Kapu, 2001. január (14. évfolyam, 1. szám)

EGYETEMES TALÁNYOK - Grandpierre Attila: Ezredforduló a megelőző évezredek tükrében

egyetemes talányok Grandpierre Attila Ezredforduló a megelőző évezredek tükrében Itt az új évezred! Hurrá! A nyugati civilizáció és a hatása alá került föld­golyó lakossága évezredet vált. Vagyis tulajdonképpen: az emberiség túlnyo­mó része új évezredet nyit. De hány éves az emberiség? Kétezer éves? A mai tudományos álláspont szerint a legrégibb határozottan emberi csont­maradványok 3-5 millió évesek. Má­sok szerint az ember már korábban is jelen volt. Vannak, akik az ember és a Természet eredeti egybeforrottságát vallják - eszerint az élet és az öntudat a Világegyetem megszületése "előtt" is létezett. Bármelyik nézetet is fogadjuk el, mindegyik jóval nagyobb időtartamot jelez a keresztény időszámítás kezde­ténél. Ha meggondoljuk, az öntudat érzékeny a megszokásra, a mindenna­pos ismétlés bevéső, beidegző, hipno­tikus erejére. És ezért ha egy 25 éves fiatalembert rábírnánk arra, hogy 23 éves kora óta számítsa az időt, folyton 2 évesnek nevezve és tartva magát, elkerülhetetlenül háttérbe taszítódná­­nak a mindennapos viszonyítás bei­degződése révén a 23 éves kora előtti események, jelentőségüket vesztenék, és kiszorulnának a tudatból. Így jár az emberiség is, amikor az időszámítás kezdetét a valós tényekkel szemben 2000 évvel ezelőttre teszi. Ezzel tulaj­donképpen hallgatólagosan elfogad­tatják mindannyiunkkal a nyugati civ­ilizáció viszonyítási rendszerét, még­pedig olyan módon, ami a többi kultú­rát, civilizációt (éppúgy, mint saját valódi élet­történelmünket) másod­lagossá minősíti. Ez az eljárás pedig a barbár szűklátókörűség eljárásával rokon, mert az a szemlélet barbár, ami egy másik ember vagy kultúra belső értékrendszere és felfogása megismerése nélkül minden más em­­bert/kultúrát/civilizációt másodlagos­nak, barbárnak, elpusztítandónak ne­vez csak azért, mert eltér a nyu­gatitól. Vajon miért kellett kiirtani az in­diánok kultúráját? Miért vetették tűzre összes írásukat? Ha tényleg olyan ma­gasrendű lenne a nyugati civilizáció, mint amilyennek vallja magát, bizo­nyára nem lenne szüksége arra, hogy mások kultúráit gyökeresen kiirtsa, meghamisítsa, átformálja. Mi szük­sége lenne egy tudósnak arra, hogy feltétlenül elégesse a sarki koldus összes iratát? Vagy fél az összehason­lítástól, mert tudja, ezen csak veszthet, vagyis kisebbrendűségi érzése van. Ha ezt kizárjuk, akkor ilyet csak akkor tesz valaki, ha az a célja, hogy eltün­tesse a kiszemelt személy személyazo­nosságát. Ez pedig a legnagyobb bűn, még a gyilkosságnál is nagyobb, égre kiáltóbb bűn. Még furább az ügy, ha a kiszemelt páciensnek, miután eléget­ték az összes iratát, még elkezdik bebeszélni, hogy ő a bűnös, a tudatlan, a barbár, és hálásnak kell lennie azok iránt, akik személyazonosságát elvet­ték. El kell felejtenie saját nevét is, át kell keresztelkednie, hogy régi nevei se emlékeztessék tulajdon múltjára, szüleire, testvéreire. Mégis, a Termé­szetet nem lehet rendeletekkel eltöröl­ni - a föld alá kényszerített évszáza­dok után egyre több gyerek kap ismét régi magyar nevet. A Természet köve­teli a magáét. A citrommal beoltott al­mafa szervezete egyszer csak győz a művi beavatkozáson, és ismét almát kezd teremni. Itt az új évezred! Az új időszámítás­ban. De milyen volt a régi időszámí­tás? Mi, magyarok talán már nem is tudjuk, milyen volt régi időszámítá­sunk, honnan indult. Ez nem is vélet­len: az új időszámításra áttérés közben - mintegy mellékjelenségként - be kel­lett szolgáltatnunk minden régi köny­vünket, őstudásunk régi rovásírásunk­kal írt ereklyéit, hogy ezeket tűzbe vet­hessék. Kétségtelen: egy ilyen hihetetlen mértékű kultúra­irtás az emberiség el­len elkövetett legnagyobb bűnök egyi­ke. Vajon valóban feltétlen elemi szük­ség volt rá, hogy minden lehető nyo­mát kiirtsák régi saját kultúránknak? Vajon tényleg létfontosságú volt az új civilizáció számára, hogy egyetlen könyvet se hagyjanak meg a régi kró­nikákból? Tudjuk, hogy az iszlám, a törökök például nem irtották dühöd­­ten a magyar kultúrát, ellenkezőleg: magánügyünknek tekintették vallási szemléletünket is. Nekik köszönhetjük egyetlen fennmaradt pogány kori őskrónikánkat is, a Tárih-i-Üngürüszt. Mindezt annak dacára, hogy hadban álltak velünk, életre-halálra folyt a küzdelem. Az élethalálharc sem indo­kolt azonban olyan lépést, ami a ma­gyar kultúra kiirtására irányult volna. Az eredeti magyar kultúra teljes kiirtá­sát békeidőben rendeltették el. Van va­lami, ami életbevágóbb, mint az élet­halálharc? Mégis, nincs tökéletes bűntény: az igazság mindig kinyomozható, hiszen az igazság nyomainak eltüntetésére irányuló hadművelet maga is nyomot hagy. Ráadásul a valóban lényeges soha nem pusztítható ki teljesen, mert ha lényeges, akkor lényeges a Természet számára, és a Természet újra megszü­li. A farkas nem tanul meg tornázni - tartja az örmény közmondás. A való­ban lényeges kultúrelem vonzásköre kiterjed a kultúra egészére, és a kultúra egészét teljes mélységében nem lehet kiirtani, így tehát - legaláb­bis lényegében - ma is kinyomozható, ha a dátum nem is, de legalább maga a lényeg, az, hogy mi a fő különbség a két gondolkodásmód, a régi és az új között. A régi vallások nagymértékben épí­tettek a nemzeti hagyományokra. A nyugati kereszténység, ha nem sike­rült egy szokást teljesen kiirtania, sok­szor megelégedett a régi ünnepek lelkének, szellemének kicserélésével, ellenkező előjelűvé fordításával, ami­vel nagy szerepet vállalt a mai világ fordított értékrendjének kialakítá­sában. De honnan eredt a régi magyar kultúra lelke, szelleme? Az eredeti, saját magyar kultúrát nemzeti emlékezetünk, mítoszaink, krónikáink, mondáink őrizték. Az ere­deti, természettől kapott magyar kul­túra tehát természete szerint történeti jellegű volt. Attila udvarában a hun-magyar hősök tetteiről emlékez­tek az énekmondók. A magyarság em­lékezete nem üres évszámokat ünnep

Next