Kapu, 1992. március (5. évfolyam, 3. szám)
KULTÚRA - Beke Albert: Egy gondolkodó távlatai
KULTÚRA EGY GONDOLKODÓ TÁVLATAI (Benedek István: Hetvenhét Szenes Molnár Társaság, Budapest 1991.) „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” (János, 18, 37.) Azt, hogy Benedek István rendkívül bölcs és okos ember, eddig is tudtuk. De hogy ennyire intenzíven érdeklik a napi politikai események is, ebből a karcsú kötetéből derül ki legkézzelfoghatóbban. Napjainknak alig van olyan társadalmi és politikai kérdése, amelyről véleményt ne nyilvánítana. Hihetetlenül nagy élvezet ezeknek a cikkeknek az elolvasása, mert szerzőjük tisztán látó, független és elfogulatlan szellem. Kikívánkozik belőlem, hogy nyíltan megmondjam: a korszerű, becsületes és igazán tisztességes hazafinak, azaz a jó magyar érzésű embernek egyik legjobb képviselőjét őbenne látom. Persze mondhatná valaki: Benedek Istvánt a családja is erre predesztinálja. Hiszen lehetne-e másmilyen Benedek Elek unokája és Benedek Marcell fia? Azt hiszem, éppenséggel lehetne. Számos példát láttunk már arra, hogy igazán kiváló és nagyszerű embereknek méltatlan utódai voltak. Benedek István becsületességéről és megvesztegethetetlen jelleméről viszont azért kell a legnagyobb dicsérettel és elismeréssel szólnunk, mert ez az ő legsajátosabb és legszemélyesebb érdeme. Benedek István ebben a könyvében olyan problémákkal foglalkozik, amelyek manapság a levegőben vannak, és egy valamennyire is gondolkodó ember semmiképpen nem kerülheti ki őket. Csakhogy Benedek nem ragad le a napi csip-csup politikai csatározások szintjén, hanem távlataiban nézi a dolgokat, s ez az, ami az ő gondolkodásában üdítő és vigasztaló. „A jövő század regénye” című írásában például, egy Németh Lászlóval folytatott futólagos eszmecseréje nyomán Magyarországot, mint a jövendő Kárpátia-haza egyik tagállamát szemléli, amelyben „a nemzet fogalma is megváltozik: nem kell magyarul beszélni ahhoz, hogy a Kárpát-hazának hű fiai legyünk.” Hosszú távon Benedek szilárdan hisz abban, hogy a nemzetiségi gyűlölködés eltűnik. Benedek István mindig a lényegről beszél. Nagyon világosan látja: ugyanazok a személyek, akik a pártállam idején azért voltak vezető pozíciókban, mert jó elvtársaknak bizonyultak, ma olyan címen akarnak vezető pozíciókban megmaradni, hogy ők a szakértők. Holott kik ezek az úgynevezett „szakértők”? Benedek István egyértelműen megmondja: „... azoknak a hosszú sora, akik tényleg értettek ahhoz, hogyan lehet az országot gazdaságilag és erkölcsileg tönkretenni. Megtették. Most mi lesz velük? Előlépnek szakértővé és tovább folytatják a tönkretevést, talán új szólamokkal.” S egyet kell értenünk Benedekkel a következtetésében is: „Gazdasági életünket negyven év alatt szakértő közgazdászok tönkretették, erkölcsi hitelünket szakértő politológusok és ideológusok lejáratták. Mit teszünk ez ellen? Szakértő közgazdászokra, politológusokra, ideológusokra bízzuk az országot. Nem lehetne inkább hozzáértő, becsületes emberekre bízni? Olyanokra, akik értik a dolgukat ? És nemcsak a gazdasági életet, hanem az oktatásügyet, a televíziót és a többit, nem szakértőkre, hanem hozzáértő, tisztességes emberekre.” De a legalapvetőbb kérdés, amely Benedek Istvánt mindenekelőtt foglalkoztatja, hogy milyen lesz a jövő magyar társadalma. Szerinte „három rend lesz: az értelmiség, a polgárság és a csőcselék. Vagyis a vezető intelligencia, az átlagos állampolgár, és a társadalmi szerződést negligálók rendje.” Távlatos társadalmi prognózist vázol fel, szóba kerül itt persze a román-magyar konfliktus elaltatása is, amelynek „lehetősége - Benedek szerint - csak akkor van, ha az intelligencia túlsúlyra jut a csőcselékkel szemben. Ma ennek az esélye kevés, de talán a harmadik évezred mégis az értelem, s nem az indulat korszaka lesz.” Alapjában véve Benedek ugyanilyen optimistán látja az antiszemitizmus és a zsidókérdés jövőjét is. Történeti perspektívából mulandónak tartja. Elismeri, hogy „Ma a zsidóságnak egy csekély, de hangadó része magyargyűlölő, ez azonban történeti távlatból nézve nem jelentős és nem tartós indulat. Ugyanilyen jelentéktelen és múlandó az antiszemiták kis csoportja. A zsidóság értelmes része jól tudja, hogy Európa valamennyi országa közt a magyar volt évszázadokon át a legtoleránsabb hozzá. Ezért szaporodott itt el, vegyes házasságok révén keresztül-kasul annyira összefonódott a magyarsággal, hogy még Hitler sem tudta szétválasztani tőle. Intelligenciája és sajátos szellemi fogékonysága révén annyira fontossá tudta tenni magát, hogy az ország meg sem tudna lenni nélküle. A ma dúló „kisebbségi láz” magától le fog lohadni, a magukat idegennek érzők elhagyják az országot, a többiek ismét magyarok lesznek, mint ahogy eddig is azok voltak.” Benedek főként azt tartja lesújtónak, hogy a legfőbb ellenség nem kívülről fenyegeti az országot, hanem éppenséggel belülről: „Most a nép nevében villong egy nagyszájú csoport, az ellenzék salakja. Nem az a baj, hogy az ellenzék meg akarja buktatni a kormányt, ez a dolga. Az a baj, hogy az országot akarja megbuktatni, minden áron... Számra jelentéktelen kis csoport ez, az ellenzéknek töredéke. Most azokra támaszkodnak, akik visszarendeződést remélnek tőlük. De visszarendeződés nem lesz, csak káosz. Ezt sem bánják, ők semmit sem bánnak, csak ahhoz ragaszkodnak, minden legyen rossz, mert akkor, lám nekik volt igazuk, megdögölhetünk.” 74/KAPU