Kapu, 1994. október-november (7. évfolyam, 10-11. szám)
KULTÚRA - Mátyás B. Ferenc: Egy eszmény prózai megsiratása
gő meghatározott rezgésszámú mozgása, melyet az ötletes pofázmányunk berendezése, vagyis fizikai tényezők gerjesztenek. Hát kéremszépen, ez a rezgés annak ellenére, hogy elhal, amint befogjuk a szánkat, mégis újratermelődhet az anyag molekuláris emlékezetének törvénye alapján derék hangokádó felszereltségünk nélkül is - emelte fel Basil figyelmeztetően a bal kezét, s hatásszünetet tartva elmélázott a jegygyűrűje hófehér hűlt helyén. - Szóval akkor, ha mondjuk meglódul a szél, és az útjában a hangszálainknak megfelelő szálerdőn söpör végig, miközben bejárja valamely, a pofánk barlangjának beillő, kies völgy hajlatát. Kérem, ily módon nem vész el semmi, azaz: minden megmarad! Hát eszerint azért van remény a holnapra, mert lényegét tekintve a világ soha és mit sem változik. A holnapra tehát! - emelte fel paradicsomos vodkával teli poharát. - Prosti mindenkinek! - Ma talán panaszkodhatunk? - kérdezte álnokul Hörgőshangú a söntésterem beugrójának félhomályából, ahol örökösen tanyázott. Basil rá sem nézett, ismerte a hörgőshangú fajtáját, a más kárára érvényesülőket, akik szuszogásukkal is a diktatúra alaptámaszai voltak... Csak hát Basilt sem faggatta senki a VÉN DOG LÓ-ban, hogy miért ott találta meg boldogságát, cserében ő sem firtatta mások „inkognitóját”... Eleresztette füle mellett a kérdést, és komótosan végzett a pálinkával. Amióta nem csupán az erőnlétén kellett munkálkodjon (tornatermek eszközeinek zárt világában, hol bármely feladatot ösztönösen a leghatékonyabban tudott megoldani), mérlegelésre volt szüksége ahhoz, hogy hírnevéhez (szívében hordott önképéhez) méltóan válaszolhasson. Mi tagadás, Basil képtelen volt feladni sztártudatát, s mert hivatalosan már nem lehetett sportcsillag a Haza Horizontján, örökös bizonyítási kényszer hajtotta akképp megfelelni. A VÉNDÖGLŐ vendéglő bús-vegyes közönsége előtt kiváltképp, mert felismerte, hogy boldog az év bármely szakában csak akkor lehet közöttük, ha csöppet sem enged megnyilvánulásaiban abból, amit ők a hivatalos állampropaganda irányításával tanult sztárizlésük szerint elvárhatnak tőle... Hiszen ahonnan Basil süllyedt közéjük az év bármely szakában boldognak lenni, olyan magasságú társadalmi régió volt, amilyenről a VÉN DÖG LÓ(vak)-ban csupán fantáziálni szoktak: feltöltekezni képzeletük korlátainak mértékében elérhetetlen álmokkal, sorsuk mindennapjainak könnyedebb pörgetéséhez, feledéséhez... Holmi parlagi megnyilvánulással vagy meggondolatlan, hányaveti kiszólással csalódást okozni többnyire idős embereknek, akik kétkezi országépítésben itták el kenyerük javát, Basil számára egyet jelentett volna az eszménygyalázással... Mintha még ártatlan és ártalmatlan gyermekek előtt leplezné le a mesék táltosán pompázó királyfiút, hogy nem egyéb a „monarchikus népszipoly státusz"kiszemelt várományosánál... Basil tehát tudatos tapintattal éldegélt a VÉN DÖG LÓ százféle jellemű, de a mámorvárásban egységet alkotó népe között. Cserébe a közös szenvedély olykor ugyan szánalmas, ám mindig befogadó, társadalom- és családpótló melegét kapta meg tőlük, hogy méltán érezhesse „azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne’’... Azt persze nem kerülhette el, hogy alkalmanként be ne gyűjtsék őt is a többi csendzavaró részeggel. Ám