Kapu, 2001. január (14. évfolyam, 1. szám)
EGYETEMES TALÁNYOK - Grandpierre Attila: Ezredforduló a megelőző évezredek tükrében
egyetemes talányok Grandpierre Attila Ezredforduló a megelőző évezredek tükrében Itt az új évezred! Hurrá! A nyugati civilizáció és a hatása alá került földgolyó lakossága évezredet vált. Vagyis tulajdonképpen: az emberiség túlnyomó része új évezredet nyit. De hány éves az emberiség? Kétezer éves? A mai tudományos álláspont szerint a legrégibb határozottan emberi csontmaradványok 3-5 millió évesek. Mások szerint az ember már korábban is jelen volt. Vannak, akik az ember és a Természet eredeti egybeforrottságát vallják - eszerint az élet és az öntudat a Világegyetem megszületése "előtt" is létezett. Bármelyik nézetet is fogadjuk el, mindegyik jóval nagyobb időtartamot jelez a keresztény időszámítás kezdeténél. Ha meggondoljuk, az öntudat érzékeny a megszokásra, a mindennapos ismétlés bevéső, beidegző, hipnotikus erejére. És ezért ha egy 25 éves fiatalembert rábírnánk arra, hogy 23 éves kora óta számítsa az időt, folyton 2 évesnek nevezve és tartva magát, elkerülhetetlenül háttérbe taszítódnának a mindennapos viszonyítás beidegződése révén a 23 éves kora előtti események, jelentőségüket vesztenék, és kiszorulnának a tudatból. Így jár az emberiség is, amikor az időszámítás kezdetét a valós tényekkel szemben 2000 évvel ezelőttre teszi. Ezzel tulajdonképpen hallgatólagosan elfogadtatják mindannyiunkkal a nyugati civilizáció viszonyítási rendszerét, mégpedig olyan módon, ami a többi kultúrát, civilizációt (éppúgy, mint saját valódi élettörténelmünket) másodlagossá minősíti. Ez az eljárás pedig a barbár szűklátókörűség eljárásával rokon, mert az a szemlélet barbár, ami egy másik ember vagy kultúra belső értékrendszere és felfogása megismerése nélkül minden más embert/kultúrát/civilizációt másodlagosnak, barbárnak, elpusztítandónak nevez csak azért, mert eltér a nyugatitól. Vajon miért kellett kiirtani az indiánok kultúráját? Miért vetették tűzre összes írásukat? Ha tényleg olyan magasrendű lenne a nyugati civilizáció, mint amilyennek vallja magát, bizonyára nem lenne szüksége arra, hogy mások kultúráit gyökeresen kiirtsa, meghamisítsa, átformálja. Mi szüksége lenne egy tudósnak arra, hogy feltétlenül elégesse a sarki koldus összes iratát? Vagy fél az összehasonlítástól, mert tudja, ezen csak veszthet, vagyis kisebbrendűségi érzése van. Ha ezt kizárjuk, akkor ilyet csak akkor tesz valaki, ha az a célja, hogy eltüntesse a kiszemelt személy személyazonosságát. Ez pedig a legnagyobb bűn, még a gyilkosságnál is nagyobb, égre kiáltóbb bűn. Még furább az ügy, ha a kiszemelt páciensnek, miután elégették az összes iratát, még elkezdik bebeszélni, hogy ő a bűnös, a tudatlan, a barbár, és hálásnak kell lennie azok iránt, akik személyazonosságát elvették. El kell felejtenie saját nevét is, át kell keresztelkednie, hogy régi nevei se emlékeztessék tulajdon múltjára, szüleire, testvéreire. Mégis, a Természetet nem lehet rendeletekkel eltörölni - a föld alá kényszerített évszázadok után egyre több gyerek kap ismét régi magyar nevet. A Természet követeli a magáét. A citrommal beoltott almafa szervezete egyszer csak győz a művi beavatkozáson, és ismét almát kezd teremni. Itt az új évezred! Az új időszámításban. De milyen volt a régi időszámítás? Mi, magyarok talán már nem is tudjuk, milyen volt régi időszámításunk, honnan indult. Ez nem is véletlen: az új időszámításra áttérés közben - mintegy mellékjelenségként - be kellett szolgáltatnunk minden régi könyvünket, őstudásunk régi rovásírásunkkal írt ereklyéit, hogy ezeket tűzbe vethessék. Kétségtelen: egy ilyen hihetetlen mértékű kultúrairtás az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűnök egyike. Vajon valóban feltétlen elemi szükség volt rá, hogy minden lehető nyomát kiirtsák régi saját kultúránknak? Vajon tényleg létfontosságú volt az új civilizáció számára, hogy egyetlen könyvet se hagyjanak meg a régi krónikákból? Tudjuk, hogy az iszlám, a törökök például nem irtották dühödten a magyar kultúrát, ellenkezőleg: magánügyünknek tekintették vallási szemléletünket is. Nekik köszönhetjük egyetlen fennmaradt pogány kori őskrónikánkat is, a Tárih-i-Üngürüszt. Mindezt annak dacára, hogy hadban álltak velünk, életre-halálra folyt a küzdelem. Az élethalálharc sem indokolt azonban olyan lépést, ami a magyar kultúra kiirtására irányult volna. Az eredeti magyar kultúra teljes kiirtását békeidőben rendeltették el. Van valami, ami életbevágóbb, mint az élethalálharc? Mégis, nincs tökéletes bűntény: az igazság mindig kinyomozható, hiszen az igazság nyomainak eltüntetésére irányuló hadművelet maga is nyomot hagy. Ráadásul a valóban lényeges soha nem pusztítható ki teljesen, mert ha lényeges, akkor lényeges a Természet számára, és a Természet újra megszüli. A farkas nem tanul meg tornázni - tartja az örmény közmondás. A valóban lényeges kultúrelem vonzásköre kiterjed a kultúra egészére, és a kultúra egészét teljes mélységében nem lehet kiirtani, így tehát - legalábbis lényegében - ma is kinyomozható, ha a dátum nem is, de legalább maga a lényeg, az, hogy mi a fő különbség a két gondolkodásmód, a régi és az új között. A régi vallások nagymértékben építettek a nemzeti hagyományokra. A nyugati kereszténység, ha nem sikerült egy szokást teljesen kiirtania, sokszor megelégedett a régi ünnepek lelkének, szellemének kicserélésével, ellenkező előjelűvé fordításával, amivel nagy szerepet vállalt a mai világ fordított értékrendjének kialakításában. De honnan eredt a régi magyar kultúra lelke, szelleme? Az eredeti, saját magyar kultúrát nemzeti emlékezetünk, mítoszaink, krónikáink, mondáink őrizték. Az eredeti, természettől kapott magyar kultúra tehát természete szerint történeti jellegű volt. Attila udvarában a hun-magyar hősök tetteiről emlékeztek az énekmondók. A magyarság emlékezete nem üres évszámokat ünnep