Kapu, 2004. március (17. évfolyam, 3. szám)

GONDOLKODÓ - Czike László: Széchenyi, Kossuth, Petőfi - és Deák

] gondolkodó Czike László Széchenyi, Kossuth, Petőfi­­ és Deák Nézem a televíziót, mint amúgy is igen gyakran­­ édes mindegy, hogy melyiket. Épületes politológusi beszélgetés végkonklúziója, miszerint március 15-e az a (talán egyetlen) nemzeti ünnepünk, amelynek jelentősége értékelésében kivétel nélkül minden politikai párt egyetért - még ha igaz is, hogy mindegyik a maga aktuális, gya­korlati céljainak a megvalósítására igyekszik használni az ünnepet. A Fidesz a polgárosodást, az MSZP a baloldaliság üzenetét, az SZDSZ pedig a szabadságot (tovább nem mondom) veszi ki belőle, s abszolutizálja. Az egyik politológus egészen odáig merészkedik, hogy rendszerváltó nagyságaink súlyos hibájául rója fel: miért épp augusztus 20-át tették meg a legnagyobb nemzeti ünnepünkké, ami ugyebár bal- és jobboldalra osztja a nemzetet - március 15-e helyett, amely pedig a nemzeti egység méltó jelképe lehetne... Isten óvjon mindannyiunkat a naiv és az álnaiv politológusoktól! Csak az vitatkozzék a köztelevízió nagy nyilvánossága előtt ilyetén mélységű kérdésekről, akinek legalább halvány fogalma van arról, hogy mi a különbség: nemzet, társadalom és állam, for­radalom, szabadságharc és kiegyezés, vagy Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák személye között. Az évszámokból, a dokumentált történésekből, a feljegyzett ese­ményekből vagy a jelentős személyiségek tetteiből minden egyes uralkodó rezsim a maga képére és hasonlatosságára úja át vissza­menőleg a történelmet - kizárólag azzal a céllal, hogy történelmi jogfolytonossággal tegye legitimmé a saját hatalmát. A valóságot így minden generáció másképpen ismeri és tanulja meg. Az igazsá­got azonban sem a nép, sem az állam nem tudhatja. A nép ma már nem rendelkezik történelmi önismerettel (identitása, öntudata fő­ként ettől olyan bizonytalan!), az állam pedig önismeretre eleve képtelen. Fennmarad az örök kérdés: a kor szüli-e meg az aktuális társadalmi problémákat „megoldó” személyiségeket, vagy a kivéte­les személyek csinálják-e a történelmet? Báb az ember, vagy saját sorsának kovácsa?! Egy egészséges nép hajlamos az öntisztulásra, a bármilyen állam soha. A regnáló hatalmi gépezet - legyen esetleg akármilyen de­mokratikus is! - egyszerűen nem engedheti meg magának a luxust, hogy a népet önmaga fölé emelje. Mert mindig fennáll a veszély, hogy a nép az állama fejére nő. Március 15-e a nép, a nemzet legna­gyobb ünnepe lehetne, amennyiben tényleg igaz lenne, hogy: „Ha­bár felül a gálya, s alul a víznek álla­­ azért a víz az úr!” Akkor a mi életünk egy „liberális, anarchisztikus népünnepély” lehetne. De nem az. Helyette sajnos inkább az állam ünnepli - pazarlón/gazdagon - önmaga megalapítását, ezeréves fennállását, szent alapítójának fele­­más/sikeres életművét. Koppány felnégyelése, olasz-keresztény állam - majd Orseolo Péter... A keresztény államiság paradoxonát, kacsintó kétszínűségét Bródy János István király szájába adott, Istenhez szóló szavai feje­zik ki leghívebben: „Veled Uram, de nélküled!” - ami Isten és az ál­lam mesterséges, ateista szétválasztása. Mert ha van Isten, akkor mindenható­­ s ezáltal az ember