Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)

Robotos Imre: Magyar-román közös múlt

ROBOTOS IMRE Magyar—román közös múlt A tévedések és szenvedélyek fontos részei az életnek. Nincs jogunk kihagyni ezeket egy ember életrajzából, azzal az ürüggyel, hogy 20 vagy 30 év múlva maga megtagadta őket. (Romain Rolland) Makkai László történész Magyar—román közös múlt című műve a Teleki Pál Tudományos Intézet kiadásában 1948-ban jelent meg Budapesten. A művet kezdetben megtisztelő ünneplésben részesí­tették, majd román „szövetségi” sugallatra­­ bezúzták. Negyven­egy év után — hír szerint — most megjelenik a mű második kiadá­sa. (Hét Torony Kiadó). Az új kiadás híre is alkalmat nyújthatna számomra, hogy visszatérjek az első­ kiadásról írott méltatlan cikk­sorozatomra, amely az általam szerkesztett Romániai Magyar Szó című bukaresti központi napilapban jelent meg, majd egy füzetecs­­kében is napvilágot látott, ugyancsak a bukaresti lap kiadásában — 1948-ban. No de, eltekintve a közeli második kiadás kihívásnak is felfogható alkalmától, nem hallgathatom el, hogy repatriálásom előtt, még nagyváradi tartózkodásom idején — úgy tíz esztendeje — az Országos Széchényi Könyvtárban elhelyeztem Az igazi ro­mán-magyar közös múlt című füzet egy dedikált példányát, amelynek summázata így szólott: érvénytelen. Negyvenegy év múltán elégtelen volna, ha csupán ezzel az egyetlen — egyébként tömör — minősítéssel jellemezném egykori cikksorozatomat, mert az önmegtagadása szűkszavúsága feltétlenül kitérést jelentene a kívánatos felelősség alól. Több szempontból is. Makkai László műve, pozitív értelemben, éppen úgy doku­mentum értékű, amint negatív előjellel, dokumentumértékű az én vitafüzetem is. Tanulságos ellentmondások egész sorát lehetséges feltárnom. A legelső ellentmondás — amit formainak is lehetne tekinteni, bár nem az, hogy egy történettudományi mű érveivel és tényeivel szemben újságírói rabulisztikával (körmönfontsággal) mérkőztem akkoron, legalábbis vitairat leplébe vontam egy kétes politikai ál­lásfoglalást. A korabeli „marxista—leninista” politikai érvelésnek rutinszerű megjelenési formája volt az ilyenszerű vitamódszer. Mint marxista-leninistának, akinek általános publicisztikai gyakorlatát az időben a pártos vakhit jellemezte, amint szerves része volt akár a kommunista szakirodalomnak, akár a politikai publicisztikának, amelytől ezt a máig is elvergődő irányt akkor elsajátítottam. A vak­hit mákonya sodorta a kommunista propagandát az önáltatás olyan materialitásnak elnevezett alapvetően idealista szemlélethez, amely programnyilatkozataival eljutott a jövendölés próféciáihoz, helyenként a sarlatán vajákossághoz. Ennek a módszernek — talán mondanom sem kellene — semmi köze nem volt a marxizmushoz. Most, amikor felidézem egykori vitapontjaimat, s olvasom a je­lenkori napilapokban a diplomáciai csatározások újabb jelenségeit Magyaroszág és Románia között, méltán megdörzsölhetem a sze­mem. Azok a kérdések, amelyeket akkor Bukarestben felvetettek — felvetettem — izzóan mai hangulatúak. Akkor azzal gyanúsítgat­­tam Makkai Lászlót, mintha ő vetné fel, ki érkezett előbb Erdélybe, a magyarok vagy a románok? Pedig ő csak ennyit mond, azt is mély szomorúsággal: „A politikai szenvedélyek által sajnálatosan elmér­gesített vita, mely már másfél évszázada... zajlik... (a kérdést) nem oldotta meg a két szembenálló tábort egyaránt megnyugtató módon.” Akkori polemizálásomat áliróniával tetőztem, azt viszont hiába is tagadhattam volna, hogy a románok háromszáz (300) évvel később tűntek fel Erdély tájain. Makkai László óvatosan