Kapu, 1995. február (8. évfolyam, 2. szám)
VILÁGSZERTE - KISEBBSÉGBEN - Bíró József: Csendkutatás
Hó Kiss Endre MAGYARORSZÁG ÉS AZ ADÓSSÁGCSAPDA Lehet dolgozni az adósság árnyékában egy gazdaság strukturális átalakításán, de semmiféleképpen sem lehet kitenni a táblát. Az adósságválság ideje alatt a forgalom zavartalanul folyik. Az államadósság, az eladósodott államok világa majdnem két évtizede mind a világpolitika, mind a világgazdaság vezető tényezője. A hetvenes évek közepére tehető a jelenség markáns megjelenése, amikor a világ fejlett államai ugyanúgy, mint az akkori harmadik világ (s lassan, de egyre gyorsuló fokozatossággal a létező szocializmus miliője) egyre erőteljesebben léptek rá az állami adósságok növelésének útjára. A fordulat okainak elemzésével számos tudomány adós még ma is. A magunk részéről a legdöntőbb okot abban látjuk, hogy az állami adósságok növelése lehetővé tette a mindenkori politikai „establishment” számára, hogy létező és kemény politikai konfliktusokat a „nagy társadalomba” való olyan integráló „beemelés” stratégiájával oldjon meg, amelyek hátterét éppen azok a források tették lehetővé, amelyekhez az állam az eladósodás révén jutott. Ez az alapvető értelmezésünk annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan a világgazdasági és világpolitikai tényezők további nagy számának is megvolt a maga szerepe az államok eladósodásának ebben a folyamatában. Eladósodás , a működés feltétele Az államok eladósodása a létező szocializmus miliőjében a nyugatiaktól érdemileg eltérő reálfolyamatokhoz vezetett. Amíg a vezető nyugati államok eladósodását elsősorban „jóléti” és „konfliktusmegoldó” - „pacifizáló” megoldások vezették, a létező szocializmus államaiban kezdettől fogva nagy hangsúlyt kapott az állami ipar támogatása (a beruházásoktól az exporttámogatásig). Már csak ezért is némileg „falsul” hangzik az az érv, mintha a magyar társadalom eladósodása e társadalom „túlfogyasztásáéban lelné eredetét. A létező szocializmus eladósodása a megváltozott világgazdasági és világpolitikai helyzetben a rendszer további működésének egyszerűen a feltétele volt. A fogyasztás (vagy éppen a teljesen abszurd „túlfogyasztás”) kérdése legfeljebb annak a látszatnak köszönhetően kerülhetett az érdeklődés középpontjába, amely szerint a hetvenesnyolcvanas évek Magyarországa „kivételének bizonyult e táborban, miközben Honecker, Husak vagy Ceausescu államai voltak a rendszer „etalon”-ja. E viszony alapvetően elfedte a létező szocializmus valóságos fejlődéstendenciáit. Honecker, Husak és Ceausescu monolit posztsztálinizmusa (amelyek a legkülönfélébb módokon próbálták meg elkerülni a létező szocializmus további funkcionálását biztosító eladósodást) történelmi anakronizmus volt már a hetvenes-nyolcvanas években, miközben az eladósodással járó magyar út és széles körben becsült „magyar tapasztalat” felelt meg e kor létező szocializmusa fő sztenderdjeinek. Korántsem véletlen, hogy az egykori NDK-ról azóta ki is derült, hogy harcias kiállása az eladósodás ellen nem gátolta abban, hogy maga is el ne adósodjon. Nem kétséges, hogy az egykori, létezően szocialista világrend egész megingása, a peresztrojkának nevezett reformsorozat is a legszorosabb kapcsolatban bontakozott ki az eladósodás problémájával. Mindez előrevetítette annak árnyékát is, hogy a poszt-szocialista új demokráciák kezdettől fogva meg voltak verve az adósságválság átkával. Mindezt nem abból az okból hozzuk most szóba, hogy múltat idézzünk, vagy azokat a húrokat pendítsük meg, hogy talán egy egyszeri ügyes fellépéssel el lehetett volna hárítani az adósságnak legalábbis egy részét. A fő kérdés szemünkben az, hogy az új demokrácia építése és az adósságcsapda kezelése EGYÜTTESEN a megoldhatatlansággal határos, olyan komplex és a lehetetlent súroló feladatot jelent, amellyel szemben a magyar demokratikus politika eddigi rendszerei csődöt mondtak. Nem feltétlen sorscsapás A magyar demokrácia előtt álló feladat e majdnem lehetetlenségének elemzése előtt elengedhetetlen az adósságcsapdának, mint politikai keretfeltételnek a meghatározása. Az adósságcsapda nem minden szempontból sorscsapás, működhet olyan valós és termékeny kihívásként is, ami effektíven járulhat hozzá egy-egy gazdaság régóta halogatott strukturális átalakításához. Ebben a szellemben tehát mi is azon a véleményen vagyunk, hogy lehetséges az adósságcsapdát strukturális reformokra felhasználni. Mindezzel egyidejűleg azonban azon a véleményen is vagyunk, hogy az akut államadósság bonyolult szociális realitás. Kezelése, s ráadásul éppen a strukturális reformokkal összekapcsolt kezelése, hihetetlen szűk mozgásteret jelent és sajátos politikai művészetet kíván meg. Olyan művészetet, amelyben a magyar demokrácia eddig egymást követő politikai berendezkedései tehetetlennek bizonyultak. E két álláspontot a politika nyelvére fordítva tehát elmondhatjuk, hogy lehetséges hatékony strukturális reform az államadósság akut és kritikus magasságának helyzetében, miközben azt gondolni, hogy lehetséges egy „normális” gazdaságot, „normális” politikát, vagy akár csak egy „normális” strukturális reformot úgy menedzselni, mintha nem lenne adósságválság, naivitás vagy szándékos félrevezetés. Lehet tehát dolgozni az adósság árnyékában egy gazdaság strukturális átalakításán, de semmiképpen sem lehet kitenni a táblát: „Az adósságválság ideje alatt a forgalom zavartalanul folyik”.