Kapu, 2002. szeptember (15. évfolyam, 9. szám)

IMPRESSZUM Brády Zoltán főszerkesztő Kovács Erzsébet olvasószerkesztő és korrektor Fehér Zoltán vizuális tervezés gazdaság: Mándoki Andor biztonságpolitika: Magyar István magyar múlt: Henkey Gyula egyetemes talányok: Grandpierre Attila adydas: Krausz Tivadar áprilisi ifjak: Rózsa-Flores Eduardo főmunkatársak: Nádor István Siposhegyi Péter fotó: Ifj. Kricskovics Antal könyvszerkesztő: Erki Edit kiadványmenedzser: Cserhalmi János nyomás: Korrekt Nyomdaipari Kft. felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató Kiadó: Magyar a magyarért Alapítvány kiadásért felel: Brády Zoltán a kiadó és szerkesztőség címe: 1086 Budapest, Karácsony Sándor u. 24. tel: 30 30 710, 30 30 711 fax: 30 30 712 csekkszámlaszám: ÁÉB Rt. 10560000-74274101- 01010107 előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Vevőszolgálat Budapest 1540, Zöldszám: 06 80 444 444 a Hírker Rt., a LAPKER Rt. és az alternatív terjesztők ISSN 0238 888 x FIGYELEM!! Megváltozott! e-mail: kapu@chello.hu internet: members.chello.hu/kapu már szeptember 8-án megbújt a fagy a csíki hegyekben. Sajnos sikerült rátalál­nom, midőn arra koslattam a Kapufilm stábjával. Kézdivásárhelyre utaztunk forgat­ni, egy kilencvenéves székelyhez, akinek az élete a magyarság huszadik százada. Mindent átélt kalandosan, megtörhetetlenül, s erről beszélt kameránknak­­ geszti­kuláló, friss szellemi habitussal. E számunkban olvashatnak vele egy interjút, film­előzetesként figyelmükbe ajánlom. Meghökkentő találkozásunk volt román rend­őrökkel is. (Az iszonyatos határátkelésről nem írok.) Háromszék megyében most szedik a krumplit (pityókát), ki kézzel, ki géppel. A kora téltől hamvas völgyek tele emberekkel és tömött krumplis zsákokkal. Hemzseg a táj. Filmeztük a munkát, s megállt mellettünk egy rendőrautó. Tudnivaló, hogy a környék hiába színmagyar, a rendőrök mind románok. Kérdezték, hogy mit csinálunk, van-e engedélyünk stb., stb. Takarva román nyelvtudásomat (meg persze féltem is, főleg az emlékeim mi­att), kérdeztem a fiatalabb román rendőrt, hogy tud-e franciául. Örömarccal vála­szolt, hogy igen, és mi tagadás, jobban beszélte a gallok nyelvét, mint én. Elmond­tam, hogy mit csinálunk, honnan vagyunk. A rendőrkocsiban ülő társai büszkén, de­rűs arccal figyelték franciául beszélő társukat, aki néha románra fordította párbe­szédünket. Jóságos bólogatást láttam, sőt tanácsot adtak, hogy a szomszédos völgy­ben még több a krumpliszedő, talán látványosabb... A francia nyelv adta udvarias szófordulatokkal megköszöntem a szíves tájékoztatást, és nem bírtam megállni, hü­lye székely eszemmel, hogy oda ne piszkáljak, hogy bizony féltünk egy kicsit, mikor megálltak mellettünk. Gondoltuk, belénk kötnek. Elnevette magát egyenruhás be­szélgetőpartnerem, és azt mondta, hogy ők európaiak, és nem a kolozsvári Funar rendőrei. Gázt adtak, és szirénázva elhúztak. Egy kicsit elmélkedtem, hogy mi a francnak kellett szirénázni a néptelen országúton, de aztán már csak a forgatással törődtem, s nyugodt, jó érzés fogott el, amit ritkán éreztem Romániában. Viszont rossz hírek fogadtak Budapesten. Levelet kaptam Feldmájer Sándortól, a Szerencsejáték Rt. szponzorációs igazgatójától, hogy a hárommilliós pályázatunkat elutasították. Nem kaptuk meg a szokásos pénzt. Eddig minden évben (még a Horn­­kormány idején is) kaptunk támogatást a Szerencsejáték Rt.-től, melynek egyik ki­alakult szokása, hogy támogatja a magyar kultúrát. E nagypénzű céget most az SZDSZ kaparintotta meg. Székely Gábor a nagyfőnök, ő is megígérte még augusz­tusban, hogy számíthatunk a szokásos pénzre. Ezért is döbbentem meg Feldmájer úr elutasító levelén. Miután már öreg vagyok, és sokfelé vannak ismerőseim (még olyanok is, akik jóakaróim), megsúgták, hogy Feldmájer úr milyen kommentárt fű­zött lapunk jellegére. Persze közismert legendás munkabírása nem tette lehetővé, hogy értesüljön arról, hogy egyik kiadványunkat szeptemberben árulták a Zsidó Kulturális Könyvhéten (ők kérték), s az M1 televízió a mi kétrészes filmünkkel em­lékezett főműsoridőben a holokausztra, s hogy Feldmájer úr idegrendszerét tovább piszkáljam, nem sok magyar újság van kiállítva az Izraeli Nemzeti Múzeumban. Ugyanis a jobboldali konzervatív KAPU néhány évvel ezelőtti hat száma ott találha­tó egy vitrinben, mert cikksorozatot közöltünk arról, hogy a zsidóság mit adott a ma­gyar kultúrának és művészetnek. Bizony-bizony. Úgy érzem, Feldmájer úr rossz zsi­dó vallású magyar, jó lenne, ha otthonosabban gondolkozna. A Szerencsejáték Rt. nem hitbizomány, nem hitközség , hanem a magyar állam tulajdona. Ezért is kér­tem több jobboldali és konzervatív beállítottságú lap vezetőit, hogy árasszák el tá­mogatást igénylő kérvényeikkel a Szerencsejáték Rt. vezetőit, hátha megesik a szí­vük a magyar múltat és kultúrát képviselő orgánumok szegénységén. Meg csaknem olyan butácskák, hogy egy meglévő (sajnos!) előítéletet erősítsenek a köztudatban! Vajon mikor jön el az az­ idő, hogy Feldmájer úr és hasonló előítéletű társai legalább olyan barátságosak és segítőkészek lesznek hozzám és hozzánk (akár magyar nyel­ven is), mint az a kézdivásárhelyi román rendőr? Szülottam volt. Pillanatnyi pénztelenségünk miatt sem tudunk eredményt hirdetni és nyerte­seket jutalmazni a szeptember 11-i New York-i tragédia évfordulóján. Tavaly ilyenkor hirdettünk pályázatot általános iskolásoknak, hogy a New York-i ter­rortámadást rajzolják meg. A pályázatot nemzetközivé akartuk tenni, ezért is ír­tunk több lehetséges segítőnek és támogatónak. Nagyon vártuk az amerikai nagykövet asszony válaszlevelét, de le se szart minket, még kétsoros válaszra sem érdemesítette szerkesztőségünket. A rajzokat pedig küldték a kisiskolások. Ezekből közlünk most néhányat. Mi így emlékszünk a szeptember 11-i tragédi­ára. Milyen jó lenne, ha gyerekeinknek, unokáinknak nem adódna többé ilyen téma! ([2px]

Next