és az állam hatalma nem választhatja el semmilyen evilági létezőtől. Ha pedig nin­csen, akkor nincs értelme semmi szétválasztásnak, hisz ak­kor a földi állam hatalma az egyetlen létező... Ámde, ha Isten nem létezik, akkor az erkölcs, a bűn és a lelkiismeret(furdalás) egytől-egyig fiktív kategóriák. A ke­resztény kurzus (keresztény hivatkozás) csak a nép folyto­nos sakkban tartására szolgál; hadd érezze magát a földön­túli erő által is fenyegetve, miközben az ateista állam azt tesz vele (is), amit akar. Bizony nem írnék ilyeneket, ha mindez nem lenne keservesen aktuális... A liberális polgá­ri demokráciának álcázott angolszász-utánzatú, alkotmá­nyos, kvázi-parlamentáris monarchia, illetve annak a leg­alábbis erőltetett szimbólumaiban megnyilvánuló anakro­nisztikus kísérlete minimum annyival rosszabb a baloldali alternatívánál, hogy tettei felelősségét részben Istenre há­rítja át. A Szent Korona égisze alatt... Széchenyi István gróf „a legnagyobb magyar” nevét szá­mos építmény, történelmi emlék, sőt, egy budai hegy is őrzi: Széchenyi­ Lánchíd, Széchenyi Könyvtár, Széchenyi Fürdő, Széchenyi rakpart stb. Kétségtelenül nagy (lehet) a politikai kísértés, hogy párhuzamot vonjunk a XIX. századi reform­kor, és a rendszerváltás reformkora (1988-tól) között. (Törté­nelmi analógia lehet Hitel című folyóirat szellemisége, sze­repe is, mely tudatosan rímel Széchenyi egyik fontos köny­vére.) Széchenyi István nem volt forradalmár, „csak” nagy­­formátumú, européer polgári gondolkodó, modern nem­zeti szervező és nagyvállalkozó, aki hatalmasat alkotott a reáltudományok és a társadalomtudomány terén egy­aránt, mint az átgondolt és szisztematikusan végrehajtott reformok feltétlen híve. Nem volt igazi ellensége a mo­narchiának, ám nem volt igazán császárhit sem. Ellenez­te viszont a Kossuth Lajos vezette forradalmat és a sza­badságharcot is. Évekkel a véres megtorlás után Széche­nyi öngyilkos lett. Talán amiatt (is) hasonlott meg, mert olyan öngyilkos „forradalmat tetszettek csinálni”, ami szerencsére „nem jött össze” később 1990-ben, mert már éppen mentek kifelé a megszállók. Ekkor Antall József rendszerváltást vezényelt zendülés helyett, amit a reformkommunisták is saját reformként folytattak to­vább. Orbán Viktornak olyannyira kapóra jött a Széche­­nyi-analógia, hogy az ország gazdasági felvirágoztatásá­nak középpontjába a Széchenyi-tervet állította. A polgá­ri kormány mindent átvett a múltból, ami a píárjába be­lepasszolt. Szent István királytól vették a rendet és a ko­ronát (a Tant), sőt a keresztény állami kurzus látszatát és fenyegetését, Isten és állam mégis „szétválasztását”, és a jelen esetben az angolszász idegen szervilis tiszteletét, fölénye elfogadását. Széchenyi István gróftól vették az ún. polgári értékek, a reform, a vállalkozás, a nemzeti iparosítás és a szabad ke­reskedelem grandiózus álmát, melyet sötéten árnyékol be a globalizáció,­­ az európai uniós integráció fenyegető kö­zelsége. A szabadságot Nyugaton mindenütt a korábbi pol­gári forradalmak alapozták meg; azok, amelyektől Széche­nyi, Antall és Orbán mindig is egyaránt iszonyodtak. Antall Józseftől a keresztény kurzus „jogfolytonos lát­szatát” és a működésképtelen paktumokat örökölték. 102004. március 1

Next