Kapu, 1989. november (2. évfolyam, 11. szám)
Siposhegyi Péter: Tolongás a damaszkuszi úton
Akit a párt kizár, az dicső bajnoka lehet a jelennek. Csakhogy. Ezek a kiválóságok nem pályakezdő FIDESZ-korú titánok, tehát akkor sem voltak azok, amikor még nem zárta ki őket a forradalmi élcsapat. Két eshetőség van: vagy mar megtisztelő és kivételezett dolog az MSZMP tagjának lenni, és akit kizárnak, azt SÚJTJA a dolgozó nép megvetése. Ez a valószínűtetlen. Vagy a másik, sokkal valószínűbb, hogy manapság egy magára adó értelmiségi más eszméket hirdet ebben a hazában. Akkor viszont költői kérdés következik. Miért s mivel különb az, aki hosszú évekig az élcsapattal tartott, s csak a legközelebbi múltban szakított a legnagyszerűbb eszmével, mint az a névtelen, s a hatalom közelébe sem jutó másik állampolgár, aki már esetleg húszévesen is olyan zseniális volt, hogy felismerve az MSZMP valódi értékét, egyetlen percig sem gondolta, hogy ott, abban a pártban a helye. Ezek a sohasem belépők ma azt fontolgatják, hogy hová léphetnének be felelősséggel, az ott hirdetett világnézet vállalásával, de mire belépnének bárhova is, már az új mozgalmak némelyike is tele van azokkal, akik nem olyan rég az egy és felülmúlhatatlan forradalmi élcsapatot szolgálták. Fontos kérdés, vajon örökké viselje-e az ember azt a tévedését, melyet időben belát. Nem, ne viselje. Jó lenne, ha megkésve is, de a valóságos világnézeti viszonyok tükröződnének hazánk politikai színképén. Ehhez pedig az álkommunistáknak el kell hagyniuk a kommunista pártot, és oda kell álljanak, ahová szívük szerint már régen álltak volna. Valami azonban elmaradt. A tévedés megváltása. A ma tolongói az élet természetes velejárójának tekintik kései kikeresztelkedésüket. Egyiküktől sem hallottam, hogy elnézést, tévedtem, rossz ügy mellé álltam, igyekszem jóvátenni. Voltak amott, lettek emitt. Hivatkoznak fejlődésre, belátásra, valamint arra, hogy ők már régen. Ez a régen azonban egyszerűen nem igaz. Mai törekvőink nagyon jól érezhették magukat az élcsapat közelében. Az élcsapat közelsége nem csupán tisztes egzisztenciát biztosított számukra, hanem az informálódás lehetőségét, a bennfentesség kellemes érzését. Az élcsapat pedig, mint csapat valóban nem a minden csapatok legkiválóbbika, de személyekre bontva egészen elviselhető. Vajon miért esett volna rosszul egy kis KISZ-munka a ma demokratájának, amikor a nagyon szép rakparti épületben nagyon kedves fiúk biztosították nagyrabecsüléséről a betérőt, s maga az első titkár is egy barátságos, jóképű, politikailag veszélytelen ember volt. Körükben a ma hőse nem érezhette, hogy a rossz oldalon áll, ellenkezőleg, joggal hihette, hogy helyén van. Mint ahogy a legendás fehér épületben is manapság már emberi bánásmódban részesülhetett a betérő. Alapjaiban elhibázott politikát is lehet nagyon barátságosan csinálni, s ha valamelyik KB-titkár letegezte az illetőt, az már joggal hihette, nem a csendes tízmillióhoz, hanem a választott ezrekhez tartozik. Bűnt követett el? Nem. Többségében nem tettek semmi rosszat, egyszerűen elfogadták helyzetnek a helyzetet, s ennek köszönhetően jutottak olyan — látszatra nem kivételezett, de azért bizalmi — beosztásokba, melyekből átléphettek a valódi progresszió oldalára anélkül, hogy helyük a kivételezettek között megváltozott volna. Ez a mai helyzet legnagyobb abszurduma. Társadalmi átrétegződéskor az a törvényszerű, hogy a politika csinálóiból a politika tudomásulvevői lesznek és fordítva. Nálunk ezzel szemben az ellenzéki politika egyik szárnyán ott állnak a nem is tegnapi, hanem ma reggeli kommunisták. Hitem szerint a mai ellenzék egyik legfőbb választóvonala a régi ellenzékiek kis csoportja és az általuk befolyásolt erők, illetve az MSZMP egykori aktivistáival fémjelzett ellenzék között húzódik. A mai politika a kompromisszumok megtalálásának művésze. Ám világos, hogy másutt, más törésvonalak mentén keresi a megegyezést az a szervezet, melynek vezetői a közelmúlt néhány tucat aktív ellenzékijéből kerül ki, mint a kommunizmus eszméjéről éppen csak levált mai demokraták. Az is természetes, hogy egy sokáig nem létező mozgalom nem tud azonnal népszerű