Kapu, 1990. december (3. évfolyam, 12. szám)
PÁLYÁZAT - Lengyel László: Aki a lágerbe is követte híveit
LENGYEL LÁSZLÓ Aki a lágerbe is követte híveit Egy deportált katolikus pap élményei ■ 1944. karácsony második napja. Orosz katonaság érkezett a faluba. Kiírták egy névsorból a munkaképes férfiakat 17—48 és a nőket 17—35 éves korig. 1945. január 3. A falut körülvették. Román rendőrök járnak a faluban. Katolikus férfiakat és nőket hajtanak az iskolába. Rövidesen megtelik a nagyterem. Délután 2 óra. Felolvassák a névsort. Egy-két kisgyermekes anyát hazaküldenek. Az éjszakát elfogott híveimmel töltöm. 29-en vagyunk. Imádkozunk, énekelünk, közben gyóntatok. Egy szimpatikus kiskatona elvegyül közöttünk, kedvesen mosolyog, udvarolgat a lányoknak. Azt mondja, hogy 3 heti munkára megyünk az ország területén. Sok a romba dőlt ház, híd, vasút stb. A román bíró előtt este azt a kijelentést tettem, hogy ha elviszik a híveim színe-javát, miért nem visznek engem is velük? Ezt a részvétet leolvashatta rólam az NKVD-s tiszt is, mert reggel megjelent közöttünk, s ezt mondta: „Ha ennyire szereti őket, menjen ő is velük!” 1945. január 4. Délelőtt 9 óra. Hazamegyek. Az ügy még bevetetlen. Pár perc múlva jön egy orosz tiszt, a román tolmács és egy román ember. 15 perc alatt készen kell állni három heti élelemmel és meleg ruhával. Jelekkel, meg a tolmács útján megkérdezem: — Vihetek-e magammal kelyhet, meg misekönyvet. Igennel felelt, azt mondta, mint pap fogok működni híveim között. Megnyugodtam, így lesz ez jól. A tisztek nagyon udvariaskodnak. Az első ökrös szekérre teszik fel a csomagom. Fel akarnak ültetni. Nem fogadom el. Gyalog megyek, mint a többiek. Már az első reggel engedélyt kértem, hogy misézhessek. Megadták. Meghirdettem: a szobámban egész nap gyóntatás. Tiszta lélekkel adjuk magunkat áldozatul az Úrnak. Január 11. Reggel 9 óra. Elvitték a csomaközieket és Aporliget falu népét. Velük ment a lelkész is. Január 12-én mi is megindultunk. Elöl-hátul átülvető módján két zsák, benne ruhanemű és élelem, mindkét kezemben egy-egy kisebb csomag. Egyikben a szentmisékhez szükséges szerek egy elsősegélynyújtó ládikában. Kétoldalt síró-vívó nép — a hozzátartozók. Hosszas rendezgetés után beszálltunk a vagonokba. 18 tonnás vagon, 47 személy, kettős pinces. Elég rendesen elfértünk, jó kályha és tüzelő is van. Az alsó priccsre kerültem. Beszállás után közelebb jöhettek a hozzátartozók. Ilona néni, a házvezetőnőm még egy kenyeret és egy sült tyúkot adott fel könnyes szemmel. Éjjel jól aludtam, Nagyváradon ébredtem fel. Nagy kiabálás: a román vasutas szidta a magyart, mert magyarul beszélt velünk. A felirat az állomásokon még sok he PÁLYÁZAT igen magyar. Kolozsvár állomás környéke romokban hever. A németek műve. Brassó kihalt. Sokat elvittek innét is, hosszú szekérsort láttunk román csendőrök kíséretében. Internált szászok voltak a szekereken. Egészségügyi viszonyok: WC: a kupé fenekét vágták ki. Az így keletkezett lyuk volt a WC. Reggelenként ki lehetett szállni pár percre. Ilyenkor fegyveres katonaság vett körül bennünket. Szegény nők kendőkkel fedték el egymást a mögöttük álló, nevetgélő férfiaktól. Az idő leteltével puskalövés volt a jel a visszaszállásra. Mosakodásra vagy idő vagy víz nem jutott. Hóval mosakodtunk vagy borotválkoztunk. Január 15-én érkeztünk Ialiba. Délután 4 óra körül átköltöztünk új lakóhelyünkre, az orosz vagonokba. Itt már mindössze tíz szál deszkát találtunk. Nem is kíséreltük meg, hogy priccset készítsünk. Négy lócát sikerült összeállítani. Ezekre ült le 47 ember. Ettől a perctől kezdve egy percre se tehettük le a fejünket 14 napon keresztül. Ittunk volna, ha lett volna mit. Két nap is eltelt víz nélkül. Ordították az emberek: „Továris, vödül!” Azt mondták, hogy valamilyen ragály miatt nem adnak vizet. A rendetlen étkezés miatt akadt hasmenés, ami nagy bűzt terjesztett maga körül. Ha kevés vízhez jutottunk, azt nekem kellett igazságosan elosztani. Egy-egy pohárkával jutott csak, néha fél liter. Egész úton 3-4 alkalommal kaptunk kenyeret, de az nem ízlett, hiszen mindenkinek volt jó hazai búzakenyere még. Nagy volt a meglepetésünk, amikor a kidobott fekete vagy penészes kenyeret az állomáson dolgozó vagy lézengő emberek felszedték. Mi lesz velünk, ha a bennszülött emberek között ilyen nagy az éhség? 17-én hajnalban kaptuk az első főtt ételt: káposztaleves volt. Burizskását is adtak mellé. A leves nagyon jó volt, a burizs nem ízlett. A vagonból láttunk egy halottas menetet. Pokrócba göngyölve vitték a halottat. Néhány ember kísérte, persze pap nélkül. Kártyázott a nép. Csak úgy dőltek az ezerpengősök a bankba. Tudtuk, hogy nem vesszük hasznát odakint. 1945. január 31. Nagy Zoltán és még néhányan kinéztünk a réseken, illetőleg a bicskával faragott kis lyukacskákon: piramisok! Óriási gúlák! Szögletes hegyek! — Szénbányák voltak. A piramisok szénből kivágott kövek voltak, amelyet a felvonó hordott ilyen magasra és ilyen alakúra. Február 1. Hajnali 4 óra. „Egyelőre itt kiszállunk” — mondja a tolmács, aki orosz anyának és magyar hadifogoly apának a gyereke. Mezőfényről deportálták velünk együtt. Megérkeztünk lakóhelyünkre, Jenkomba, a lágerbe. 3-4 nagyobb épület pár szál dróttal körülvéve, amelyet egy öreg, kormos bácsi őrzött bottal a kezében. A máglyába rakott csomagokból kiválasztotta ki-ki a magáét. Tágas terembe mentünk. Csomagunkat a földre helyeztük és rátelepedtünk. Fürdés és fertőtlenítés! De jó lesz! Hetek óta nem mosdottunk rendesen. Víz nincs a fürdőben, a fertőtlenítő elfogyott, így szomorúan tér vissza az első csoport. Fekvőhely- (priccs)készítés. Estére kész a szobánk. Valaha istálló volt, de jól berendeztük, padló is van, a tűzhely jól működik. 47