Kapu, 2006. szeptember (19. évfolyam, 9. szám)

INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Juhos-Kiss János: Nándorfehérvár után...

Mostanában bárgyún, erőtlenül kezeljük a saját sorsunkat. Az 56-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára nemhogy diadalittasak nem leszünk, hanem még méltó megemlékezés sem lesz. Pedig a nándorfehérvári diadal előtti időszakban pontosan ilyen erős volt a felső rétegek széthúzása, megosztása, mint ma, de akkor ott volt a harcedzett Hunyadiak, bátran, bölcsen magánhadserege élén. Ott volt a magyar parasztság élniakarása, Istenbe vetett hite, s mindez világraszóló diadalt eredményezett! Ma, sajnos, úgy viselkedünk, mint egy ittas, kit józanul vágtak fejbe. Ma a kormány kezében minden hatalom, mert egy pár szavazattal megvan a parlamenti többsége, az ellenzék tehetetlen, a köztársasági elnöknek gyenge a hatásköre. Ilyen szempontból a két világháború között is király nélküli, három lábon álló parlamenti demokrácia érvényesült. A kormány mellett volt egy jól működő, erős parlament, és az államfőnek (kormányzónak) is nagyobb hatásköre volt a mostaninál. De vigasztalásként ugorjunk egy nagyot vissza a történelemben: Nándorfehérvár! Olyan diadalittasak már sohasem lehetünk? III. Calixtus pápa 1456. június 29- én hirdette ki „Ima-bulláját”, elrendelve, hogy minden templomban mondjanak imát a pogányok ellen, délben pedig háromszor kongassák meg a harangokat, amellyel „feladassák minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. Ma Bush szerint fasiszta iszlamisták ellen kell harcoljunk? Fából vaskarika. A nándorfehérvári diadal 1456-ban stratégiai fontosságú volt. „Magyarország kulcsát és kapuját” nem tudta megszerezni II. Mehmed (Mohamed) szultán, a Hódító (1451-1481) 90.000 fős hada. Pedig még kiválóbb, erősebb és tehetségesebb császár volt, mint apja, s azzal a céllal lépett a török trónra, hogy az iszlámot elterjessze. Hatalomra jutása után Bizánc fővárosa, Konstantinápoly ellen indult. 1453 május 29-én volt a döntő csata, amikor a szultán óriási hada hosszabb ostrom után rohammal foglalta el a kétségbeesetten védekező várost. Maga a bizánci császár hősi halált halt, a Keletrómai Birodalom megszűnt létezni, a kereszténység egyik büszke fővárosa pedig a győztes hódító új székhelye lett. A tehetséges és céljainak elérésében önfejűen kitartó szultán azonban nem vesztegette az időt. Már 1454-ben Szendrőt (Smederevo), a szerb despotaság központját vette ostrom alá, majd felszólította Brankovics Györgyöt (Djordje Brankovic), hogy adja át országát, mire az rémületében magyar földre szökött, teljesen magára hagyva Szerbiát. Európa rémülten nézte az eseményeket, de még mindig semmit sem tett, hogy megállítsa az újabb, az előző évekhez képest sokkal nagyobb áradatot. Nem volt az egész keresztény világban senki, aki kötelességének érezte volna, hogy segélyhadakkal járuljon hozzá a veszedelemben forgó népek megvédéséhez. (A mai demokratikus társadalmaknak nevezett országokban sincs részvét az elnyomottak és/vagy éhezők iránt.) A 1455 áprilisának elején Budára is megérkezett a hír, hogy II. Mehmed szultán nagyszabású támadást tervez Magyarország ellen, s elsőként Nándorfehérvárt akarja bevenni. A főurak és főpapok erélyesen követelték a nagy veszedelem elhárítására szükséges intézkedéseket, és 1455. június 5- én Győrbe hívatták Giovanni di Capestranót (Kapisztrán Jánost). Ám a török előkészületek hírére V. László, „a fiatal fejedelem mélységesen megfélemlett, nem kevésbé zavarodott meg a harcias német lelkületű Ulrik gróf, aki tanácsosaival irányította a királyt. