Kapu, 2000. szeptember (13. évfolyam, 9. szám)
GONDOLKODÓ - Siposhegyi Péter: Küzdelmünk folytatódik
Gondolkodó SIPOSHEGYI PÉTER Küzdelmünk folytatódik Néhány nappal azután, hogy ismételten kiderült, hazánkat semmi sem mentheti meg egy újabb minden eddiginél aranylóbb aranykortól, ismét összefogtak a sátán erői. New York, Bruxelles és Tel-Aviv ügynökei teherautókat állítottak keresztbe Európa országútjain. A dolog célja egyértelmű és nyilvánvaló. Nehézséget akarnak okozni a mi győzelemről győzelemre haladó hazánknak. Az, hogy egyelőre máshoz szokott angolok és belgák tűnnek áldozatnak, ez csak az elterelő művelet. Aki holdfénynél megáll a La Manche csatorna bármelyik oldalán, vagy négykézláb felmászik az Atomium tetejére, hogy onnan körültekintsen, az pontosan láthatja, hogy az összeurópai holdfényben felsejlik Haraszti Miklós ábrázata. A mit sem sejtő angol speditőr azt képzeli, önmagáért lázad. Az utat elálló derék belga szintén önnön érdekeit sejti a dolgok mögött, márpedig nem így van. A hazánkat megmételyező, kiárusító nemzetközi liberál-bolsevizmus utolsó nagy kísérlete ez, hogy megfékezze páratlan fejlődésünket. Hisz mi másnak tekinthetjük magunkat, mint világ csodájának? Mosolygó Zsigmond magyar pénzügyminiszter egyszerűen a világ egyik leggyorsabban fejlődő gazdaságává nevezte ki a magyart, s mi, akik áldozatos munkánkkal mindezt elértük, joggal mondhatjuk erre, ámen. Szerény becsléseink szerint a magyar gazdaság jelen fejlődési üteme mellett kétszáz éven belül behozza a fejlett nyugatot, majd további kétszáz esztendő elteltével behozhatatlan előnyre tesz szert. Ezért is jó, hogy fiatal a mi miniszterelnökünk, így reális esélye van arra, hogy további száz ciklusra bizalmat kapjon az áldottan türelmes magyar választótól. Fejlődésünk immáron oda jutott, hogy csaknem miránk magunkra is futna belőle. Mert bizony eddig nem sokat észleltünk a csodából, annak hasznát becsülettel magukhoz vették mindazok, akik mindenféle "segítséget" nyújtottak nekünk az elmúlt szűkös esztendőkben. Magyarország, Európa legkisebb, de legnagyobbat vicsorítani képes tigrise, olyan példaértékű országgá válhatott volna, melyet büszkén mutogathatnak a világon bárhol. Ámde akadnak közöttünk emberbőrbe bújt farkasok, mit farkasok, voltak, akiknek ez persze nem tetszik. Ők úgy gondolják, nekik egy fokozatosan elszegényedő, tönkretett, reménytelen országra van szükségük. Ők, polgári nevükön Haraszti Miklós, ott ülnek a tel-avivi szabadkőműves páholyokban pattogatott kukoricával kezükben, hogy nézzék, mikor ér véget a katasztrófafilm. Nekik persze fáj az a jómód, amiben mi, magyar polgárok élhetünk. Fáj nekik, személy szerint Haraszti Miklósnak (s természetesen klónozott másolatainak), hogy tervük, az ország tönkretétele nem sikerült. Mi, szerkesztőségi pártszervezetünk tagjai innen üzenjük Tel-Aviv kútmérgezőinek, hiába áskálódnak, mi akkor is tankolunk. Tanítónk, Koppány ősi magyar vezér harmadik reinkarnációja, az ismert genetikus professzor nyomán csak ennyit üzenhetünk Tel-Aviv kávéházaiba: nem kohnozunk, ne klónozzatok! Ha valaki értelmet keres e mondat mögött, máris örömmel közölhetem, nem talál. E mondatnak ugyanis nem értelme, hanem mai magyar sajtószaga van. Látens zsidózás és burkolatlan science fiction keveredik benne, így válik mai magyar sajtómondattá. E röpke néhány szóban ott van a múlt relativizálásának szörnyű bűne, és egy még szörnyebb jövendő iszonytató képe. No, de vissza az