csak eny­­nyit mond: „Egyesek szerint... a magyarok, mások szerint a romá­nok csak három századdal később jelentek meg Erdélyben ... A X. század derekáról keltezhető kétségtelen hitelű régészeti leletek bi­zonyítják ezt.” Magam milyen „régészeti leleteket” állítok szembe a szerző közlésével? Az én „leletem” alig haladja meg a publicisztikai álérve­ket „keltezhető” — kérdőjelek meg­állítását, vagyis évre ponto­san nem határozható meg. Számít ez? A régészet nem előjegyzési naptári lelemény, amely hónapokban, napokban, órákban gondol­kodik, a teljesítmény évszázadok arányaiban is jelentőségteljes. A régészeti kívánalmaknak Makkai László tisztességgel eleget tesz, én viszont a természetes régészeti hézagokat önelégült stílus-eufóri­­ával tömítem be (ami egyébként már a mélylélektan része lehetne). Egyebek között ezt írtam: „Ki volt itt előbb? A románok vagy a ma­gyarok? ... Mintha a román és a magyar nép közös települési he­lyén (Erdélyben) előjoggal rendelkezhetne az, aki korábban érke­zett.” (Ehhez manapság csak annyit tehetnék hozzá: olvassuk csak el azokat a szenvedélyes, helyenként rágalmazó kirohanásokat, amelyekkel úgynevezett mai, „szocialistának” deklarált román tör­ténészek igenis érkezési „előjogokra”hivatkoznak az ősi Erdély ha­talmi birtoklásának kérdésében.) Azóta persze bővültek olvasmányaim. Most már tudhatom, hogy az ősi Erdély, amelyből Traian római császár a III. század ele­jén eltüntette és kipusztította a dákokat, átmenő helye volt a görög, szír, sémita, kelta, illír, gót,­­­­zláv, gepida, avar, kun, besenyő, bol­gár népcsoportoknak, mígnem a múlt ezredév végén a magyar hon­alapítók végleg megtelepedtek e tájon. Amikor 300 évvel később, a XII—XIII. században létrejött a moldvai és havasföldi fejedelem­ség, ezeknek a fejedelemségeknek az uralkodói, miközben szüntele­nül irtották egymást a hatalomért (Száraz György jegyzi meg egyik tanulmányában, hogy a XVI. században 64 év alatt 28 vajda váltot­ta egymást Havasalföldön), nos ezek a román vajdák hűbéresei vol­tak hol a magyar királyoknak (Nagy Lajos, Zsigmond, Mátyás, hol a török szultánoknak. De miért is történészkednék tovább, miért so­rolnám a román hűbéreskedés példáit? Azt azonban mégsem hallgathatom el, hogy illetékes történé­szek, akik Erdély valóságos történetét archeológiai és helynévelem­ző kutatások alapján idézik fel, tényekkel bizonyítják, hogy Erdély­ben lett régészetileg is értékelhető személynevek száma mintegy háromezer (3000). Ennek „háromnegyede római név (kb. 2200), gö­rög vagy keleti görög 420, illír 120, kelta 70, néhány germán, trák­­dák 60, sémi jellegűek Szíriából ugyancsak 60 ... A trák-dák nevek száma tehát nagyon alacsony, a teljes névanyagnak mindössze 2 (két) százaléka. Ezek javarészét valódi trák nevek teszik ki, ame­lyeknek viselői a Dunától délre eső területekről származnak...” (Erdély története. Akadémiai Kiadó Budapest, 1986. Erdély az ős­korban és az ókorban. 84-85­­.) Minthogy az első kötetet Makkai László és Mócsi András szer­kesztette, a vonatkozó kutatási adalékokat feltételezhetően Makkai László tollából származtathatjuk. Ehhez némi kajánsággal fűzném hozzá: a sémi jellegű feltárt személynevek száma eléri a trák-dák személynevek számát (60); ekképp akár sémiták, arabok-zsidók is tekinthetnék őshazájuknak Erdélyt, legalább annyi jogosultsággal, mint a trák-dák-román utódok. Már csak azért is, mert a magyar honfoglalóknak a dákokkal nem volt közvetlen találkozásuk e tér­ségben (különösen, ha eltekintünk Anonymus mester mesélő lele­ményeitől); sémitákkal, azaz zsidó kereskedőkkel viszont szép

Next