Kapu, 1994. október-november (7. évfolyam, 10-11. szám)
KULTÚRA - Mátyás B. Ferenc: Egy eszmény prózai megsiratása
Mátyás B. Ferenc EGY ESZMÉNY PRÓZAI MEGSIRATÁSA* A VÉN DÖG LÓ vendéglőben az év bármely szakában boldog lehetett az ember. Iszogatott, mesélt s egyszerre azon kapta magát, hogy a lelkében beállt a harmónia. Basil törzsvendégnek számított a VÉN DÖG LÓ-ban. De nem afféle sznobnak, aki a száját szűzlángosan elhúzva hazament, ha zárórakor egységesült a „dalos elökrösödés” hangulata, s miként egy Verdi-opera súlyos dad tragikumával hömpölyített kórusművet (előbb csak zümmörészve, majd kitől ami csak telik hangerővel) bömbölni kezdték valamennyien, hogy „votká, votká, máty rádnájá”. Akár a himnuszt, Basil - napjában többször is megfordult a VENDÖGLÓ vendéglőben, de volt annyira huzamos elanyátlanodási rohama is, amikor (a söntésmester szavaival:) nyitástólvakulásig hüvelyezte a lelkiborsóját a hulló vakolat- és öregmész-szagú ivóteremben, mint egy puha, meleg ölben, amely védelmet nyújt. A malterillatot az építkezés munkásai árasztották, nagy, lapátkezű emberek, akik maguk sem értették, mi az ördögnek kell évszázados házakat megsemmisíteni és tömegszállásokat építeni helyükre, melyekben másként sem élhet ember, mint a megtűrtség örökös érzetével. Ők mégis ontottak és bontottak, törtekzúztak a gyermekkorukból hozott anyagi tanítás komolyságával, percig sem feledve, hogy „dolgozni csak gondosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, és szívükön könnyíteni töltötték a pusztítás szüneteit a VÉN DÖG LÓ vendéglőben, együtt siratva Basillal, hogy nem sokáig áll már az ősi kereskedőváros legutolsó, búbos kemencére emlékeztető háza sem, ami a VÉN DÖG LÓ vendéglőt üzemeltető épület volt. Szép, öröknek szánt kúria, munkatelepi ostromgyűrűbe zárva, panelnegyedi zöldövezetnek kiszemelve a hűlt helye... Dehát mi örökéletű a földön? Basil akkoriban még nem sejtette, hogy bármi és akármi... Jó ideje (amióta a diktatúra áldozatának érezhette magát) nem vetemedett a lét és nemlét józan ésszel alig felfogható egyenlőségének számítgatására. Ha pedig felöntött már a garatra kizárólag a kivételesen sikeres múltjáról mesélt alkalmi vagy állandó ivócimboráinak. Mert bizony Basil, egyetlen évvel a forradalom előtt még élsportoló volt! A testépítés Művésze, avatott Nagymestere. Kétszeresen is aranyérmes Európa-bajnok. És hiába kényszerítették orvul a szép hivatását odahagyni, Basil csupán, mint szakmával hagyhatott fel a testkultúrának élni. Azon indíttatását, hogy példát mutasson önmaga pompázatos izomzatú alkatával a mind inkább elkorcsosuló fizikumú emberiségnek, sem fékentartani, sem leküzdeni nem tudta. „Az elhivatottság kényszere kiirthatatlan a lélekből, és nem nyugszik sohasem” - nyugodott bele a változtathatatlanba... Ám midőn válóperének veszteseként a hites férjből ismét férfivá lehetett, mondhatni: miután felesége, Bazilika úgy kilépett a Basil életéből, mintha csak a bugyijából tette volna, nos akkortájt észlelte Basil, hogy valami változás hatalmasodik el rajta. Hangokat kezdett hallani fényes nappal, józanul! S ez utóbbiért - talán - nem talált magyarázatot a dologra senki, a VÉNDÖG LŐ vendéglőben sem, bár ott az év bármely szakában boldog lehetett az emberállapot, amely igen kedvező a felismerések és indoklások elburjánzásához. Aztán, nem sokkal később, Basil már szokatlan és furcsa, fondorlatos hatású álmokat is látott, olyan ismeretlen személyekkel tarkítva, akiket másnap azonosíthatott a valóságban... Lassacskán rákényszerült kész tényként elfogadni, hogy sorsának alakulása (akár a lassú romlás vagy a lassú érés) érzékennyé tette a fizikai akaratát számításán kívül hagyó behatások iránt, és feladta hát, hogy bizarr észleleteit mindenáron visszagyökereztesse az anyagiság gyarló megmagyarázhatóságai közé. A felismerés, miszerint két külön világ létezik, melyeket pontosan az „emberöltőben kifejezhető testi lét köt össze”, fogékonnyá húrota Basil idegrendszerét a „kezdet és vég nélküli” jelenségekre: látomásokra, víziókra, jelenésekre, káprázatokra, illuzórikus, hallucinációs érzékcsalódásokra, valamint álombéli cselekményekre, melyek hamarosan ébrenlétében is megkísértették, ha kellőképpen feltöltekezhetett alkohollal... Kezdetben, igaz, gyanakvással fogadta, hogy egyre kevésbé ura a fejében gerjedő különös külön világnak, ám az anyag megmaradásának elvében vetett hite, mely szerint semmi el nem vész, csak átalakul (azaz a huszonnyolc életévét meghatározó, tanult világnézete), elaltatta gyanúját aziránt, hogy elitta volna az eszét... -Ami átalakulhat, az vissza is változhat - fejtette ki a VÉN DÖGLÓ vendégei előtt, akik között az év bármely szakában boldog tudott maradéktalanul lenni... - Vissza ám, ha megteremtődnek hozzá a megfelelő feltételek. Vegyük például az elhangzott szót, ami nem más, mint a leve '(Részlet a szerző BAZILISZKUSZ című, karácsonyra megjelenő regényéből.) 67