Kapu, 1994. január-március (7. évfolyam, 1-3. szám)
GAZDASÁG - Radó György: A Kárpát-medence: Eszményi gazdasági egység
116 GAZDASÁG Radó György A KÁRPÁT-MEDENCE: ESZMÉNYI GAZDASÁGI EGYSÉG* A feldarabolás következményei Az író - szerző 1945 és 49 között diplomata - tabutörők egyike volt, aki bátorkodott foglalkozni Trianonnal. A Kapu is több tanulmányát közölte e témában. (1992/2,1992/3, 1993/6-7.) 1919. október 23-án Budapestre érkezett Sir George Russel Clerk angol diplomata, a világháborúban győztes hatalmak párizsi tanácsának küldötte, hogy jelentse: miután az ellenséges Szovjet-Oroszországgal szövetséges Magyar Tanácsköztársaság megbukott, alakul-e olyan magyar kormány, amellyel békeszerződés aláírható. A győztesek ugyanis hogy a Szovjet-Oroszország elleni háborújukat ne zavarják lezáratlan hadiállapotok, sőt hogy valamiféle „egészségügyi övezetet” („cordon sanitaire”) létesítsenek maguk és vörös ellenségük közé, békeszerződések aláírására készültek. Ezeket a Főtanácson belül mint az európai háborúban legsúlyosabban érintettek, a franciák diktálták, az angolok megelégedtek gyarmati nyereségeikkel s az európai ügyekben a fejbólintó szerepével, az amerikaiak a wilsoni, inkább filozofikus 14 pont hangoztatásával. Egy másik pragmatikus angol, a tudós John Maynard Keynes, azonnal (még 1920-ban) The Economic Consequences of the Peace címmel könyvet írt (magyarul 1991- ben jelent meg Félix Pál fordításában A békeszerződés gazdasági következményei címmel). Ebben Robert Lekachman amerikai professzor bevezetője a békeszerető Főtanács tagjait ekként jellemzi: „Clemenceau .... a vénember erős, következetes jellem, túlságosan is megveti társait, semhogy azzal bíbelődjön, hogy a felszínes erkölcs fátyla alá rejtse az alapvető cinizmust. Az ostoba, pózoló Wilson és a ragyogó intellektusú, de következetlen Lloyd George húzta a legrövidebbet.” Az olaszok sejtették, hogy a zsákmány elosztásánál rosszul fognak járni. Annál inkább nyüzsögtek a kis szövetségesek, az érdekeik érvényesítését féktelen propagandával már jóideje előkészítő románok, szerbek, a Masaryk-Benes-féle alakok. Mindez persze csak formális - nem tárgyalásokon, hanem előre elkészített diktátumokon alapuló szerződések aláírására készültek: állásfoglalásukat a volt ellenség megbüntetése vezette, mintha a világháború amazok egyoldalú bűne s a tömegek szenvedése csak az ő katonáinak osztályrésze (lásd Barbusse: A tűz) és nem a túlsókéi is (lásd Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan) lett volna. Dühükben nem gondolva arra az ősi törvényre, hogy a bosszú bosszút szül (aminek ellenszerét a krisztusi tanítás kínálja). Németország megnyomorításával öngyilkos módon elhintették a nácizmus sárkányfogait (a távoli törököktől, elvévén arab területeiket, elfogadták, hogy évekkel a békediktátum után új, a vallást az államtól elválasztó nemzetet alkossanak.) Teljes dühüket az Osztrák- Magyar Monarchia, s azon belül Magyarország ellen fordították. Minthogy a Főtanácsban e régiót illetően a franciáké volt a döntő szó, az ő belpolitikájuk olykor radikális fordulatainak befolyása érvényesült: Paléologue, Berthelot és Clemenceau váltakozó vezetése idején előfordult - talán a gyér és efemer, de emlékezetes történelmi reminszcenciák (XIV. Lajos és Rákóczi, Napóleon felhívása, francia rajongó költőink: Batsányi, Petőfi, Ady), de inkább praktikus gazdasági tömbalkotási megfontolások hatása alatt hazánknak pozitív szerepet szánó tervezgetések is felmerültek, de ezek hamar megbuktak és döntő tényezőként a magyarellenes propagandák - Masaryk-Benes tervezett állama; a sérelmeik orvoslásáért inkább a Nyugat, Bécs, Róma felé vonzódó, mintsem magukat a fanarióta hagyományú „Szlovéniát, a magyar testvériség sokszázados emlékeire még emlékező Horvát-Szlavóniát és a balkáni káoszú Szerbiát hármas királysággá összetákolni készülő Karagyorgye Sándor érdekeit ellentmondást nem tűrően szolgáló, magyargyűlölő Clemenceau országunkat szétszabdaló terve győzött; a békeszerződéseknek elvi alapot, a népek önrendelkezését kínáló Wilson belátva, hogy elvének legelemibb gyakorlati megvalósítását, az általános népszavazást elvetik, faképnél is hagyta a konferenciát, az angolok meg puhatolózni Magyarországra küldték Sir George Russel Clerkot. Clerk missziója Az angol gentlemannek nyilván nem volt ínyére a vörös terrort követő fehér terror, de megbízatása nem terjedt ki a magyar közállapotok bírálatára, csupán annak előmozdítására, hogy alakuljon olyan magyar kormány, amelytől várható a békeszerződést aláírni hajlandó küldöttség. Erre pedig igent jelentett a Főtanácsnak. Azonban Sir George Clerk, aki egyáltalán nem Magyarország iránti rokonszenvvel érkezett Budapestre megbízását teljesíteni, megismerkedvén a régió földrajzi és ezekből kifolyó gazdasági adottságaival, mint pragmatikus angol, úgy vélte, hogy reflektálnia kell a magyarságot körülvevő mohó gyűrű fő szószólójának, Clemenceaunak még június 13- án kiadott és már a leendő országfelosztást tartalmazó jegyzékére. Reflektálása, mellyel jelentését ki-