Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)
Sarusi Mihály: Joppojmaty
féltenyérnyi gránátszilánkot. Hátranyúltam, mert éreztem valamit, hát folyt le a vér a kezemen. Máskor meg hallom, süvít a bomba, huszonöt kilós volt. Az volt a szerencse, hogy az ember meghallotta, ha jött az orosz bomba. Hű, mondom, ez engem keres, földhöz vágtam magam. Szerencsém volt, mert a lábamnál ért földet, nem talált telibe, ott csinált lyukat, engem meg betakart. Vagy három hónapig meg se tudtam szólalni, az arcom rángatózott. Egy idő után elmúlt. Én mindig úgy voltam, nyomorékan nem megyek haza! Az ember egészségesen se ér sokat, hát még úgy. Egészségesen se veszik semmibe az embert. Volt a kórházban egy német repülőtiszt, Stukával, azzal, Messzersmidt Stukával járt. Egyszer támadtak, és ahogy lehúz, zuhan lefele, hogy leérve kieressze az áldást, ő meg huss, felszállhasson, érzi, nem bír visszajönni! Hogy belerohan a földbe. Csak kijött valahogy abból a zuhanóbombázásból, de a szíve felőli oldalon a haja kifehéredett. Nem volt teljesen egészséges. Szaratov, Uljanovszk, ilyen városok voltak arrafelé. Nyolcszázan laktunk a bunkerban, a föld alatt. Ez volt a jó, mert a legnagyobb fagyban is volt ott valami kis meleg. Kint az orrunkat fókaolajjal kenték, nehogy lefagyjon, a lábunkon meg csizma, de vastag, pokrócból; olyan, mint a lópokróc. Sokunknak lefagyott mindkét lába. Azokat vitték haza előbb, akik nagybetegek voltak. Volt, aki otthon evett egyet, meghalt. Három prices volt egymás mellett. Német, olasz, román, magyar, még lengyel is volt köztünk. Azt mondták ránk: Bandita! Banditának hívtak bennünket az oroszok, hogy — Na, te bandita, gyere csak ide! A faház rosszabb. A fagerendák közt kenderszösz, abban a rengeteg serke! Ahogy az ember a faházban meglátta a tetveket, azonnal elment a kedve. Lehetett már akkor akármilyen kedves a vendéglátó. A vonaton volt egy lyuk az ajtónál, annál hugyoztak, szartak. Se takaró, se semmi nem volt. Amikor megjöttek, egy vagonból tíz halottat is kitettek. ’45-ben jött háromezer-nyolcszáz magyar fogoly, talán kétszáznyolcvan megmaradt belőlük. Orvos? Ha volt köztünk egy állatorvos, azt kinevezték a láger orvosának. De többnyire az se volt. ’44—’45 telén olyan hideg volt, hogy két méterre átfagyott a föld. Nem lehetett sírt ásni. Se egyes sírt, se tömegsírt. A halottakat, az éhbetegség vitte el őket, kitették az udvarra. Úgy álltak ott, egymásra téve, mint a farakás. Amikor összegyűlt egy kocsira való, néhány embert beöltöztettek, föltették a halott foglyokat a teherautóra, és kivitték jó messzire. A mezőn ledobálták őket, de akkor már ott is voltak a farkasok, az utolsóval sietni kellett, nehogy őket is széttépjék. Harminc-negyven kilós emberek voltak, csont, ín, bőr, a farkasok szétcibálták őket. Lerágták róluk a semmit. Itthon Gyulán akkoriban, ahogy az öcsém meséli, ’44 végén a kórház orosz hadikórház lett. A katonák levágott kezét, lábát fölnyalábolták, lovas kocsi vitte ki őket a Körös-partra, lefordították. Kutyák cipelték szanaszét, vitte a víz. Csak akkor ijedtek meg, amikor a városban feltűnt egy kutya, szájában kéz, ember keze, lába. Itt Varsándnál mentek Romániába a németek. Amikor elrobogott előttünk egy német tank, a gyerekek kiálltak, öcskös tizenhárom-tizennégy éves volt, és kinyújtott kézzel ordították: Heil Hitler! Megálltak, leszállt az egyik, mosolygott, nagy darab csokoládét adott. Más se kellett a gyulai magyar kölyköknek, jött a