Kapu, 1995. február (8. évfolyam, 2. szám)

VILÁGSZERTE - KISEBBSÉGBEN - Bíró József: Csendkutatás

Hó Kiss Endre MAGYARORSZÁG ÉS AZ ADÓSSÁGCSAPDA Lehet dolgozni az adósság árnyé­kában egy gazdaság strukturális átalakításán, de semmifélekép­pen sem lehet kitenni a táblát. Az adósságválság ideje alatt a forga­lom zavartalanul folyik. Az államadósság, az eladósodott államok világa majdnem két évtize­de mind a világpolitika, mind a világ­­gazdaság vezető tényezője. A het­venes évek közepére tehető a jelen­ség markáns megjelenése, amikor a világ fejlett államai ugyanúgy, mint az akkori harmadik világ (s lassan, de egyre gyorsuló fokozatossággal a létező szocializmus miliője) egyre erőteljesebben léptek rá az állami adósságok növelésének útjára. A fordulat okainak elemzésével szá­mos tudomány adós még ma is. A magunk részéről a legdöntőbb okot abban látjuk, hogy az állami adós­ságok növelése lehetővé tette a min­denkori politikai „establishment” szá­mára, hogy létező és kemény politi­kai konfliktusokat a „nagy társada­lomba” való olyan integráló „beeme­lés” stratégiájával oldjon meg, ame­lyek hátterét éppen azok a források tették lehetővé, amelyekhez az állam az eladósodás révén jutott. Ez az alapvető értelmezésünk annak elle­nére is, hogy nyilvánvalóan a világ­­gazdasági és világpolitikai tényezők további nagy számának is meg­volt a maga szerepe az államok eladó­sodásának ebben a folyamatában. Eladósodás , a működés feltétele Az államok eladósodása a létező szocializmus miliőjében a nyugatiak­tól érdemileg eltérő reálfolyamatok­hoz vezetett. Amíg a vezető nyugati államok eladósodását elsősorban „jóléti” és „konfliktusmegoldó” - „pacifizáló” megoldások vezették, a létező szocializmus államaiban kez­dettől fogva nagy hangsúlyt kapott az állami ipar támogatása (a beru­házásoktól az exporttámogatásig). Már csak ezért is némileg „falsul” hangzik az az érv, mintha a magyar társadalom eladósodása e társada­lom „túlfogyasztásáéban lelné ere­detét. A létező szocializmus eladó­sodása a megváltozott világgazda­sági és világpolitikai helyzetben a rendszer további működésének egy­szerűen a feltétele volt. A fogyasz­tás (vagy éppen a teljesen abszurd „túlfogyasztás”) kérdése legfeljebb annak a látszatnak köszönhetően kerülhetett az érdeklődés közép­pontjába, amely szerint a hetvenes­nyolcvanas évek Magyarországa „ki­vételének bizonyult e táborban, mi­közben Honecker, Husak vagy Ceausescu államai voltak a rendszer „etalon”-ja. E viszony alapvetően el­fedte a létező szocializmus valósá­gos fejlődéstendenciáit. Honecker, Husak és Ceausescu monolit poszt­sztálinizmusa (amelyek a legkülön­félébb módokon próbálták meg elke­rülni a létező szocializmus további funkcionálását biztosító eladóso­dást) történelmi anakronizmus volt már a hetvenes-nyolcvanas évek­ben, miközben az eladósodással járó magyar út és széles körben be­csült „magyar tapasztalat” felelt meg e kor létező szocializmusa fő sztenderdjeinek. Korántsem vélet­len, hogy az egykori NDK-ról azóta ki is derült, hogy harcias kiállása az eladósodás ellen nem gátolta abban, hogy maga is el ne adósodjon. Nem kétséges, hogy az egykori, létezően szocialista világrend egész megingása, a peresztrojkának neve­zett reformsorozat is a legszorosabb kapcsolatban bontakozott ki az ela­dósodás problémájával. Mindez elő­revetítette annak árnyékát is, hogy a poszt-szocialista új demokráciák kezdettől fogva meg voltak verve az adósságválság átkával. Mindezt nem abból az okból hozzuk most szóba, hogy múltat idézzünk, vagy azokat a húrokat pendítsük meg, hogy talán egy egyszeri ügyes fellé­péssel el lehetett volna hárítani az adósságnak legalábbis egy részét. A fő kérdés szemünkben az, hogy az új demokrácia építése és az adós­ságcsapda kezelése EGYÜTTESEN a megoldhatatlansággal határos, olyan komplex és a lehetetlent súro­ló feladatot jelent, amellyel szemben a magyar demokratikus politika ed­digi rendszerei csődöt mondtak. Nem feltétlen sorscsapás A magyar demokrácia előtt álló feladat e majdnem lehetetlenségé­nek elemzése előtt elengedhetetlen az adósságcsapdának, mint politikai keretfeltételnek a meghatározása. Az adósságcsapda nem minden szempontból sorscsapás, működhet olyan valós és termékeny kihívás­ként is, ami effektíven járulhat hoz­zá egy-egy gazdaság régóta haloga­tott strukturális átalakításához. Eb­ben a szellemben tehát mi is azon a véleményen vagyunk, hogy lehetsé­ges az adósságcsapdát strukturális reformokra felhasználni. Mindezzel egyidejűleg azonban azon a vélemé­nyen is vagyunk, hogy az akut állam­­adósság bonyolult szociális realitás. Kezelése, s ráadásul éppen a struk­turális reformokkal összekapcsolt kezelése, hihetetlen szűk mozgás­teret jelent és sajátos politikai mű­vészetet kíván meg. Olyan művé­szetet, amelyben a magyar demok­rácia eddig egymást követő politikai berendezkedései tehetetlennek bi­zonyultak. E két álláspontot a politi­ka nyelvére fordítva tehát elmond­hatjuk, hogy lehetséges hatékony strukturális reform az államadósság akut és kritikus magasságának hely­zetében, miközben azt gondolni, hogy lehetséges egy „normális” gaz­daságot, „normális” politikát, vagy akár csak egy „normális” strukturá­lis reformot úgy menedzselni, mint­ha nem lenne adósságválság, nai­vitás vagy szándékos félrevezetés. Lehet tehát dolgozni az adósság ár­nyékában egy gazdaság strukturá­lis átalakításán, de semmiképpen sem lehet kitenni a táblát: „Az adós­ságválság ideje alatt a forgalom za­vartalanul folyik”.

Next