Kapu, 1990. december (3. évfolyam, 12. szám)

PÁLYÁZAT - Lengyel László: Aki a lágerbe is követte híveit

LENGYEL LÁSZLÓ Aki a lágerbe is követte híveit Egy deportált katolikus pap élményei ■ 1944. karácsony második napja. Orosz katonaság érkezett a faluba. Kiírták egy névsorból a munkaképes férfiakat 17—48 és a nőket 17—35 éves korig. 1945. január 3. A falut körülvették. Román rendőrök járnak a faluban. Katolikus férfiakat és nőket hajtanak az iskolába. Rövidesen megtelik a nagyterem. Délután 2 óra. Felolvassák a névsort. Egy-két kisgyermekes anyát hazaküldenek. Az éjszakát elfogott híveimmel töltöm. 29-en vagyunk. Imádkozunk, énekelünk, közben gyónta­tok. Egy szimpatikus kiskatona elvegyül közöttünk, ked­vesen mosolyog, udvarolgat a lányoknak. Azt mondja, hogy 3 heti munkára megyünk­­ az ország területén. Sok a romba dőlt ház, híd, vasút stb. A román bíró előtt este azt a kijelentést tettem, hogy ha elviszik a híveim színe-javát, miért nem visznek engem is velük? Ezt a részvétet leolvashatta rólam az NKVD-s tiszt is, mert reggel megjelent közöttünk, s ezt mondta: „Ha ennyire szereti őket, menjen ő is velük!” 1945. január 4. Délelőtt 9 óra. Hazamegyek. Az ügy még bevetetlen. Pár perc múlva jön egy orosz tiszt, a ro­mán tolmács és egy román ember. 15 perc alatt készen kell állni három heti élelemmel és meleg ruhával. Jelek­kel, meg a tolmács útján megkérdezem: — Vihetek-e ma­gammal kelyhet, meg misekönyvet. Igennel felelt, azt mondta, mint pap fogok működni híveim között. Meg­nyugodtam, így lesz ez jól. A tisztek nagyon udvariaskodnak. Az első ökrös sze­kérre teszik fel a csomagom. Fel akarnak ültetni. Nem fo­gadom el. Gyalog megyek, mint a többiek. Már az első reggel engedélyt kértem, hogy miséz­hessek. Megadták. Meghirdettem: a szobámban egész nap gyóntatás. Tiszta lélekkel adjuk magunkat áldozatul az Úrnak. Január 11. Reggel 9 óra. Elvitték a csomaközieket és Aporliget falu népét. Velük ment a lelkész is. Január 12-én mi is megindultunk. Elöl-hátul átülve­­tő módján két zsák, benne ruhanemű és élelem, mindkét kezemben egy-egy kisebb csomag. Egyikben a szentmi­sékhez szükséges szerek egy elsősegélynyújtó ládikában. Kétoldalt síró-vívó nép — a hozzátartozók. Hosszas ren­dezgetés után beszálltunk a vagonokba. 18 tonnás vagon, 47 személy, kettős pinces. Elég ren­desen elfértünk, jó kályha és tüzelő is van. Az alsó priccs­­re kerültem. Beszállás után közelebb jöhettek a hozzátar­tozók. Ilona néni, a házvezetőnőm még egy kenyeret és egy sült tyúkot adott fel könnyes szemmel. Éjjel jól aludtam, Nagyváradon ébredtem fel. Nagy kiabálás: a román vasutas szidta a magyart, mert magya­rul beszélt velünk. A felirat az állomásokon még sok he­ PÁLYÁZAT igen magyar. Kolozsvár állomás környéke romokban he­ver. A németek műve. Brassó kihalt. Sokat elvittek innét is, hosszú szekérsort láttunk román csendőrök kíséreté­ben. Internált szászok voltak a szekereken. Egészségügyi viszonyok: WC: a kupé fenekét vágták ki. Az így keletke­zett lyuk volt a WC. Reggelenként ki lehetett szállni pár percre. Ilyenkor fegyveres katonaság vett körül bennün­ket. Szegény nők kendőkkel fedték el egymást a mögöt­tük álló, nevetgélő férfiaktól. Az idő leteltével puskalövés volt a jel a visszaszállásra. Mosakodásra vagy idő vagy víz nem jutott. Hóval mosakodtunk vagy borotválkoz­tunk. Január 15-én érkeztünk Ialiba. Délután 4 óra körül átköltöztünk új lakóhelyünkre, az orosz vagonokba. Itt már mindössze tíz szál deszkát találtunk. Nem is kísérel­tük meg, hogy priccset készítsünk. Négy lócát sikerült összeállítani. Ezekre ült le 47 ember. Ettől a perctől kezd­ve egy percre se tehettük le a fejünket 14 napon keresz­tül. Ittunk volna, ha lett volna mit. Két nap is eltelt víz nélkül. Ordították az emberek: „Továris, vödül!” Azt mondták, hogy valamilyen ragály miatt nem adnak vizet. A rendetlen étkezés miatt akadt hasmenés, ami nagy bűzt terjesztett maga körül. Ha kevés vízhez jutottunk, azt nekem kellett igazságosan elosztani. Egy-egy pohár­kával jutott csak, néha fél liter. Egész úton 3-4 alkalommal kaptunk kenyeret, de az nem ízlett, hiszen mindenkinek volt jó hazai búzakenye­re még. Nagy volt a meglepetésünk, amikor a kidobott fekete vagy penészes kenyeret az állomáson dolgozó vagy lézengő emberek felszedték. Mi lesz velünk, ha a bennszülött emberek között ilyen nagy az éhség? 17-én hajnalban kaptuk az első főtt ételt: káposztale­ves volt. Burizskását is adtak mellé. A leves nagyon jó volt, a burizs nem ízlett. A vagonból láttunk egy halottas menetet. Pokrócba göngyölve vitték a halottat. Néhány ember kísérte, per­sze pap nélkül. Kártyázott a nép. Csak úgy dőltek az ezerpengősök a bankba. Tudtuk, hogy nem vesszük hasznát odakint. 1945. január 31. Nagy Zoltán és még néhányan ki­néztünk a réseken, illetőleg a bicskával faragott kis lyu­­kacskákon: piramisok! Óriási gúlák! Szögletes hegyek! — Szénbányák voltak. A piramisok szénből kivágott kö­vek voltak, amelyet a felvonó hordott ilyen magasra és ilyen alakúra. Február 1. Hajnali 4 óra. „Egyelőre itt kiszállunk” — mondja a tolmács, aki orosz anyának és magyar hadifo­goly apának a gyereke. Mezőfényről deportálták velünk együtt. Megérkeztünk lakóhelyünkre, Jenkomba, a lágerbe. 3-4 nagyobb épület pár szál dróttal körülvéve, amelyet egy öreg, kormos bácsi őrzött bottal a kezében. A mág­lyába rakott csomagokból kiválasztotta ki-ki a magáét. Tágas terembe mentünk. Csomagunkat a földre helyez­tük és rátelepedtünk. Fürdés és fertőtlenítés! De jó lesz! Hetek óta nem mosdottunk rendesen. Víz nincs a fürdőben, a fertőtlení­tő elfogyott, így szomorúan tér vissza az első csoport. Fekvőhely- (priccs)készítés. Estére kész a szobánk. Valaha istálló volt, de jól berendeztük, padló is van, a tűzhely jól működik. 47

Next