másik, hát annak is: Heil Hitler! Az is megállt, megsimogatta a fejüket, csokoládét nyomott a kezükbe. Azt mesélik, ’44. október 6-án itt Gyulán egymást lőtték a szovjetek. Bejött hozzánk is egy orosz, anyám szegény halálra vált, Német?! Mindenütt németet kerestek, mindenhova benéztek, nézhettek, persze, hogy nem találtak, így aztán békén hagyták anyámékat. Az egyik csapat már átöltözött a magyar katonáktól elszedett ruhába, amikor a másik még németet keresett. Meglátták az oroszok a másik utcasarkon hangoskodó magyar katonaruhás csapatot, lövöldözni kezdtek. Egyszer őrt álltam, foglyokat őriztünk, jött sírva egy nő, golyó van benne, segítsek. Kiengedtem a kapun, kerítés mögött voltak, szóltam a társamnak, vigyázzon helyettem is, én meg félrehúzódtam a nővel. A pucájánál a hajlatban tényleg ott volt egy golyó. Késsel kipiszkáltam az ólmot, cigarettát adtam neki, mehetett vissza. Sajnáltam. Német nem tette volna meg. Na, mondok inkább valami vidámabbat! Vittem egy cigányt a kórházba. A piacon mentünk át, kért, vehessen valamit. Közben odasündörgött hozzám egy fiatal nő, hozzám dörgölőzött, nem tudtam volna elzavarni se. Nem is akartam, négy hónapja nem basztam. Na, mondom, ezt megbaszom. Három csontcsillagomról gondolta, kap tőlem valamit, cigarettát. Szakaszvezető voltam, őrmesterként szereltem le, nem sokra mentem vele. Hazafelé, hogy leadtam a cigányt, jött velem a nő, de ha volt, nem fektethettem bele. Mit tesz isten, előre dőlt, hogy adják neki hátulról. Egyszer, kétszer, harmadszorra érzem, hogy valami meleg, de mit számított, annál jobb! Amikor kivettem, könyörögni kezdett, hogy Pán, Pán, ez Kijev körül volt, Pán, ő csak egy kicsit akart fingani, mégis nagy lett belőle . . . Hógolyóval lemosta, rendes volt, hogy mehettem volna úgy vissza. Ilyen kicsire összezsugorodott. A halottak számával csaltak. Kevesebbet jelentettek, így több ennivalót kapott a láger. A fölösleget az őrnagy tette zsebre. Nagy kincs volt a kenyér. Egy-két hétig nem jelentette. Húsz évet kapott, kényszermunkára ítélték. Volt velünk a munkán egy mérnök, őt tizenöt évre ítélték. Harminc kilométeres körzetben oda ment, ahova akart, azon túl sehova. Valami távoli városban lakott, itt nem volt senkije. Politikai volt, nem csinált semmit, ráfogták. Mindig éhes volt, olyan éhes, hogy potyogtak a könnyei. Azt mondtam neki: Ide figyeljen! írjon nekünk több munkát, a jutalomból kap egy fél kenyeret. Húzódozott, aztán ráállt, azzal, hogy segítsek neki. Jó, én leírom, mit csináltunk, ő csak átmásolja cirillbe. A negyven emberemet négyfelé osztottam, és nagyon tettük a munkát, hű, hogy dolgoztunk! Messziről úgy látszott. Olyanok voltunk, akik már csak valami könnyű dologra jók, vagy arra se, és úgy lett: elsőre száznyolc százalék! A különadagot patikamérleggel tisztességesen elosztottuk, hogy mindenki kapjon egy kis szeletet, fél kenyeret pedig a mérnöknek vittem. Nem akarta elhinni, ölelgetett, sírt, és azt motyogta: Te vagy az Isten, nem Sztálin! Mert ő nem ad kenyeret... Halkan mondta, hogy ne hallja meg senki. Az oroszok egymástól is féltek, képesek voltak lelőni egymást, csak hogy ne kerüljenek bajba. Kérdezte, mi voltam a háborúban. Tudtam, hogy az orosz a páncélosokat utálja a legjobban, rávágtam: Páncélos! Joppojmaty! Köpködött... És hány tankot lőttél ki? Hát, mondom, nem tudom pontosan, nem számoltam. Negyven, negyvenöt? ... Joppejmaty, hiszen te akkor nagy katona vagy! Az, mondom, és te mi voltál? Gyalogos.