Kapu, 2000. február (13. évfolyam, 2. szám)
GONDOLKODÓ - Siposhegyi Péter: A többpártrendszer nyilvánossága
Gondolkodó Siposhegyi Péter A többpártállam nyilvánossága "Érted haragszom én, nem ellened..." (József Attila) Ami itt következik, szándékoltan egy nagyon szubjektív írás. Nem is tehetek mást, hiszen nem hiszem, hogy a nyilvánosság elemzése önálló tudományág lenne. Nem szeretem a kontratenorban ostobáskodó politológusokat, kik ugyanazt magyarázzák, mint a foghíjas nyugdíjasok a kocsmapultnál, legfeljebb többet tévednek. Szeretem a független értelmet, melyből kevés van, s iszonyodom az értelmiségi szájakba gyömöszölt politikai lózungok bűzétől. A felkérést, hogy hangosan gondolkodjak az úgynevezett nemzeti nyilvánosság tárgyában csak úgy vállalhatom, ha nem tagadom, olyan emberek nevei kerülnek elő, akik valaha barátaim, kollégáim, vagy legalábbis szellemi ellenfeleim voltak. Másként nem lehet, másként nem tehetem. Márai Sándornak, a század egyik legjelentékenyebb független értelmiségi publicistájának van egy példabeszéde. Híres naplójában leírja, hogy amikor a németek megszállták Magyarországot, egy ismerőse valahogy ilyetén fakadt ki: "Könnyű neked Sanyi, hiszen te tehetséges vagy, de én tehetségtelen vagyok, nekem szükségem van a nemzeti szocializmusra, mert különben nem vinném semmire. A nemzeti szocializmus szereti a tehetségteleneket. Ez most a mi időnk." Az elmúlt esztendőben nem akadt idézet a magyar múltból, melyet ennyit citáltam volna bizonyos emberek megnyilatkozásaival kapcsolatban. Igen, itt van az ő idejük. A Sanyik és a nemzeti szocialisták küzdelme (félreértés ne essék, a politikai irányzat neve nem konkrétan értendő) úgy tűnik hosszú időre eldőlt, s nem a független Sándorok javára. Sanyinak akkor még könnyű lehetett. Akkor egy színház úgy mutatta be a szerző következő művét, ha az előző sikert aratott. Akkor még egy filmes vélhetően revolvert fogott volna magára, ha művét egy év alatt összesen nyolcvannégy magyar állampolgár tekintette meg pénzért. Akkor még a nyomdai raktárakban felgyülemlő maradványkötetek elzárták az író útját, s nem volt aki kurátorként mentőövet dobjon a sikerteleneknek. Sanyi mire eljött a tehetségtelenek ideje, sikeres emberré válhatott a túlélés jogos reményével. Ez a kor más. Ebben a pillanatban semmilyen értelmiségi tevékenységet - de legalábbis a humánszférában - nem lehet űzni anélkül, hogy valakinek ne legyenek politikai kapcsolódásai. Néha egészen vicces, amint olyan területek válnak politikai hadjáratok színterévé, mint az egészségügy vagy a környezetvédelem. Ám maradjunk önmagunk egyre inkább düledező házának táján, nézegessük köldökünket, ahogy az egyébiránt írástudónak csúfolt magyar szellemi szolgáltatótól elvárható. A sajtó valamikor a hatvanas-hetvenes években, gyermekkorom idején a szellemi cselédség egyik gyűjtőhelye volt. Még magam is emlékszem arra, amikor egy írót háta mögött két verseskötettel leújságíróztak, az megsértődött, s nyomban igazított: én nem újságíró, hanem író vagyok. Volt ugyanis a két szakma művelői között egy fontos különbség. Az újságíró szakmunkát végzett egy munkahelyen, az író szabadságot próbált nyerni önmagának egy rothadó rendszer meddőhányójából. A fénykor Néhai Bibó István, kiről sokáig nem hallhattunk, aztán majd megint nem fogunk, hiszen politikai erkölcse kellemetlen figurává teheti, emlékezetes módon jegyezte meg: ő igazából két évet élt. Nos, nekünk, kései utódoknak sem jutott sokkal több. Jutott 1988, 1989 és 1990. Ha '88-at félbevágjuk, márpedig a változás csak őszre érett meg, akkor jó, ha öt hónappal több szabadságot kaptunk ettől a gyönyörű szabad világtól, mint amennyi a híres gondolkodónak jutott. Végtelen számú részlet párba állításával megvilágítható lehetne a két időszak különbsége. Azonban hadd maradjak a lényegnél. A nyolcvanas évek végén minden megjelenhetett és az esetek többségében ezt a mindenfélét meg is vásárolták. Az akkor publikálók természetesen sok marhaságot hordtak össze, akadtak méretes tévedéseik, egyvalamiről azonban nem lehetett szó, az fel sem merülhetett. A bértollnokok visszahúzódtak akkoriban. Rövid időre, s a zajos sikerek ellenére sem túlságosan jól fizetve, de kizárólagos divatnak számított a közélet iránt felelősséget érző, független értelmiségi. Ha vitáztunk, egymással vitatkoztunk, nem pártokkal és pártokért. Vállaltuk világnézetünket, de ha kellett, legjobb barátunknak is nekimentünk, ha úgy gondoltuk, téved. Az elemi különbség e rövid korszak és a jelen között az volt, hogy akkor egyben mindenki bizonyos lehetett: ha valaki aláírt egy cikket, annak tartalmát úgy is gondolta. A pszichózis kezdete Az ún. konzervatív oldalon visszatérő sirám, hogy a nemzeti sajtónak csak néhány éve volt úgymond kifejlődni. Ezzel nem értek egyet, néhány év mindenképp elég lehetett volna, megfelelő fejlődési irány esetén. Csakhogy a dolgok nem így történtek. Először is Magyarországon már akkor sem volt jobb- és baloldal, illetőleg ha igen, a nevesítés nem fedte a valóságot. A jobboldalinak nevezett MDF markánsan baloldali programjával szemben állt a liberális SZDSZ kőkemény konzervatívizmusa. Vagy hová helyezzük a FIDESZ-t, melynek egyetlen alaptétele, hogy győzni kell, mert győzni jó, s aki győzött, azé a jövő. Azok, akik ma a barikád oldalain állnak, nem öntörvényű szellemi fejlődés eredményeképp jutottak el odáig. Hadd meséljem el az egyik legjellegzetesebb konzervatív sajtókarrier történetét úgy, ahogy azt én láttam. Egy dunántúli kisvárosban élt egy szimpatikus, kedves, fiatal újságíró, gyönyörű, ifjú primadonna feleségével. Ott születtem abban a városban, így hát sokat beszélgettünk. Mindketten elkerültünk onnan, így a dialógus a fővárosban VITA A KONZERVATÍV NYILVÁNOSSÁG LEHETŐSÉGEIRŐL • ••••••••••••••••••••••••• Kapu 2000/2. 3