kivételes alkata, mint sorsa más helyszínein is, „különelbánást”eredményezett. Basilt csak négy rendőr tudta leteperni, ezért a szokásosnál alaposabban hagyták helyben, de szerencséjére az őrsön mindig akadt a verőlegények között megveszekedett sporthazafi is, hogy még ájulása előtt felismerje Basilban a volt bajnokot, akit a tévéképernyőkön ország-világ ámulatára magával a diktátorral is láthatott parádézni a forradalom győzelme előtt... Olyankor persze Basil bölcsen hallgatott arról, hogy feltehetőleg éppen ama felejthetetlen és dicsőséges szereplésének a levét issza azóta is, mint a güzü és ma már nem csupán képletesen, de pálinkában is megtestesítve. Ily módon rendszeresült életében, hogy miközben szesztestvérei a fogdában éjszakáztak, őt tiszteletteljes segítőszándékkal még szürkület előtt beszállíttatták az elmegyógyintézet alkoholelvonó osztályára, nehogy szó érje a rendőrség házának elejét, ha onnan látják reggel Basilt kitámolyogni - amilyen „kivételes” állapotba hozták a begyűjtés során. Csakhogy Basil pompás fizikuma hamar feléledt az ital és a verés keverékbódulatából, az éjszakai szolgálat unalmából révedő, többnyire orvostanoncok pedig majd felaléltak, amikor kiderült: Basil bizony ő maga, a bodybuilding kétszeresen is volt Európa-bajnoka. Helyi szokásként ekkor került elő és járt szájrólszájra a kompótlével ízesített sebmosó-szesszel teli befőttesüveg, és Basil boldogan sütkérezhetett a csodáléi által egykori dicsfénye szellemsugárzásában, mintha nem is esett volna jóhiszeműen áldozatául a diktátori kénykedvnek. Tehát ahelyett, hogy visszaesőként elvonókúrára marasztalták volna, megünnepelték az elmegyógyházban, majd szirénázó mentőautóval vitték napkeltekor a VÉN DÖG LÓ vendéglő bejáratához, nehogy lekésse a mindennapi feltöltekezés ünnepének nyitányát... A törzsvendégeket mindig helyükön találta a pirkadat: már a sötétség utóján ott toporogtak a VÉN DÖG LO vaspánttal és lakattal rekesztett ajtaja előtt, minden porcikájukkal a nyitásra összpontosítva. Beszédre csak Basil vetemedett, hiszen mámoros volt és boldog, amilyen a többiek csak később, bent a söntésteremben tudtak lenni, és úgy emlegette az elmegyógyintézetet (anélkül, hogy sejtené: közeleg a nap, amikor hosszabb időre kényszerül majd megpihenni egyik hasonló intézmény fedele alatt), mint egy óvó, meleg és biztonságos anyaölet. - Meggondolkoztató igyekezett részeges nagylelkűségében társaival is megosztani az éjszaka folyamán felcsípett tudását, melyet az erjedő hús édeskés miazmáját árasztó, pszichológus-jelölttől lesett el, mielőtt még „lerobbasztott” volna mindkettőnket a sebmosó szesz - szúrta közbe kajánul -, tehát meggondolkoztató, hogy az agytekervényeinknek csupán elenyésző százalékát vagyunk képesek használni... - Talán elinni. Muszklipista - vetette közbe vidáman Hörgeshangú, aki az ivóterem beugrójának félhomályában szokott rejtőzködni, s bár senki nem törődött vele, arról valamennyien meg voltak győződve, hogy igen-igencsak piszkos takargatnivalója maradhatott az átkos múlt rendszerből, melyben minden bizonnyal „nagyokos” lehetett... - Kisokos, nagyokos, nem iszik hiába - legyintett Basil. - A szomorú tény az, hogy a bölcs ágyazatunk kilencvenegy-néhány százalékában olyan képességeink szunnyadozhatnak, melyek az illuzórikus jelenségek befogadását és megértését hordozzák. Úgy is fogalmazhatok, hogy al-