Kapu, 1994. október-november (7. évfolyam, 10-11. szám)

KULTÚRA - Mátyás B. Ferenc: Egy eszmény prózai megsiratása

Mátyás B. Ferenc EGY ESZMÉNY PRÓZAI MEGSIRATÁSA* A VÉN DÖG LÓ vendéglőben az év bármely szakában boldog lehetett az ember. Iszogatott, mesélt s egy­szerre azon kapta magát, hogy a lel­kében beállt a harmónia. Basil törzsvendégnek számított a VÉN DÖG LÓ-ban. De nem afféle sznobnak, aki a száját szűzlángosan elhúzva hazament, ha zárórakor egységesült a „dalos elökrösödés” hangulata, s miként egy Verdi-opera súlyos­ dad tragikumával hömpölyí­­tett kórusművet (előbb csak zümmö­­részve, majd kitől ami csak telik hangerővel) bömbölni kezdték vala­mennyien, hogy „votká, votká, máty rádnájá”. Akár a himnuszt, Basil - napjában­­ többször is megfordult a VEN­DÖG­LÓ vendég­lőben, de volt annyira huzamos el­­anyátlanodási rohama is, amikor (a söntésmester szavaival:) nyitástól­­vakulásig hüvelyezte a lelkiborsóját a hulló vakolat- és öregmész-szagú ivóteremben, mint egy puha, meleg ölben, amely védelmet nyújt. A malterillatot az építkezés mun­kásai árasztották, nagy, lapátkezű emberek, akik maguk sem értették, mi az ördögnek kell évszázados há­zakat megsemmisíteni és tömeg­­szállásokat építeni helyükre, melyek­ben másként sem élhet ember, mint a megtűrtség örökös érzetével. Ők mégis ontottak és bontottak, törtek­­zúztak a gyermekkorukból hozott anyagi tanítás komolyságával, per­cig sem feledve, hogy „dolgozni csak gondosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, és szí­vükön könnyíteni töltötték a pusztítás szüneteit a VÉN DÖG LÓ vendég­lőben, együtt siratva Basillal, hogy nem sokáig áll már az ősi kereske­dőváros legutolsó, búbos kemencé­re emlékeztető háza sem, ami a VÉN DÖG LÓ vendéglőt üzemeltető épület volt. Szép, öröknek szánt kú­ria, munkatelepi ostromgyűrűbe zár­va, panelnegyedi zöldövezetnek ki­szemelve a hűlt helye... Dehát mi örökéletű a földön? Basil akkoriban még nem sejtette, hogy bármi és akármi... Jó ideje (amióta a diktatúra áldozatának érezhette magát) nem vetemedett a lét és nemlét józan ésszel alig fel­fogható egyenlőségének számítga­­tására. Ha pedig felöntött már a ga­ratra kizárólag a kivételesen sikeres múltjáról mesélt alkalmi vagy állandó ivócimboráinak. Mert bizony Basil, egyetlen évvel a forradalom előtt még élsportoló volt! A testépítés Mű­vésze, avatott Nagymestere. Kétsze­resen is aranyérmes Európa-bajnok. És hiába kényszerítették orvul a szép hivatását odahagyni, Basil csu­pán, mint szakmával hagyhatott fel a testkultúrának élni. Azon indíttatá­sát, hogy példát mutasson önmaga pompázatos izomzatú alkatával a mind inkább elkorcsosuló fizikumú emberiségnek, sem fékentartani, sem leküzdeni nem tudta. „Az elhi­vatottság kényszere kiirthatatlan a lélekből, és nem nyugszik sohasem” - nyugodott bele a változtathatatlan­­ba... Ám midőn válóperének veszte­seként a hites férjből ismét férfivá le­hetett, mondhatni: miután felesége, Bazilika úgy kilépett a Basil életéből, mintha csak a bugyijából tette volna, nos akkortájt észlelte Basil, hogy va­lami változás hatalmasodik el rajta. Hangokat kezdett hallani fényes nappal, józanul! S ez utóbbiért - ta­lán - nem talált magyarázatot a do­logra senki, a VÉN­DÖG LŐ vendég­lőben sem, bár ott az év bármely szakában boldog lehetett az ember­­­állapot, amely igen kedvező a felis­merések és indoklások elburjánzá­sához. Aztán, nem sokkal később, Basil már szokatlan és furcsa, fon­dorlatos hatású álmokat is látott, olyan ismeretlen személyekkel tar­kítva, akiket másnap azonosíthatott a valóságban... Lassacskán rákényszerült kész tényként elfogadni, hogy sorsának alakulása (akár a lassú romlás vagy a lassú érés) érzékennyé tette a fi­zikai akaratát számításán kívül ha­gyó behatások iránt, és feladta hát, hogy bizarr észleleteit mindenáron visszagyökereztesse az anyagiság gyarló megmagyarázhatóságai kö­zé. A felismerés, miszerint két külön világ létezik, melyeket pontosan az „emberöltőben kifejezhető testi lét köt össze”, fogékonnyá húro­ta Basil idegrendszerét a „kezdet és vég nél­küli” jelenségekre: látomásokra, ví­ziókra, jelenésekre, káprázatokra, il­luzórikus, hallucinációs érzékcsaló­dásokra, valamint álombéli cselek­ményekre, melyek hamarosan éb­renlétében is megkísértették, ha kel­lőképpen feltöltekezhetett alkohol­lal... Kezdetben, igaz, gyanakvással fogadta, hogy egyre kevésbé ura a fejében gerjedő különös külön­ világ­­nak, ám az anyag megmaradásának elvében vetett hite, mely szerint semmi el nem vész, csak átalakul (azaz a huszonnyolc életévét meg­határozó, tanult világnézete), elaltat­ta gyanúját aziránt, hogy elitta volna az eszét... -Ami átalakulhat, az vissza is vál­tozhat - fejtette ki a VÉN DÖG­LÓ vendégei előtt, akik között az év bár­mely szakában boldog tudott mara­déktalanul lenni... - Vissza ám, ha megteremtődnek hozzá a megfelelő feltételek. Vegyük például az elhang­zott szót, ami nem más, mint a leve­ '(Részlet a szerző BAZILISZKUSZ című, karácsonyra megjelenő regényéből.) 67

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék