Kapu, 2006. május (19. évfolyam, 5. szám)
MAGYAR MÚLT - Bakay Kornél: Tallózás az újabb történeti irodalomban
■ Bakay Kornél Tallózás az újabb történeti irodalomban A legutolsó évtizedben örvendetesen megnőtt a nemzeti történettudomány táborába tartozó szerzők nyomtatásban is megjelent műveinek a száma, mind a folyóiratokban közzé tett tanulmányokat, mind az önálló köteteket illetően. A publikációs kedv látványos megnövekedése azonban nem hozta magával a szélesebb körű szakmai viták kibontakozását, sőt a legszerényebb kritikai ismertetések bevezetésének a szokását sem. Mivel manapság már bárki, akinek van erre fordítható pénze, azt jelentet meg, amit akar s olyan formában és tartalommal, ahogyan ő jónak látja, csaknem egészen visszaszorult a korábban előírásszerűen megkövetelt szaklektorálás, illetve a szerkesztők és a szerkesztő bizottságok szakmai-etikai szabályzó szerepe. Lépten-nyomon tanúi lehetünk hevenyészve összecsapott írásművek, mindenfajta ellenőrzést nélkülöző közlésének, valamint légből kapott kijelentések zagyva áradatának. Azt hiszem, eljött az ideje a magyar nemzeti történettudomány nagykorúsításának. Ha valóban és komolyan fel akarjuk venni a versenyt a hivatalossá tett történetírás képviselőivel, akkor vissza kell állítanunk a saját táboron belüli szakmai ellenőrzést, a tanulmányok és könyvek lektorálásának előírását és a megjelent művek sine ira et studio kritikáját. Folyóiratunk felvállalja a megjelent művek rendszeres bemutatását és kritikáját, nem hallgatva el azt a tényt sem, hogy itt, a KAPU-ban is, jelentek meg kétes értékű írások, minden fajta megjegyzés nélkül. Őstörténetünk legfontosabb alapkérdését taglalja Varga Géza, A finnugor elmélet alkonya c. legújabb munkája, amelyet a Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó jelentetett meg a csillebérci Körösi Csoma Sándor Magyar Egyetem Magyar Tankönyv jegyzetsorozatában 2006-ban. A 215 oldalas könyv túlnyomórészt nem saját kutatáson alapszik, hanem más szerzőktől átvett idézetekkel kíséri jól felépített mondanivalóját a szerző. Az Előszó világossá teszi, a finnugrizmus összeomlásának a folyamatáról kíván számot adni ez a kötet, amelynek a szerkezete világos ugyan, de nem szerencsés. A Háttér c. első fejezetből is kitűnik, a kötet mondanivalója csupán néhány könyv elemzésére épült, messze nem használva ki a lehető legteljesebb kitekintést, a hivatkozott, de - többnyire - nem olvasott feldolgozások nem egyszer csak díszletek. Nem kevés esetben érhető tetten az, hogy mások által feltárt részletek saját adatként hasznosulnak, holott csak nyomatékosította volna a szerző a megállapításait, ha minden esetben beemeli azon kutatók műveiből a vonatkozó részeket, amelyek éppenséggel e tárgykörről szólnak.1 2 3 Hegedűs József, Rédei Károly és társaik művei ugyan valóban a legalkalmasabbak a legrosszabb példák szemléltetésére, mégsem helyeselhető, hogy ezeknek az alapos kritikái nem kerültek bele a kötetbe. Nagyon tanulságos viszont Szőcs Géza (másutt István?) tanúságtételének idézése, hasonlóképpen Molnos Angéla Benkőkritikája, akinek idézett műve azonban - több más mellett - nem szerepel az irodalomjegyzékben.4 A nyelv és nyelvészet c. fejezet lényegében Götz László kiváló könyveire épül, itt-ott színesítve más szerzők megállapításaival, például László Gyuláéval, ám ismét nem merítve az eredeti forrásokból.5 Tudomásul kell vennünk: egyáltalán nem elégséges elítélő jelzőket felsorakoztatni a vita hevében, e helyett minden kutató a saját szakterületének anyagából hozzon bizonyítékokat. Varga Géza kiváló íráskutató, az írástörténet azonban, érthetetlen okból, csak néhány sorban jelenik meg a munkájában. A nyelvrokonság ismérvei