Kapu, 1992. augusztus (5. évfolyam, 8. szám)
KAPU A világ magyarságának folyóirata V. évfolyam 8. szám Főszerkesztő: Brády Zoltán A szerkesztőbizottság tagjai: Csapody Miklós elnök (Magyarország) Csapó Endre (Ausztrália) Endreffy Iván (Brazília) Gorka Pál (Egyesült Királyság) Gönc László (Szlovénia) Kántor Lajos (Románia) Kovács Miklós (Ukrajna) Pásztor László (USA) Polgár József (Svájc) Szén József (Franciaország) Szutrély Péter (Németország) Tárics Péter (Szlovákia) Töttösy Ernő (Belgium) képszerkesztő: Szalay Zoltán , olvasószerkesztő: Diósdi László Stádium, Közélet rovat: Kiss Endre Biztonságpolitikai rovat: Babos András Világszerte: Dr. Csapody Miklós Vállalkozás: Dragon Pál Agrárhoroszkóp: Gyulai György Irodalom: Erki Edit Olvasó a Kapuban, Nyílt Tér, Megfelelők rovat: Soós Mária Film, Video, Könyv rovat: Tóth Péter Pál A SZERKESZTŐSÉG CÍME: 1085 Budapest, Kőfaragó u. 12., Tel.: 118-7677. Telefax: 118-7913 A lapot kiadja a Magyar Kapu Alapítvány 1085 Budapest, Kőfaragó u. 12., Telefon: 18-7677. Felelős kiadó: Szabó Gyula igazgató Tipográfia: Software CompuTREND KFT. 1119 Bp. Andor u. 11/a. Tele fax: 162-3192. Batha László ügyvezető KEDVES OLVASÓ Örömest adom át megszokott helyemet Kántor Lajos kollégámnak, a Kolozsváron megjelenő Korunk főszerkesztőjének, s hogy e helyet átadom, jelzem azonosuló egyetértésemet is. Brády Zoltán Melyik kapun? Kapuk nyittak (látszottak nyílni), kapuk zárultak az utóbbi években - mondjuk 1989 óta - a világ különböző részein, főképpen azonban a Kárpát-medencében élő magyarság számára. Sorra venni ezeket a kapukat, objektíven leírni őket még korai vállalkozás volna, már csak azért is, mert ezek a kapuk bennünk is vannak. (Jóllehet úgy tűnt, mi állunk előttük.) Reményeinkről, illúzióinkról van szó, s az ember nem szívesen veszi tudomásul, hogy egy reálisnak látszó reményt végérvényesen az illúziók skatulyájába raktározhat el. Neveltetés, világnézet, pártállás szerint valószínűleg más-más kapunyitásokról és nyikorgó vagy hirtelen kapuzárásokról beszélhetnénk. Tény viszont, legalábbis a kisebbségi sorban-sorsban élő számára vitathatatlan tény, hogy a század legvégére nélkülözhetetlenné vált egy olyan ki-bejárat, egy olyan átjárás biztosítása, amely az egyazon anyanyelvet beszélők számára állandóan nyitva áll. Nem elhatározás kérdése, hanem természetes (természettársadalom adta) valóság, hogy az ember a világrendszereket meg- és szétrázó változásokat történetesen magyarként (románként, németként, szlovákként, horvátként stb.) élte, éli meg, s ettől a magával hozott és eddigi életében megerősített adottságtól továbbra sem óhajt megválni. Vagyis sem a nagy nemzetközi kohóban, sem a kicsiny (nagy) ,nemzetállami füstökben nem kíván asszimilálódni amalgámmá olvadni. Ez nem jelenti feltétlenül a régi keretek elkeseredett őrzését, a morrifikálódó nemzeti konzervativizmust - egyszerűen része, elidegeníthetetlen tartozéka az oly sokat emlegetett emberi jogoknak. S nekem személy szerint meggyőződésem hogy az egyéni jogok igenis kollektív jogokká is épülnek, azzá kell válniuk- és ez korántsem jelenti a létünőben lévő „kollektivista" társadalom valamiféle nosztalgiáját, hanem ,csupán" a biztosítékát annak, hogy egyéni jogaimat holnap nem fogják visszavonni, visszavonhatni. És itt már ahhoz a kapuhoz érkezünk, amely előtt, remélem brtosíttunk, az újragondolt és új módon működő Magyarok Világszövetségéhez. A múltjáról azért nem szólok, mert nem volt közöm hozzá. Minket, újabban "Kárpát-medenceieknek" nevezett, közép-kelet-európai magyar kisebbségeket, azaz erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarokat annak idején az a bizonyos Világszövetség" letudott, átutalt aszocialista tábor", aproletár internacionalizmus" hatáskörébe. Ezt az eljárást ma már minősíteni nem szükséges. A mai, illetve a holnapi Magyarok Világszövetsége nyilvánvalóan csak a régitől magát elkülönítve jöhet létre, működhet reálisan - de biztosan nem úgy, ha új kizárólagosságokat vállal fel, amint arra az 1991. decemberi közgyűlés néhány (sajnos hangadónak bizonyult) hozzászólása és döntése következtetni engedett. Ademokrácia" jelszava alatt új hangosok kerülnek nemegyszer előtérbe, és éppen azok - közösségek, társaságok, személyek - szigetelődnek ki, akik az előző két-három évtizedben a legtöbbet tették a magyarság önismeretéért, egymás megismeréséért, mondjuk Bécsben, Utrechtben, Bernben, Budapesten vagy Erdélyben. Persze, tudom, a Magyarok Világszövetsége nem válhat egy értelmiségi elit szervezetévé (ott vannak és részben működnek, szélesebbre tárt kapukkal, a különböző szakmai szövetségek, szervezetek), ám miféle összmagyar parlament volna az, amelyből a kultúra legjobb értékei hiányoznának? Mert azt illetően nincsenek kétségeim hogy a Magyarok Világszövetsége csakis akkor töltheti be hivatását, ha egy - valahonnan, bárhonnan irányított - hivatal helyett valóban magyar parlamentként fog működni; egy olyan parlamentként, amelyben nem a pártok képviselői ülnek (legyenek bár különböző pártok tagjai), hanem a világ magyarságának a reprezentánsai, a társadalmi a gazdasági, a kulturális, a tudományos, a műszaki élet nemzetileg és nemzetközileg elismert egyéniségei Mellettük, mögöttük legyenek ott a hivatalnokok, akik a tanácskozások nyomán megszülető közös döntéseket a gyakorlatba ültetik, de ne ők, a hivatalnokok legyenek a fontosak. Ha így lesz, megszűnik, legalábbis megszűnhet a tülekedés aposztokért", értelmét veszti az egymás elleni áskálódás, a kisszerű hatalmi harc. Én egy ilyen szövetségben érezném otthon magam és nem valamiféle régi ó bajtársi szövetségben. (Azokat a régieket alaposan meghaladta a történelem még ha akad is egy-egy túlélő.) Kántor Lajos