Kapu, 1993. március (6. évfolyam, 3. szám)
KÖNYV - Komjáthy Jenő ébresztése
71 KÖNYV KAPU dokumentálta „Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében" című művében, anélkül azonban, hogy ezt az ellenzékiek bizonyítani tudták volna. A klikk ugyanis, mint az „Idegen szavak és kifejezések szótára" írja: „Néhány személyből álló, önző célok egyesítette érdekszövetséget” jelent, ami azonban Gyulaira vonatkoztatva egyáltalán nem igaz. Fiatal koromban elég sok évig foglalkoztam Gyulaival ahhoz, hogy nyugodtan kijelenthessem: Gyulai igenis „jól körülhatárolható elveket” követett, amelyek persze egyéni ízléséből, esztétikai elveiből és politikai meggyőződéséből következtek. De semmiképpen nem önző érdekekből! Hiszen az ellene folytatott kíméletlen támadások legfőbb oka is az volt, hogy mindvéig szigorúan ragaszkodott az elvehez, s emiatt tartották vaskalaposnak és dogmatikusnak. Igaza van Schöpflin Aladárnak: „Gyulai soha olyat nem írt le, ami nem volt kemény meggyőződése: amit egyszer leírt, mintha kőbe véste volna, nem kellett rajta egy betűt sem változtatni. Szempontjai soha nem változtak, és nem változtak a következtetések sem, melyeket szempontjaiból levont. Nem is szerette az olyan embereket, írókat különösen, akik váltogatják nézeteiket. Az ilyenekben jellemhibát gyanított. ...Fiatal korában kidolgozott a maga számára egy irodalomelméleti álláspontot, melyet azonban sohasem írt meg összefüggő elméletképpen, de alkalmazta minden kritikai írásában. Ehhez aztán váltig ragaszkodott, soha nem tért el tőle egy vonalnyit sem. A világ s benne az irodalom folyton változott körülötte, de ő úgy állt a változások között, mint egy kőszikla a tenger vízében, mindig szilárdan egy helyen, elmozdíthatatlanul." Hasonlóképpen igazságtalan Nagy Atilla Kristóf Szász Károllyal és Csengery Antallal szemben is, akiket egyszerűen csak Gyulai famulusainak titulál, holott tudnia kellene, hogy Csengery Antal, ez a nagyon jelentős centrista politikus, sokkal önállóbb elme volt annál, semhogy Gyulai önállótlan gondolkodású tanítványa lehetett volna. S nem akarom ugyan túlbecsülni Szász Károlyt, de még őt sem lehet Gyulai famulusának tartani, hiszen nem a mester és tanítványi kapcsolat fűzte össze őket, hanem a hasonló elveket valló ízlésbeli és politikai rokonszenv. Ám a legnagyobb igazságtalanságot Nagy Atilla Kristóf Komlós Aladárral szemben követi el, akiről azt állítja, hogy „kevés érzéke volt az irodalom autonómiája iránt”, és hogy „Tanulmányaival engedve a kor elvárásainak vagy saját meggyőződésének? - azt akarja bizonyítani, hogy Komjáthy, a misztikus, metafizikus költő, szocialista forradalmár volt.” Nos, Nagy Atilla Kristóf, aki viszonylag még irigylésre méltóan fiatal ember, hiszen csak 1963-ban született, nem ismerheti közvetlen tapasztalatból az ötvenes évek politikai viszonyait, s épp ezért nem tudja - ámbár tudhatná! -, hogy Komlós Aladár, akinek a szóban forgó tanulmánya 1954-ben (!) jelent meg, legfőként azzal vonta magára a ninivei hatalmak haragját, hogy túl sokat „esztétizált". S ez a vád ugyan bizonyos fokig igaz volt, ámde épp ez volt az ő rendkívül nagy pozitívuma! Épp ezért azok számára, akik őt még személyesen is ismerték, rendkívül visszásan hat, hogy közel negyven év elteltével íme most akadt egy fiatal irodalmár, aki képes róla azt állítani, hogy „nem volt érzéke az irodalom autonómiája iránt”! Uram Isten, még hogy nem volt érzéke! Hiszen én is, és kortársaim is, akik 54-ben még csak egyetemisták voltunk, éppen azért szerettük Komlós Aladár írásait, és azért néztünk fel szerzőjükre oly nagy tisztelettel és szeretettel, mert az akkor idősebb irodalomtörténész generációból talán csak ő és Barta János voltak azok, akiket élvezettel tudtunk olvasni, mégpedig