vezetőket állítani, hisz a népszerűséghez ismertség kell, s aki nem volt senki, azt honnan ismerjék, de vélhetően világszabadalom az, hogy egy nagy múltú párt egy olyan embert hív meg vezetőjének, aki ennek a pártnak soha nem volt tagja, az MSZMP-nek annál inkábbmás kérdés, hogy a kiváló politológus nem óhajtotta szabadalmaztatni ezt az elképesztő ötletet. Még mielőtt a tisztelt olvasó arra gondol, az MSZMP ejtőernyőseitől féltem az újmódi magyar ellenzékiséget, sietve állapítom meg: erről szó sincs. Amint már említettem, ezek a polgártársak valójában sohasem voltak elvtársak. Nem attól félek, hogy ezek az urak az MSZMP beépített emberei, akik belülről lazítják az ellenzéket. Egyáltalán, nem félek semmitől. Éppen jelenlétük mutatja a legtisztábban, hogy a harc minden bizonnyal eldőlt. Ha nem így lenne, nem siettek volna ilyen sebesen azon a bizonyos úton. Elvirágzó élcsapatunk kivirágzó tagjai azt is mondhatják, ők egyszerűen azért léptek be, mert politizálni akartak, s erre másutt nem volt lehetőség. Megtoldhatják azzal is, amit egy művész barátom mondott, miszerint ez a fordulat egy generáció kései felismerése. De még mielőtt egy generációt, s éppen azt a bizonyos „nagyot” vádolnám egyben és egészen, ne feledjük: ha kevesen is, de voltak, akik az igazságot nem a személyes érvényesülés szolgálójaként kezelték, arról nem is beszélve, hogy a kései felismerés, amennyiben valóban erről és nem jellemgyengeségről van szó, semmiképp sem a nagyon fejlett értelem tünete, s ebben az — élcsapatunknak hála — reménytelenhez közeli helyzetben nem túl megnyugtató, ha lassúdad gondolkodású, a helyzetet későn felismerő emberek egyébiránt igent cirkalmas mondatainak hódol a választópolgárrá előléptetett hatalmon levő osztály. Bárhonnan kerítem a sejtett igazságot, ugyanoda érkezem. Jól tudom, a mai tolonyok felkészült emberek, akiknek valamilyen nézetük is van. Tehát nem tudom mellémagyarázni, hogy igenis, egy társadalmi méretű morális válság és az ezzel járó erkölcsi igénytelenség haszonélvezői ők. Népünk hihetetlenül érzékennyé vált, ha bűnökről van szó. Kiérdemesült nyugdíjasok félnek-féljenek ettől az igazságérzetében megbántott néptől. Nem sajnálom őket, a népnek van igaza. Mégis, ugyanaz a nép, mely tömegesen veszejti Dudást, lépre megy bárkinek, aki tud néhány nemzeti színű szlogent. Tőlük miért nem kérdezi senki: hol volt eddig? Minisztériumban? Egyetemen? S ha így volt, azok, akik vallomást várnak Dudástól, miért nem várnak el legalább annyit a ma Paulusaitól, hogy vállalják és bánják korábbi, saulusi voltukat. Az erkölcstelenség a mai válság egyik legfőbb okozója, és az egyetlen eredmény, amit gyorsan, pénztelenül és külföldi adományok nélkül elérhetünk, az a morális felemelkedés. Az egyetlen, ami mehet önerőből. Példák kellenének. Olyan vezetők, akik személyes sorsukban valami mást személyesítenek meg, mint azok, akik eddig jól éltek abból a „sztálini struktúrából”, melyet ugyan nem Sztálin talált ki, de éppen a belőle élők legitimitását veszélyeztetné annak kimondása, hogy a sztálinival szemben semmilyen struktúra nincs, csak egy bizonytalan körvonalú, és ez idáig semmilyen gyakorlattal vissza nem igazolt karizma, melyet egy Lenin nevű támadhatatlan szent hagyott örökül negyven-valahány kötetben. A félvilágnyi kísérlet kudarcot vallott, csekély haszonélvező mellett nagyszámú áldozat garantálja a kísérlet kudarcának egyértelműségét. Természetes emberi reakció, hogy a jobb érzésűek, a hibájukat belátók megpróbálnak másként élni, másként politizálni a továbbiakban. A tévedéseiket beismerőkre szükség van, mint ahogy újabb bűnbakok keresésére nincs. Mégsem szabad meg nem történtté tenni a személyes múltat. Azokra, akik természetesnek tartják, hogy egyik nap itt, másik nap amott hirdetik, amit éppen hirdetni kell, jó lenne nemet mondani. Nem itt, egy lap hasábjain, nem is szűk értelmiségi körben. Hanem akkor és ott, amikor azok adják le voksukat, akiket sem a Saulusok, sem a Paulusok nem tekintenek egyébnek, mint tömegnek, akit meg kell nyerni. Lehet publikálni sok mindent erkölcsről, köpönyegforgatásról, soha nem volt, csak utólag lett ellenzékiekről, de amíg az éles