Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)

Sarusi Mihály: Joppojmaty

féltenyérnyi gránátszilánkot. Hátra­nyúltam, mert éreztem valamit, hát folyt le a vér a kezemen. Máskor meg hallom, süvít a bomba, huszonöt kilós volt. Az volt a szerencse, hogy az em­ber meghallotta, ha jött az orosz bom­ba. Hű, mondom, ez engem keres, föld­höz vágtam magam. Szerencsém volt, mert a lábamnál ért földet, nem talált telibe, ott csinált lyukat, engem meg betakart. Vagy három hónapig meg se tudtam szólalni, az arcom rángatózott. Egy idő után elmúlt. Én mindig úgy voltam, nyomorékan nem megyek haza! Az ember egészsé­gesen se ér sokat, hát még úgy. Egész­ségesen se veszik semmibe az embert. Volt a kórházban egy német repülő­tiszt, Stukával, azzal, Messzersmidt Stukával járt. Egyszer támadtak, és ahogy lehúz, zuhan lefele, hogy leérve kieressze az áldást, ő meg huss, fel­szállhasson, érzi, nem bír visszajönni! Hogy belerohan a földbe. Csak kijött valahogy abból a zuhanóbombázásból, de a szíve felőli oldalon a haja kifehére­­dett. Nem volt teljesen egészséges. Szaratov, Uljanovszk, ilyen városok voltak arrafelé. Nyolcszázan laktunk a bunkerban, a föld alatt. Ez volt a jó, mert a legnagyobb fagyban is volt ott valami kis meleg. Kint az orrunkat fó­kaolajjal kenték, nehogy lefagyjon, a lábunkon meg csizma, de vastag, pok­rócból; olyan, mint a lópokróc. So­kunknak lefagyott mindkét lába. Azo­kat vitték haza előbb, akik nagybete­gek voltak. Volt, aki otthon evett egyet, meghalt. Három prices volt egymás mellett. Német, olasz, román, magyar, még len­gyel is volt köztünk. Azt mondták ránk: Bandita! Banditának hívtak ben­nünket az oroszok, hogy — Na, te ban­dita, gyere csak ide! A faház rosszabb. A fagerendák közt kenderszösz, abban a rengeteg serke! Ahogy az ember a faházban meglátta a tetveket, azonnal elment a kedve. Le­hetett már akkor akármilyen kedves a vendéglátó. A vonaton volt egy lyuk az ajtónál, annál hugyoztak, szartak. Se takaró, se semmi nem volt. Amikor megjöttek, egy vagonból tíz halottat is kitettek. ’45-ben jött háromezer-nyolcszáz ma­gyar fogoly, talán kétszáznyolcvan megmaradt belőlük. Orvos? Ha volt köztünk egy állatorvos, azt kinevezték a láger orvosának. De többnyire az se volt. ’44—’45 telén olyan hideg volt, hogy két méterre átfagyott a föld. Nem lehe­tett sírt ásni. Se egyes sírt, se tömeg­sírt. A halottakat, az éhbetegség vitte el őket, kitették az udvarra. Úgy álltak ott, egymásra téve, mint a farakás. Amikor összegyűlt egy kocsira való, néhány embert beöltöztettek, föltették a halott foglyokat a teherautóra, és ki­vitték jó messzire. A mezőn ledobálták őket, de akkor már ott is voltak a farka­sok, az utolsóval sietni kellett, nehogy őket is széttépjék. Harminc-negyven kilós emberek voltak, csont, ín, bőr, a farkasok szétcibálták őket. Lerágták róluk a semmit. Itthon Gyulán akkoriban, ahogy az öcsém meséli, ’44 végén a kórház orosz hadikórház lett. A katonák levágott ke­zét, lábát fölnyalábolták, lovas kocsi vitte ki őket a Körös-partra, lefordítot­ták. Kutyák cipelték szanaszét, vitte a víz. Csak akkor ijedtek meg, amikor a városban feltűnt egy kutya, szájában kéz, ember keze, lába. Itt Varsándnál mentek Romániába a németek. Amikor elrobogott előttünk egy német tank, a gyerekek kiálltak, öcskös tizenhárom-tizennégy éves volt, és kinyújtott kézzel ordították: Heil Hitler! Megálltak, leszállt az egyik, mo­solygott, nagy darab csokoládét adott. Más se kellett a gyulai magyar köly­­köknek, jött a másik, hát annak is: Heil Hitler! Az