c. fejezet ebben a formájában nem teszi világossá a magyar ősnyelv viszonyát más nyelvekhez, így mindenek előtt a türkhöz (törökhöz) és például a sumérhoz, jóllehet Sára Péter eredmé MAGYAR MNLT nyei nagyon jó irányt jelölnek ki. Götz László életműve valóban alapmű, de elnagyolt recenziója semmiképpen sem pótolja az egészet. Az Őstörténeti következtetések c. fejezetben Aczél József és Szabédi László álláspontjának bemutatása nagyon hasznos és tanulságos, elsősorban módszertani szempontból. Ám a hirtelen váltás a szkíta-hun rokonság igen elnagyolt bemutatására csak azokat győzheti meg, akik más szerzőktől már olvastak erről a témakörről. Ismét értetlenül állunk a talány előtt: az íráskutató szakember vajon miért nem fejtette ki, mutatta be a szkíta betűk („jelkincs”) és a székely rovásírás szoros és fontos kapcsolatát? Az kétségtelenül alapkérdés, hogy a magyar nyelvet beszélők tömegei Európa benépesedési idejétől kezdve itt éltek-e a Kárpát-medencében, avagy csak később érkeztek ide keletről? E kérdéskörhöz valóban hozzátartozik az etruszk-magyar rokonság problematikája éppen úgy, miként a türk-magyar nyelvi rokonság ügye is, de hevenyészett utalások helyett sokkal meggyőzőbb lett volna például az etruszk-magyar rovásbetűk összevetését górcső alá venni, vagy a legkorszerűbb és legfrissebb adatok alapján feltárni a közép- és belső-ázsiai rovásbetűs abcék és a székely-magyar írás kapcsolatát. A Hogyan tovább? záró fejezet egyik megállapításával maradéktalanul egyetértünk : ,A módszerek fejlesztése elképzelhetetlen az informatika alkalmazása nélkül, de becsületes kutatóknál a hagyományos módszerek alkalmazása is csodákat eredményezhet. Ilyen hagyományos módszer a szakirodalom rendszeres olvasása is....ez ma hiányos és véletlenszerű...” A világos szerkezetű könyv talán túlságos határozottsággal szögezi le, hogy a finnugrizmus rögeszme (67. oldal), amelyet nem lehet már másként, csakis dogmaként kezelni, s amely megreformálhatatlan. Nagyon sokat segített volna Varga Géza új könyvénél is egy komoly és részletes lektori jelentés, amely egyensúlyban tarthatta volna a meglehetősen szerteágazó gondolatmenetet, s egyúttal kigyomlálhatta volna a felesleges átfedéseket, a pontatlanságokat és a kellően alá nem támasztott ledorongolásokat. Egyébként is annyi sebből vérzik a magyar nemzeti történettudomány, hogy olykor már a léte is megkérdője . Például L. Schlözer Allgemeine Nordische Geschichte c. munkájánál Marácz Lászlót idézi, holott ennek a kérdéskörnek a teljes kidolgozása Bakay Kornél: Az Árpádok országa. Őstörténetünk titkai. Budapest, 2000 és 2002, 152 - 161. oldalon található. Sajnálatos, hogy a Bakay Kornél, Hogyan lettünk finnugorok? c. fejezete (uott 97 - 200.), valamint Bakay Kornél, A finnugor régészet kritikája c. fejezet (in: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Budapest 2005, 115 - 175.) lényegében kimaradt a könyvből. 3 Marácz László - Bakay Kornél, Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen. In: Magyarnak lenni, büszke gyönyörűség! Pomáz, 2004, 47 - 61. 4 Ez a fogyatékosság általános jelenség, egyik szembeszökő jelzője a szaklektorálás hiányának Sajnos, saját munkáimban is előfordul. 5 Bakay Kornél: Szkíta-hun hagyományok vagy finnugor őstörténet? In: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Pomáz, 2004, 231 - 236. 6 Bakay Kornél, Indoeurópai (iráni) nyelven beszéltek-e a szkíták? In: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Budapest, 2005, 19 - 40. 7 Benedekfy Ágnes, Egy titokzatos nép holt (?) nyelve: az etruszk. Miskolc, MBE 2005. 8 Vö. Berta Árpád: Szavaimat jól halljátok... A türk és ujgur rovásírásos emlékek kritikai kiadása. Szeged, 2004. 2006. 05.