Kapu, 1993. február (6. évfolyam, 2. szám)
GONDOLKODÓ - Radó György: Vae Victis! Trianon haszonélvezői
A KAPU 1992. évi 3. számában tavaly márciusban jelent meg Vae Victis! című első cikkem. Ha tekintetbe veszszük, hogy egy cikket a szerkesztőségnek el kell olvasnia, jóváhagynia, s ilyenkor kezdődik a nyomdai átfutásnak nevezett nem is rövid folyamat, akkor könnyen kiszámítható, hogy én azt a cikket, ahol sorra veszem a trianoni békével hazánk rovására gyarapodó, ,haszonélvező" országokat s azok eddigi keserveit, hát valamikor 1991 őszén, az akkori ismeretek birtokában írhattam. 1991 őszén! Amikor a Drávától délre még nem dörögtek a tömegmészárló fegyverek, a Dunától északra még csak az ,és” kötőszó választotta szét a „csehszlovák” szó két tagját, a Tiszától északkeletre még SZSZSZR volt az állam nevének rövidítése és Kolozsvárott Erdélyt hivatalosan is Erdélynek lehetett hívni. Hol van már az az idő! Amit akkor írtam igen csak elavult: meghaladták az események. De ahogyan és amiért meghaladták, az kimondhatatlanul már benne volt akkori cikkemben. Most kimondom. A sort ezúttal délnyugaton kezdem. Ott közben új szomszédunk is akadt: Szlovénia. Ilyen nevű állam eddig még sosem létezett. Szlovén nép létezett: a 7. század táján a Kárpátok északi oldaláról dél felé költöző szláv törzsek közt a Balkán felé tartó szerbektől és horvátoktól eltérően, a szlovének a Moldva (Vltava) völgyén és Pannónián keresztül a Dráva-Száva forrásvidékére vonultak. Német ajkú északi szomszédaik, kiknek földje korábban karoling határőrgrófság volt, az ezredfordulón már írott oklevél szerint .Ostarrichi” (Österreich), amely szó bizonyítja :reichi” (birodalmi) önállóságát s ezáltal egyedi (a pángermán mohóságtól mentes) viszonyát a szláv szomszédhoz, és meghatározza mindmáig a szlovén nemzet sorsát. Aki járt, mint jómagam, a piros szívecskékkel jelzett bájos Radenciben -tudva, hogy ez gyógyvizével a Monarchia nevezetes kardiológiai üdülője volt Radegund néven -, s a mesés tónál, melynek neve, Bled, a Monarchia térképén Veldes volt, s a hármas határ felé tekintő Triglav (három fej”) hegycsúcs tövében, olyan népi viseletben ropott olyan táncot látott, melyet szövege nélkül osztráknak gondolt volna - az az utas e turista-szórakoztatással történelmi élményben részesült, mely teljessé lett, amikor a versailles-i diktátumszőttesben megvont határ túloldalán, Karintia osztrák tartományban a szlovén kultúra ápolásáról hallott... Szép, szép - gondolta az illető, mint jómagam - és jó, hogy a Trianonban elszakított Mura-vidéken, akárcsak az ittmaradt Vasban magyarok és szlovének (kik neveztetnek vendeknek is) múltban-jelenben az együttélés példamutatói - ámde ez a pici (bár az egykori Jugoszláviában annak legkulturáltabb részeként ismert) új ország mégiscsak az elaprózódással bénultságra ítélt gazdasági autarchiának is mintapéldánya... Haszonélvező ház? Aligha. Megváltozott délnyugati határunkon, az önálló államként még sosem létezett Szlovéniától eltérően, az önálló horvát állam történelmi fogalom, hosszú évszázadokig nem is államhatárral elválasztott része a magyar hazának. Aminek okait a földrajzi adottságon kívül (a Dráva-Száva köze szerves része a Kárpát-medence gazdasági egységének), történelmi tények hosszú sora bizonyítja. Jelképes, hogy a régi-új állam fővárosának egyik terén a mi szentté avatott László királyunk alapította püspökség székesegyháza az egyaránt Rómától kapott hit és közös eszmeiség hirdetője - míg másik terén a magyar (s az 1868-as külön kiegyezés óta közös) szabadság eltiprására vállalkozó Jellasics hősi póza szobra áll. Jelképes, mert a közös uralkodók, közös szabadsághősök és vértanúk bő felsorolása mellett az együttélésből eredő közjogi viták, sőt gyűlölségek is említhetők volnának, de helyettük ismét egy névre hivatkozom - Zrínyi Miklóséra, aki mint korának nagy magyar költője úgy írta meg azonos nevű ősének és magyar-horvát vitéztársainak hőskölteményét, hogy azt saját fivére (a világirodalomban bízvást egyedül álló jelenség!), Zrinski Petar, korának horvát költője ültette át a maga nyelvére... S a sor mindmáig tart oly szégyenletes párhuzamokon keresztül is, mint mikor századunknak a térségben diktáló két bűnös hatalma egy-egy közös politikai karámba terelte, - ártatlan lakosaik iszonyú szenvedésére - a két, akkor a térképen függetlennek látszó országot. Csak a nagy szuggesztív egyéniségű Titónak sikerült idei óráig - a náci agresszió gaztettei elleni szabadító erő kihasználásával - testvériségbe-egységbe erőszakolni ama „jugoszláv” népeket, amelyekről a történelem és a jelenkor egyaránt bebizonyítja, hogy mind földrajzi-gazdasági helyzetük, mind hagyományaik ellene mondanak ennek az egyesülésnek, erőszakos eszközeinek szörnyű megnyilvánulása volt, amint győztes partizánjaival 1944-ben ártatlan magyarok tömegein állott véres, emberkínzó bosszút az 1942-es évhideg napjaiban” - német náci parancsra! - gyilkoló, antiszemita akcióval egyetemben, ártatlan szerb tömegek ellen elkövetett tömeggyilkosságért. Az ártatlan tömeg üldözése-kínzása (többnyire „etnikai tisztogatás” címén) a „hagyományőrzőnek” hazudott fundamentalista mozgalmak égbekiáltóan bűnös módszere. Az akkori, náci karámbeli Horvátország főbűnösét Pavelicsnek, tömeges rémtetteit végrehajtó bandáját usztasáknak hívták, találó bírálatukat Malaparte olasz író Kaputt c. műve adja, ki az igazságot egykor fasisztaként keresvén, a rémtettek epicentrumaiba is leleplezőként juthatott el. Hogy az az usztasa-hagyomány mennyire virulens a mai Horvátországban, ez a körülmény nemcsak erkölcsi megítélését, de jövőjét is eldönti. S RADÓ GYÖRGY Vae Victis! Trianon haszonélvezői (II. folytatás) 7 GONDOLKODÓ KAPU