Kapu, 1998. augusztus (11. évfolyam, 8. szám)
KEDVES OLVASÓ Főszerkesztő: Brády Zoltán Olvasószerkesztő: Erki Edit Gazdaság: Mándoki Andor Biztonságpolitika: Magyar István Magyar Múlt: Henkey Gyula Hírnevünk: Harrach Gábor Patrik Világszerte: Kravalik Gábor Agrárperiszkóp: Dr. Nagy Bálint Neokonzerv: Nagy Atilla Kristóf Főmunkatárs: Nádor István Siposhegyi Péter Megfejtetlen talányok: Grandpierre Attila Képszerkesztő, tördelő, borítóterv: Fehér Zoltán Szerkesztőségi titkár: Borbély Róbert Korrektor: Csontos Gábor Kiadó: Magyar Kapu Alapítvány A kiadásért felel: Hollai Helis Ottó A Kiadó és a szerkesztőség címe: 1082 Budapest, Nap u. 13. Tel.: 303-07-10, 303-07-11 Fax: 303-07-12 Csekkszámlaszám: Mezőbank Rt. 11644006-04470500-44000004 Terjeszti a Magyar Posta Rt., a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt., az alternatív terjesztők és a Kiadói Lapterjesztő Kft. Nyomás: Folpress Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Várlaki Imre ügyvezető igazgató ISSN 0238 888 X E-mail: Kapuszer@mail.datanet.hu. KAPU 1 Nemrég botorkáltam haza a kocsmából, ahol megittam a napi sörömet. Fékezett szenvedélyemmé vált az esti sörözés. Mindennap két korsóval. Se több, se kevesebb. Még a fiam esküvőjén is kettő, azaz kettő sört kortyoltam el, s már akkor is eszembe jutott, hogy öregszem. Ez a két korsó sör a víz miatt lett életem szerves része. Gyermekkoromban Erdélyben savanyúvízen, azaz ásványvízen nőttem fel. A forrás ott volt tőlünk kétszáz méterre. Aztán átmenekültünk Miskolctapolcára, ahol megintcsak forrásvizet ittam. Mikor a fővárosba jöttem (anyám szerint a bűnös városba) és megnyitottam a csapot, kiköptem a vegyszeres, rosszízű lét. Elismerem, hogy aki ezen a vízen nőtt fel és megszokta, annak nem rossz ízű, így hát ifjabb koromban hosszúlépésekkel oltottam szomjamat, de hát már a bor is elromlott. Jött a nagyüzemi gazdálkodás, gépesítés, vegyszerezés. Hol van a jó savanykás Kocsis Irma? Most meg itt vannak a tablettás borok, így álltam át tizenöt éve már a sörre. Ezt nem lehet hamisítani — csak vizezni. Azt meg észre lehet venni és a csapos orra alá dörgölni, hogy szégyellje magát. Este 10-11 között betérek a kocsmába. Flipperezek vagy beszélgetek közben, s ha elkortyolgattam a sárga-fehérhabú nedűt— irány haza és ilyenkor dolgozom, elmélkedem, mert csend van, csak a kutyaugatás és a lombok zizegése hallik. Na nem azért botorkáltam, mert megártott a sör. Kátyús, rossz az út. Amit nem is bánok az utca lakóival együtt, mert nem merészkednek be az autók. Ha mégis egy-két idegen behajt, jajgatva, káromkodva menekülnek a mélységekkel tarkított Zalán utcából. Gyalogolni még el lehet a fák és a kutyaugatás övezte utcácskában, ha meg nem látom és belelépek a kátyúba, megtántorodva szitkozódom, “hogy már megint ez a sok részeg gödör”, így bandukoltam ma is hazafelé, s gondolkodtam mit is írjak Önöknek, s dúdoltam a "Hol van az a nyár?” dallamát. Bizony, hol van ez a nyár... Vége az utazásoknak, a kellemes történéseknek. Szemerkélt az eső. Már hűvös az éjszaka. Ez a párszáz méteres, gyakran nyaktörő gyalogtúra alkalmas arra, hogy az ember félhangosan gondolkodjék. Talán a sör alkoholmolekulái gyorsítják az agyműködést. Mostanában arról filózok, hol fogok vásárolni ennivalót. Pesterzsébeten is egyre több a pénztelen ember. Már itt is írtam, hogy egymás után zárnak be a kis üzletek. Tönkremennek. Három zárt be a környékemen. Egyre messzebbről szerzem be a kaját. Ez van anyámnál is Miskolcon. Bezárt az úttörőlakópark egyetlen boltja. A nyugdíjas település öregjei buszozni kénytelenek. Tönkrement a boltos, mint itt is. Drága a bérleti díj, sok az adó, az embereknek nincs pénze. “Csirkelábak eladásából nem lehet megélni” — mondta a bezárni készülő boltos. Egyik olvasónk azt írta, hogy kutyaeledelt vásárol gyakran a családjának. Kedvenc házivendéglőm, az “Akácos" is bezár e hónap végén. Itt mindennap meg tudtam ebédelni 5-600 forintért. Jó ízű, egyszerű házi kosztot kreált a termetes asszonyság. “Nem bírom tovább!“ — tárta szét a kezét. “Egyre kevesebb a vendég. Nincs pénz.” A trafikos Éva néni, aki mindennap reggel héttől este kilencig ül a bódéjában, néha már ötezresből sem tud visszaadni. Itt veszem mindennap az újságot. Édesség, dohányáruk, mütyülök. “Egyre kevesebb a vásárló!” Hát én is így kényszerülök arra, hogy a távolabbi hipermarketben vásároljak, s a távolság miatt dohoghatok, sajnálkozva gondolkodom azon, hogy vajon mi lesz a kisboltosok sorsa. Ma este is a pultosnő, Erzsike csapolás közben nyilazta belém a szavait, lehet, hogy bezár télire. Nem bírja a terheket. Ezeken is meditáltam a részeg gödrök kerülgetése közben, hogy mi lesz az esti csapolt sörömmel? Majd ládánként veszem az üveges sört a szupermarketben, McDonald's-ban ebédelek? Nem hiszem. A palackozott sörnek nincs csapolt íze. Majd többet gyalogolok esténként a gödrös utcákon a nagyobb, drágább, távolibb sörözőbe. Az orvosom örül neki, mert mindig azt hajtogatja, hogy esténként nagyokat sétáljak. Gondolom érzik a fentiekből a mögöttes dolgokat. Szegény az ország. Az APEH kegyelméből talán megéljük a tizedik évfordulónkat. Valahogy idáig mindig sikerült megjelentetni a lapot. Ezt az újságot Önök 172 forintért vásárolhatják meg. Negyven százalék a terjesztésé. Számoljanak, hogy mennyi marad. A nyomda meg 140 forintért állítja elő. Háromszázötven forintért kéne adjam a KAPU-t. Lapunkat főleg az értelmiség vásárolja, meg az egyetemisták. Nekik sincs pénzük. Tulajdonképpen örülnöm kéne, mert többet igényelnének a terjesztők, csak akkor még nagyobb lenne a ráfizetés! így vagyok megkötve. Alig van remittenda, a múltkor is csak negyven darab volt. Tudom, hogy nehéz hozzájutni lapunkhoz, az újságárusok félreteszik a törzsvásárlóknak. Pályázatokat nem nyerünk, a hirdetők