utakra! Most, amikor már a pedagógusok is béremelést kapnának, kiderül, drága a kőolaj. Mit tehet erre egy becsületes magyar kormány? A helyén van. Miniszterelnökünk kiszignálta a feladatot szakminiszterének, majd elutazott az olimpiára. Lehetne szórakozni azon, hogy blokádveszélyes időkben egy magyar miniszterelnöknek vajon hivatalában-e a helye, vagy egy ausztráliai uszodában, de én hadd ünnepeljem e gesztusban a győztesek magabiztosságát. Hazánk már oly jól áll, hogy vezetője ki sem zökkenthető kedvenc passziójából, mert történjék bármi, továbbhaladunk a kapitalizmus építésének útján. Lesz-e blokád? Az olvasó könnyebb helyzetben van, mint én ebben a pillanatban, hiszen én még csak sejthetem, hogy nem lesz. Mi leblokádoltuk magunkat tíz évvel ezelőtt, később azt is megtudva, hogy spontán akciónkat kik és miért tervezték. Nem valószínű, hogy a fuvarosok még egyszer ehhez az eszközhöz nyúlnak, de ha igen, pontosan annyit fognak elérni vele, mint kiváló elődeik tíz évvel ezelőtt. Hosszú távon semmit. A gyengébb memóriájúaknak és a később születetteknek puszta szellemi kuriózumként hadd írjam ide, az a bizonyos nagyon híres taxis blokád azért robbant ki, mert a benzin árát kilencven egész magyar forintra óhajtotta volna a gonosz kormány felemelni. Akkor azt mondták a bölcsek, hogy a kilencven az már közel van a pszichológiai határt jelentő száz forinthoz, amely után lángnyelvek csapnak ki a földből, és végítélet következik. Társadalmunk eszerint nem különösebben érzékeny a pszichológiai határokra. Ki tudja már, mikor léptünk túl rajta, sőt már túl vagyunk a kétszázon, lassan gyalogmenetben közelítünk a háromszáz felé. Ha bárki azt hinné, mindez visszatartja az autózási kedvet, üljön bele Törökbálinton egy autóba valamely hétköznap reggelen, s számolja az időt, meddig tud eljutni a Belvárosig. Nem lesz itt gond, valahogy mások lettek az arcok. Emlékszem a tíz évvel ezelőtti vitára, amikor Barna rendőrkapitány bejelentette, semmilyen körülmények között nem alkalmaz erőszakot. Akkor, ott, valódi barikádhangulat volt, némi csendes polgári tettlegességgel, mely ugyan nem vált tömegessé, de jól fémjelezte a korabeli hangulatot. A mai nap ezzel szemben úgy kezdődött, hogy a speditőrök képviselője kiálló részeit csóválva örvendezett, milyen jó is az, hogy szóba áll velük a kormány. S bizonyára nagyszerű lesz személyesen találkozni újkori történelmünk egyik kimagasló alakjával, Nógrádi Lászlóval, aki a közlekedési, vízügyi közlési és ügyi tárca nagy kitekintésű birtokosa. Ha egy potenciális tiltakozó úgy kezd tiltakozni, hogy mindjárt az elején elnézést kér, csupán mert élni mer, ott, ha jól gondolom, nagy és hosszú blokádra nem kell számítani. Tényleg ilyen jó? Gazdasági elemzők sem tudnak megállapodni egymással abban, hogy vajon a mosolygó pénzügyminiszter parttalan optimizmusa mennyiben fedi a valóságot. Miután nem vagyok gazdasági elemző, így a magam részéről hajlandó vagyok hinni a kitűnő tehetségű Csaba Lászlónak, aki azt állítja, hogyha az inflációt nem sikerül tovább csökkenteni, akkor szinte bizonyos, hogy elmarad a csoda. Márpedig úgy tűnik, az infláció nem hagyja magát. Hivatkozni lehet, sőt jogos is, a nem túl szerencsés körülményekre. Csakhogy a körülmények sohasem szerencsések. Egy politikailag felvilágosítatlan, párton kívüli parasztgazda mondta egyszer, valami probléma mindig van, vagy az, hogy esik az eső, vagy az, hogy nem. Még bölcsebben fogalmazva, Koppány vezér harmadik .