Kapu, 1993. március (6. évfolyam, 3. szám)

KÖNYV - Komjáthy Jenő ébresztése

71 KÖNYV KAPU dokumentálta „Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében" című művében, anélkül azonban, hogy ezt az ellenzékiek bi­zonyítani tudták volna. A klikk ugyanis, mint az „Idegen szavak és kifejezések szótára" írja: „Néhány személyből álló, önző célok egyesítet­te érdekszövetséget” jelent, ami azonban Gyulaira vonatkoztatva egyáltalán nem igaz. Fiatal korom­ban elég sok évig foglalkoztam Gyu­laival ahhoz, hogy nyugodtan kije­lenthessem: Gyulai igenis „jól körül­határolható elveket” követett, ame­lyek persze egyéni ízléséből, esztéti­kai elveiből és politikai meggyőződé­séből következtek. De semmiképpen nem önző érdekekből! Hiszen az elle­ne folytatott kíméletlen támadások legfőbb oka is az volt, hogy mindvé­ig szigorúan ragaszkodott az elveh­ez, s emiatt tartották vaskalapos­nak és dogmatikusnak. Igaza van Schöpflin Aladárnak: „Gyulai soha olyat nem írt le, ami nem volt ke­mény meggyőződése: amit egyszer le­írt, mintha kőbe véste volna, nem kellett rajta egy betűt sem változtat­ni. Szempontjai soha nem változtak, és nem változtak a következtetések sem, melyeket szempontjaiból le­vont. Nem is szerette az olyan embe­reket, írókat különösen, akik válto­gatják nézeteiket. Az ilyenekben jel­lemhibát gyanított. ...Fiatal korában kidolgozott a maga számára egy iro­dalomelméleti álláspontot, melyet azonban sohasem írt meg összefüggő elméletképpen, de alkalmazta min­den kritikai írásában. Ehhez aztán váltig ragaszkodott, soha nem tért el tőle egy vonalnyit sem. A világ s ben­ne az irodalom folyton változott kö­rülötte, de ő úgy állt a változások kö­zött, mint egy kőszikla a tenger vízé­ben, mindig szilárdan egy helyen, el­­mozdíthatatlanul." Hasonlóképpen igazságtalan Nagy Atilla Kristóf Szász Károllyal és Csengery Antallal szemben is, akiket egyszerűen csak Gyulai famulusai­­nak titulál, holott tudnia kellene, hogy Csengery Antal, ez a nagyon je­lentős centrista politikus, sokkal önállóbb elme volt annál, semhogy Gyulai önállótlan gondolkodású ta­nítványa lehetett volna. S nem aka­rom ugyan túlbecsülni Szász Ká­rolyt, de még őt sem lehet Gyulai fa­­mulusának tartani, hiszen nem a mester és tanítványi kapcsolat fűzte össze őket, hanem a hasonló elveket valló ízlésbeli és politikai rokon­­szenv. Ám a legnagyobb igazságtalansá­got Nagy Atilla Kristóf Komlós Ala­dárral szemben követi el, akiről azt állítja, hogy „kevés érzéke volt az iro­dalom autonómiája iránt”, és hogy „Tanulmányaival­­ engedve a kor el­várásainak vagy saját meggyőződésé­nek? - azt akarja bizonyítani, hogy Komjáthy, a misztikus, metafizikus költő, szocialista forradalmár volt.” Nos, Nagy Atilla Kristóf, aki vi­szonylag még irigylésre méltóan fia­tal ember, hiszen csak 1963-ban született, nem ismerheti közvetlen tapasztalatból az ötvenes évek politi­kai viszonyait, s épp ezért nem tudja - ámbár tudhatná! -, hogy Komlós Aladár, akinek a szóban forgó tanul­mánya 1954-ben (!) jelent meg, legfő­­ként azzal vonta magára a ninivei hatalmak haragját, hogy túl sokat „esztétizált". S ez a vád ugyan bizo­nyos fokig igaz volt, ámde épp ez volt az ő rendkívül nagy pozitívuma! Épp ezért azok számára, akik őt még sze­mélyesen is ismerték, rendkívül visszásan hat, hogy közel negyven év elteltével íme most akadt egy fiatal irodalmár, aki képes róla azt állítani, hogy „nem volt érzéke az irodalom autonómiája iránt”! Uram Isten, még hogy nem volt érzéke! Hiszen én is, és kortársaim is, akik 54-ben még csak egyetemisták voltunk, éppen azért szerettük Komlós Aladár írása­it, és azért néztünk fel szerzőjükre oly nagy tisztelettel és szeretettel, mert az akkor idősebb iroda­lomtörténész generációból talán csak ő és Barta János voltak azok, akiket élvezettel tudtunk olvasni, mégpedig