azért, mert nem marxista osztályszempontok alapján közeledtek az irodalomhoz, hanem a műveknek mindig az esztétikai értékeiket mutatták meg. Méghozzá Komlós olyan élvezetes, művészi stílusban írt, hogy éreznünk kellett: ő maga is művész! Mint ahogy valóban az is volt. Kitűnő verseket és regényeket írt, amelyeket ma is nyugodtan újból ki lehetne adni. Semmi túlzás nincs benne, ha azt mondom: gyémánt jellemű ember volt! Megvesztegethetetlenül és eszeveszetten bátor embernek ismertük meg. Az egyetemről például azért távolították el, mert nem volt hajlandó kimutatni azt az állítólagos hatást, amelyet Rákosi Mátyás gyakorolt József Attila költészetére. Jellemző azonban, hogy szégyenszemre akadt irodalomtörténész, aki ezt a nem létező hatást hajlandó volt kimutatni. Komlós Aladár azonban inkább hagyta magát a professzori stallumból kirúgatni, mintsem hogy egy hazug politika eszközévé züllött volna. A hatvanas évek elejétől személyesen is megismertem Komlós Aladárt, nagyon sok órát töltöttem nála Bezerédi utcai lakásában, azonkívül számtalan hozzám írt levelét is őrzöm, s így közvetlen tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a leghatározottabban szemben állt azzal a merev, dogmatikus és irodalomtól idegen irodalomszemlélettel és irodalompolitikával, amelyet például Pándi Pál és janicsárjai képviseltek. De hogy a legfontosabbat el ne feledjem: Nagy Atilla Kristófnak már csak azért sincs igaza ennek a nagy irodalomtörténésznek és műértőnek az elítélésében, mert Komlós nem azt állította Komjáthyról, hogy „szocialista forradalmár” volt, hanem - mint már tanulmányának címe is jelzi - csupán „A magyar szocialisztikus líra előzményei és kezdetei” között említi és tartja számon. Ez pedig óriási különbség! Szó szerint ezt írja Komjáthyról: „Több verse arra vall, hogy valamely szocialista utópia híve volt.” Aztán idézi Komlós Komjáthy egyik szenici kartársát is, aki úgy jellemezte ezt a misztikus költőt, mint „a radikális és szélsőségbe menő demokrata politikust, a forradalmi ideákért lázongó reformátort.” Valóban csak mosolyogni lehet rajta, amikor Nagy Atilla Kristóf „osztályharcos elfogultságot” (!!!) vet Komlós Aladár szemére pusztán csak azért, mert kétségbe vonta azt, hogy Nietzsche hatással lett volna Komjáthyra. Lehet, hogy Komlós ebben csakugyan tévedett, ámde ennek ellenére, osztályharcos elfogultságot vetni a szemére, éppen neki (!), aki fényévnyi távolságra állt minden efféle, s az ötvenes években divatos és politikailag rendkívül kifizetődő elfogultságtól, nos, mit mondjak? Kíváncsi vagyok rá, vajon hogyan vélekedik akkor Nagy Atilla Kristóf például Pándi Pálról, Király Istvánról, Tóth Dezsőről, Szabolcsi Miklósról és a hozzájuk hasonlókról? Vajon őket milyen elfogultságban marasztalja el? Hiszen ezek még arra sem méltók, hogy egy napon említsük őket Komlós Aladárral. Az, hogy Nagy Atilla Kristóf a fent említett váddal képes Komlós Aladárt illetni, csupán azt bizonyítja, hogy szerzőnk teljesen járatlan és tájékozatlan az ötvenes éveknek nemcsak az irodalmában, hanem a politikai viszonyaiban is. Lehet, hogy Nagy Atilla Kristóf nincs tudatában mélyen igazságtalan vélekedésének, de ítélkezésének súlyos etikátlanságán ez semmit nem változtat. Sajnálom, hogy ezt kell róla mondanom, hiszen a Komjáthyval kapcsolatos kutatásai egyébként nagy mértékben hozzájárulnak ennek a még mindig nem eléggé megbecsült költőnek a teljesebb megismeréséhez. Ámde ha az olvasó azt látja, hogy a szerző bizonyos vonatkozásban etikátlanul járt el, akkor kétségei támadnak a más területre vonatkozó megállapításaival szemben is. Etikai kérdésekben ugyanis nem lehet szó relativizmusról, mert akkor az már nem etika. E nélkül pedig a tudomány művelése sem lehet igazán hiteles. Beke Albert