felétől pe­dig visszaállt a román történelem „nemzeti trendvonala”. 1956 után fokozott erőkkel indult meg a magyarság elleni támadás, a hetvenes években pedig elszabadult a pokol. Kidolgozták a falurombolási tervet, de végrehajtásával kedvezőbb időkre vártak. Ez a tervezet a Trianon utáni Románia egyik legnagyobb téve­dése, de azt kell állítanom, hogy a „trianoni Románia” létrejöttének logikus következménye. A román politikusok ugyanis pontosan föl­ismerték, hogy a nemzetiségek ellen 1918 óta alkalmazott módsze­rek kudarcot vallottak, velük nem lehet megvalósítani a homogén Romániát, hiszen a nemzeti tudat a magyar, szász, szerb és egyéb nemzetiségi közösségekben újratermelődik. Tehát: a közösségeket kell megszüntetni. Mivel pedig a városokat már elrománosították a szocializmus elmúlt évtizedei alatt, a nemzetiségek által lakott fal­vak váltak e politika célpontjaivá. E fölismerés után már csak a szo­kásos, marxista köntösbe bújtatott fejlődéselméleti terminológiát kellett megszerkeszteni, amely szerint az elmaradott kistelepülések helyett a fejlődés útja a modern faluközpontok fölépítése. Miért jutottunk napjainkig a folyamat ábrázolása során? Azért, mert abban a pillanatban, amikor nagy idegen területek erőszakos bekebelezésével megalakult Nagy-Románia, beindultak a máig tar­tó folyamatok: örökös küzdelem a nemzetiségekkel, a román nép manipulálhatóvá válása a nemzetiségek anyaországaitól való féle­lem hangoztatásával, a veszélyérzet és a gyűlölködés pszichózisá­nak kialakítása. Mindez viszonylag könnyebbé teszi diktatórikus uralmi forma bevezetését, ez pedig könnyebbé teszi a kisebbségek (nemcsak a nemzeti, hanem a politikai kisebbségek) elnyomását. Mivel a nemzetiségek elnyomása 1918-tól kezdve változatlan, legyen akár polgári, akár „népi demokratikus”, akár fasiszta, akár kommunista a román államhatalom, az uralmi forma jellege, nem túlzás azt állítani, hogy a jelenlegi Románia már a megszületése­kor olyan szervi hibákkal rendelkezett, amelyek napjainkban is megvannak. Ez a megállapítás a múlt és a jelen elemzéséből fakad, de a jö­vő felé mutat kiutat új nemzedékeknek. Megjegyzés: Az itt olvasható írás részlet a szerzőnek a közeljövőben a szegedi JATE Ki­adónál A vajdaságoktól a birodalomig. Az újkori Románia története, 1866—1919 című, magyar, angol és francia nyelven megjelenő könyvéből.

Next