azért, mert nem marxista osztály­szempontok alapján közeledtek az irodalomhoz, hanem a műveknek mindig az esztétikai értékeiket mu­tatták meg. Méghozzá Komlós olyan élvezetes, művészi stílusban írt, hogy éreznünk kellett: ő maga is művész! Mint ahogy valóban az is volt. Kitűnő verseket és regényeket írt, amelyeket ma is nyugodtan újból ki lehetne ad­ni. Semmi túlzás nincs benne, ha azt mondom: gyémánt jellemű ember volt! Megvesztegethetetlenül és esze­veszetten bátor embernek ismertük meg. Az egyetemről például azért tá­volították el, mert nem volt hajlandó kimutatni azt az állítólagos hatást, amelyet Rákosi Mátyás gyakorolt Jó­zsef Attila költészetére. Jellemző azonban, hogy szégyenszemre akadt irodalomtörténész, aki ezt a nem lé­tező hatást hajlandó volt kimutatni. Komlós Aladár azonban inkább hagyta magát a professzori stallum­­ból kirúgatni, mintsem hogy egy ha­zug politika eszközévé züllött volna. A hatvanas évek elejétől személye­sen is megismertem Komlós Aladárt, nagyon sok órát töltöttem nála Beze­­rédi utcai lakásában, azonkívül számtalan hozzám írt levelét is őr­zöm, s így közvetlen tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a leghatáro­zottabban szemben állt azzal a me­rev, dogmatikus és irodalomtól ide­gen irodalomszemlélettel és iroda­lompolitikával, amelyet például Pán­­di Pál és janicsárjai képviseltek. De hogy a legfontosabbat el ne fe­ledjem: Nagy Atilla Kristófnak már csak azért sincs igaza ennek a nagy irodalomtörténésznek és műértőnek az elítélésében, mert Komlós nem azt állította Komjáthyról, hogy „szocia­lista forradalmár” volt, hanem - mint már tanulmányának címe is jelzi - csupán „A magyar szocialisztikus lí­ra előzményei és kezdetei” között említi és tartja számon. Ez pedig óri­ási különbség! Szó szerint ezt írja Komjáthyról: „Több verse arra vall, hogy valamely szocialista utópia híve volt.” Aztán idézi Komlós Komjáthy egyik szenici kartársát is, aki úgy jellemezte ezt a misztikus költőt, mint „a radikális és szélsőségbe me­nő demokrata politikust, a forradal­mi ideákért lázongó reformátort.” Valóban csak mosolyogni lehet raj­ta, amikor Nagy Atilla Kristóf „osz­tályharcos elfogultságot” (!!!) vet Komlós Aladár szemére pusztán csak azért, mert kétségbe vonta azt, hogy Nietzsche hatással lett volna Komjáthyra. Lehet, hogy Komlós eb­ben csakugyan tévedett, ámde ennek ellenére, osztályharcos elfogultságot vetni a szemére, éppen neki (!), aki fényévnyi távolságra állt minden ef­féle, s az ötvenes években divatos és politikailag rendkívül kifizetődő elfo­gultságtól,­­ nos, mit mondjak? Kíváncsi vagyok rá, vajon hogyan vélekedik akkor Nagy Atilla Kristóf például Pándi Pálról, Király István­ról, Tóth Dezsőről, Szabolcsi Miklós­ról és a hozzájuk hasonlókról? Vajon őket milyen elfogultságban marasz­talja el? Hiszen ezek még arra sem méltók, hogy egy napon említsük őket Komlós Aladárral. Az, hogy Nagy Atilla Kristóf a fent említett váddal képes Komlós Aladárt illetni, csupán azt bizonyítja, hogy szerzőnk teljesen járatlan és tájékozatlan az ötvenes éveknek nemcsak az irodal­mában, hanem a politikai viszonyai­ban is. Lehet, hogy Nagy Atilla Kristóf nincs tudatában mélyen igazságta­lan vélekedésének, de ítélkezésének súlyos etikátlanságán ez semmit nem változtat. Sajnálom, hogy ezt kell róla mondanom, hiszen a Kom­­játhyval kapcsolatos kutatásai egyébként nagy mértékben hozzájá­rulnak ennek a még mindig nem eléggé megbecsült költőnek a telje­sebb megismeréséhez. Ámde ha az olvasó azt látja, hogy a szerző bizo­nyos vonatkozásban etikátlanul járt el, akkor kétségei támadnak a más területre vonatkozó megállapításai­val szemben is. Etikai kérdésekben ugyanis nem lehet szó relativizmus­ról, mert akkor az már nem etika. E nélkül pedig a tudomány művelése sem lehet igazán hiteles. Be­ke Albert

Next