Kapu, 1991. január (4. évfolyam, 1. szám)
PÁLYÁZAT - Lengyel László: Aki a lágerbe is követte híveit II.
PÁLYÁZAT LENGYEL LÁSZLÓ Aki a lágerbe is követte híveit N. Sára a dgyesszátnyikunk. Nagyon ritkán láttuk dolgozni, de a vállán mindig ott volt a kapa vagy egy óriási mérnökkörző, amivel a normát mérte ki számunkra. Ez minden alkalommal olyan nagy volt, hogy az ötödét sem tudtuk megcsinálni, de így is jó volt. Állandóan szidott bennünket, főleg, ha közeledni látta a főparancsnokot. Mihály bácsi hívő orosz. A szentírást ismeri. Ha ketten voltunk, mindig vallásos témát hozott fel. Sajnálja, hogy nincs hitoktatás az iskolákban. Otthon tanítja imádkozni a gyerekeit. Palacsintát hozott olykor otthonról. Örültünk, ha ő vezetett bennünket munkába. Natasa a láger közelében lakott. Erős nő volt. A háború végéig kocsiskodott. Egész tavaszon át szántott. Férje nem volt, csak két gyereke, ő kísért bennünket munkára, és onnét vissza. Jó volt hozzánk. Valami bűne lehetett, mert a gyerekeit nem vették fel a napközibe. Igen rongyosak voltak szegénykék. A munkások általában véve jók voltak hozzánk. 90 százalékban ők is deportáltak voltak. Különbség csak annyi volt, hogy ők 15 km-es körzetben mozoghattak, míg mi drótok között voltunk. Voltak ott bolgárok, kirgizek, tatárok, fehéroroszok, üzbégek, örmények, kazakok. Mit dolgoztunk a kertben? Ami egy mezőgazdaságban előfordul. A felszerelés nagyon hiányos volt. Gépek egyáltalán nem voltak. 5-6 rosszul táplált ló, két eke, borona, ásók, kapák stb. A kert szomszédságában volt egy kolhoz. Ide kölcsönzött a kertészetünk néhány embert a szállításra. Magam is köztük voltam. Hosszú, ritkásan bordázott szekerekkel hordtuk be a termést. Lófogat nem volt. A kolhozparasztok kihajtották háztáji teheneiket, és azokat fogták be. Az egymáshoz nem szokott jószágok természetesen összevissza húzták a szekeret. Ebédre főtt tészta volt. Fekete lisztből, jó vastagra nyújtott, de nekünk szerfelett ízlett. Hazafelé menet a csizmák megteltek búzával. Megfőztük otthon a búzát, és nagyon jóízűen fogyasztottuk. A legmulatságosabb a krumpliásás volt. Valóságos népünnepély. Kivonultak a diákok, hivatalnokok vasárnaponként. Énekeltek, vigadtak, mint minálunk a szüreten. Együtt raktuk fel az egészséges krumplit a rothadttal. Hihetetlen zabrálás folyt az éjszaka leple alatt. Zsákokkal, kosarakkal, hátizsákokkal jöttek az oroszok, a magyarok, és hordták a színe-javát. A sofőrök előszeretettel alkalmaztak magyar rakodókat. Még jócskán volt a kocsin, és kiadták a jelszót: Elég! Rohantunk a házakhoz, és leadtuk a maradékot. Az őr kiengedte a magyarokat a lágerből azzal, hogy neki is hozzanak. A lágerparancsnokunk egy sokgyermekes, huncut örmény volt. Embereink neki is vittek egypár zsák krumplit, és így szabaddá lett a tér. Közelünkben leszerelt katonák táboroztak le. Magyarországról jöttek. Kilestük étkezési idejüket. Reggel és délben elment a társaság koldulni. Én maradtam vigyázónak. V. komám hozott nekem is. Az első héten príma levest, sőt kását is hoztak, a második héten már kevesebbet, a harmadikon már rosszabb minőségűt, és végül nem is adtak semmit, így szoktak vissza a katonák az otthoni klímához. Itt történt egy kellemetlen dolog velem. Fiatal lány volt a parancsnokunk. Rosszul lettem. 39 fokos lázam volt. Haza akartam menni, de ő kihajtott munkára. Nem akartam. Verni kezdett, én meg visszaütöttem. Kínlódtam a munkán tovább, de hazaérve jelentkeztem az orvosnál. A lány anyja estére bement a lágerparancsnokhoz, és feljelentett, hogy megütöttem a lányát. Az orvos igazolta, hogy beteg voltam. Egy napig nem engedtek dolgozni, de utána visszatértek az expedícióra. Úgy volt, hogy már este odamegyek. De a tisztünk meggondolta a dolgot, kiment a munkahelyre, kikérdezte a tanúkat, és azok nekem adtak igazat. Visszahelyezett a kertbe, kibékültem a lánnyal. Az orosz ugyanis olyan, hogy egyik percben meg akar enni dühében, a másikban elfeled mindent, és neked is el kell felejteni. December 5-én visszakerültünk az expedícióra. Itt is jó dolgunk volt. Örményeket hoztak, akik friss erővel, szorgalmasan dolgoztak. Persze mi engedtük. Ennek következménye az volt, hogy nem adtak fizetést. De akkor se kaptunk, amikor erősen dolgoztunk. Lisztezés. Külön fogalom. Ide érkezett a liszt, a magyarok segítettek kirakni és a pékségbe széthordani. Ilyenkor megteltek a zsebek és a nadrágszárak. 1946. augusztusban gyengélkedni kezdtem. Délután magas lázam volt. Az orvos szerint malária. Reggelre lement a lázam, munkába kellett mennem. Majd megkaptam a sárgaságot. Végül megdagadt az egész testem, mégis dolgozni kellett, az orvos nem tehetett semmit. Ha reggel nem volt legalább 37,5 a lázam, menni kellett munkába. Néhányan hazamentek. Béres György suszter és Sek mechanikus adtak 300 rubelt kölcsön. Én írtam a püspök atyának, Scheffler Jánnak, hogy adja meg nekik, s hazaérve kifizetem. Ez a 300 rubel nagyon sokat jelentett akkor. Új lágerbe kerültünk, ahol a német és szász nyelvűek voltak többségben. Még 1946. november 1-jén nehéz munkára tettek, ahol követ lapátoltam kis vagonokba. A szenet a kis vagonokban húzta fel egy óriáslift. Egy éjjel 30-40 kis vagon szenet. A kő fennmaradt egy alul rostával ellátott kis bunkerban, ahonnét ki kellett dobálni. Ez volt a legkeservesebb munka. Már vagy öt szegény elődöm dőlt ki ezen a helyen. Letettek egy másik bunkerba, 4-5 méterre a föld alá. A fenti nagy bunkerből ide folyt a szén hatalmas kanalakba. Arra kellett vigyázni, el ne duguljon a nyílás. Csak hasra fekve vagy féltérdre ereszkedve lehetett dolgozni. Nem voltak megelégedve a munkával, felzavartak követ lapátolni. Az utolsó munkanapom keserves volt. Az orvos kiírt. Azt mondta, feküdjek le. Úgy látszik elfelejtette közölni a parancsnoksággal. Én otthon maradtam. P. magyar tolmács irtó káromkodások közepette fe- 46