Kapu, 2004. február (17. évfolyam, 2. szám)

INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Cs. Szabó Béla: Tények a Vásárhelyi-tervről

interjú-riport-dokumentum Tények a Vásárhelyi-tervről Az országban dúló pártpolitikai viták, vádaskodások és frontvonalak között szinte csak egy pont van, amelyben nincs vita, sőt talán meg lehet kockáztatni azt a kijelen­tést, hogy egyetértés van benne. Ez a tiszai árvizeket megzabolázni akaró Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése. Nevét a terv Vásárhelyi Pálról (1795-1846) kapta, aki a legkiválóbb magyar mérnökök egyike volt, Széchenyi közvetlen munkatársa. Az Al-Duna szabályozási terveit ő készítette el, és vezette a Duna szabályozásának munkála­tait is. Előkészítette a Tisza-szabályozást és általában a magyar belvizek rendezését. A Tisza féktelenségét ismerte fel Széchenyi, és Vásár­helyivel közösen dolgozták ki a tiszai árvizek katasztrofá­lis következményeinek megszüntetésére a folyószabályo­zási programot. A mezőgazdasági termőterületek, illetve a Tisza kör­nyéki lakosság életének és vagyonának biztonsága fon­tossá vált hogy, jól mutatja azt a nemzeti összefogást, amellyel akkor a munka elindult. Amibe belevágtak a Ti­sza újraszabályozásával, az 150 évvel ezelőtt gigászi munkának számított, és ehhez fogható feladatot azóta sem hajtottak végre a magyarországi folyókon. Vásárhelyi trvei alapján a szabályozás által a Tisza hossza 1440 km-ről 958 km-re rövidült. A Tisza rövidítésével az amúgy is gyors folyó még gyorsabb sodrásúvá vált. A vízügyi szakértők szerint a Tiszának évente három árvize van, illetve lehetséges: a márciusi (hóolvadáskor), júniusi (az ún. „zöldár”, tavaszi esőzések), és az októberi (őszi esőzések). Valamikor mind a Tisza forrása, mind a torkolata Ma­gyarország fennhatósága alá tartozott, azonban a trianoni döntés óta már egyik sem. Ez nagyban megnehezíti a ti­szai élővilág és általában a víz és a környezet védelemét, valamint a folyószabályozás kérdéskörét. Magyarországon az éghajlati és topográfiai adottságok miatt gyakoriak és veszélyesen változó mértékűek az ár­vizek. A világban eluralkodott éghajlatváltozás (felmele­gedés) feltételezhetően növelni fogja a szélsőségeket. A Tisza magyarországi mellékfolyói - a Zagyva kivételével - mind külföldön erednek, vízgyűjtőterületének is csak 30%-a tartozik hazánkhoz. Az elcsatolt területek felelős hatóságai, illetve minisz­tériumai nem törődnek a folyószabályozás kérdéseivel, hiszen a magyarországi területek mélyebben fekvő része­iben alakul ki a legnagyobb vészhelyzet az árvíz megjele­nésekor. Nem tett jót a rendszeres árvizeknek az utóbbi évtize­dekben a volt kommunista országok rablógazdálkodásá­ból eredő féktelen erdőirtás például Ukrajnában, Románi­ában, hisz bizonyított tény, hogy az elhullatott lombokban fennmaradó vízmennyiség igen jelentős, és számottevően növeli az árhullám amplitúdójának magasságát, így az árvizek még féktelenebbek lettek. Az utolsó 100 év legnagyobb árvizei közül az 1879. évi árvíz ta­vaszi áradásból, az 1888. évi téli csapadékból, az 1895. évi is a té­li hótakaró olvadásából, az 1919. évi tavaszi csapadékból szárma­zott. Különösen magas volt a Tisza középső és alsó szakaszán az 1932. évi árvíz, amelyet a Maros árvize, majd az 1970. évi, melyet a Tisza és az összes mellékfolyók egyidejű katasztrofális árvize emelt a tavaszi árvizek közül a legnagyobb magasságra. Az 1985. évi felső-tiszai jeges árvíz a maga nemében példátlan volt a tiszai árvizek sorában. Az elmúlt négy évben egy viszonylag szárazabb évtized után egymást követték a rendkívüli árvizek, amelyek több szelvényben évente újraírták a maximális vízszintek magasságát. 1998 novem­bere és 2001 márciusa között, alig 28 hónap alatt négy, egyes para­métereiben joggal rendkívülinek minősíthető árhullám vonult le a Tisza völgyében, párosulva jelentős belvízi elöntésekkel és a kis­vízfolyások rendkívüli árvizeinek sorozatával. Jól mutatják a XIX századbeli történések, hogy nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte is komoly gondokat okoztak a rendszeresen visszatérő árvizek, hiszen a világon először Franciaországban, 1854-ben Belgrand francia mérnök alapította meg az árvizek előre­jelzését szolgáló szajnai árvízjelző szolgálatot. Egy évvel később már olyan helyzetben volt a szolgálat, hogy 3-4 nappal előre jelez­hette a Párizsra lesújtó árvizet, így ez az idő már elegendő volt az értékek mentéséhez, valamint az árvízi védelem megszervezéséhez, vagyis a szükséges felkészüléshez. Ennek hatására más országokban is vízjelző szolgálatok alakul­nak, és ezzel kezdetét veszi egy új tudományos szakterület meg­­szerveződése, a vízállás-előrejelzése. Nálunk az árvizek előrejelzését az Országos Vízépítési Igazgató­ság kebelében Péch József kezdeményezésére szervezett vízrajzi osztály végezte. A feladat bonyolult volt, négy fő műszaki problémát kellett az akkori időben megoldani. 1, a nagy lecsapódások előrejelzése, 2, a csapadékok nagyságából a vízállás előrejelzése, 3, a folyó felső szakaszából következtetés levonása az alsóbb szakasz várható vízállására, 4, a jelzett vízállások idejének meghatározása. Ehhez valójában még jött egy 5. feladat, ami az 1800-as évek kö­zepén még megoldhatatlannak volt mondható, vagyis: a jelzések gyors, pontos eljuttatása az érdekeltek számára. Az akkori elvárások ma, a korra jellemző technikával szinte gye­rekjátéknak tűnnek, azonban az előrejelzések és az abból levont kö­vetkeztetések még nem oldják meg az árvizek elhárítását. Az 1998 novembere és 2001 márciusa között levonult négy árvíz igazolta, hogy a védművek hazai szabvány szerinti kiépítése ha­laszthatatlan, keresni kell a töltések - mértékadó előíráson túli - erősítésének és magasításának alternatív, illetve biztonsági tartalé­kot jelentő fejlesztési lehetőségeit. A Tiszán évenként egyre gyakrabban kialakult katasztrófák és több tíz- vagy százmilliárdos károk felszámolásáért az újkori kor­mányzatok kezdeményezték a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztését. A terv elkezdésekor megvizsgáltak több lehetőséget is. Felmerült az elképzelés az árvízi töltések áthelyezésére, valamint további ma­gasítására, ez azonban 633 milliárd forintjába került volna az adó­fizetőknek. A szakemberek megoldásnak tekintették még az árvi­zek szempontjából meanderezést, (visszakanyargósítást) amely 1,647 milliárdba kerülne az országnak. A legnagyobb volumenű munka a töltések elbontása és a meanderezés lett volna, amely a tel­jes infrastruktúra kiváltásával 3,223 milliárdba kerülne.

Next