is megállt, megsimogatta a fejüket, csokoládét nyomott a kezükbe. Azt mesélik, ’44. október 6-án itt Gyulán egymást lőtték a szovjetek. Be­jött hozzánk is egy orosz, anyám sze­gény halálra vált, Német?! Mindenütt németet kerestek, mindenhova benéz­tek, nézhettek, persze, hogy nem talál­tak, így aztán békén hagyták anyámé­­kat. Az egyik csapat már átöltözött a magyar katonáktól elszedett ruhába, amikor a másik még németet keresett. Meglátták az oroszok a másik utcasar­kon hangoskodó magyar katonaruhás csapatot, lövöldözni kezdtek. Egyszer őrt álltam, foglyokat őriz­tünk, jött sírva egy nő, golyó van ben­ne, segítsek. Kiengedtem a kapun, ke­rítés mögött voltak, szóltam a társam­nak, vigyázzon helyettem is, én meg félrehúzódtam a nővel. A pucájánál a hajlatban tényleg ott volt egy golyó. Késsel kipiszkáltam az ólmot, cigaret­tát adtam neki, mehetett vissza. Sajnál­tam. Német nem tette volna meg. Na, mondok inkább valami vidámab­bat! Vittem egy cigányt a kórházba. A pi­acon mentünk át, kért, vehessen vala­mit. Közben odasündörgött hozzám egy fiatal nő, hozzám dörgölőzött, nem tudtam volna elzavarni se. Nem is akartam, négy hónapja nem basztam. Na, mondom, ezt megbaszom. Három csontcsillagomról gondolta, kap tőlem valamit, cigarettát. Szakaszvezető vol­tam, őrmesterként szereltem le, nem sokra mentem vele. Hazafelé, hogy leadtam a cigányt, jött velem a nő, de ha volt, nem fektet­hettem bele. Mit tesz isten, előre dőlt, hogy adják neki hátulról. Egyszer, két­szer, harmadszorra érzem, hogy vala­mi meleg, de mit számított, annál jobb! Amikor kivettem, könyörögni kezdett, hogy Pán, Pán, ez Kijev körül volt, Pán, ő csak egy kicsit akart fingani, mégis nagy lett belőle . . . Hógolyóval lemosta, rendes volt, hogy mehettem volna úgy vissza. Ilyen kicsire össze­zsugorodott. A halottak számával csaltak. Keve­sebbet jelentettek, így több ennivalót kapott a láger. A fölösleget az őrnagy tette zsebre. Nagy kincs volt a kenyér. Egy-két hétig nem jelentette. Húsz évet kapott, kényszermunkára ítélték. Volt velünk a munkán egy mérnök, őt tizenöt évre ítélték. Harminc kilomé­teres körzetben oda ment, ahova akart, azon túl sehova. Valami távoli város­ban lakott, itt nem volt senkije. Politi­kai volt, nem csinált semmit, ráfogták. Mindig éhes volt, olyan éhes, hogy po­tyogtak a könnyei. Azt mondtam neki: Ide figyeljen! írjon nekünk több mun­kát, a jutalomból kap egy fél kenyeret. Húzódozott, aztán ráállt, azzal, hogy segítsek neki. Jó, én leírom, mit csinál­tunk, ő csak átmásolja cirillbe. A negy­ven emberemet négyfelé osztottam, és nagyon tettük a munkát, hű, hogy dol­goztunk! Messziről úgy látszott. Olya­nok voltunk, akik már csak valami könnyű dologra jók, vagy arra se, és úgy lett: elsőre száznyolc százalék! A különadagot patikamérleggel tisztes­ségesen elosztottuk, hogy mindenki kapjon egy kis szeletet, fél kenyeret pedig a mérnöknek vittem. Nem akar­ta elhinni, ölelgetett, sírt, és azt mo­tyogta: Te vagy az Isten, nem Sztálin! Mert ő nem ad kenyeret... Halkan mondta, hogy ne hallja meg senki. Az oroszok egymástól is féltek, képesek voltak lelőni egymást, csak hogy ne ke­rüljenek bajba. Kérdezte, mi voltam a háborúban. Tudtam, hogy az orosz a páncélosokat utálja a legjobban, rávágtam: Páncé­los! Joppojmaty! Köpködött... És hány tankot lőttél ki? Hát, mondom, nem tudom pontosan, nem számoltam. Negyven, negyvenöt? ... Joppejmaty, hiszen te akkor nagy katona vagy! Az, mondom, és te mi voltál? Gyalogos.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék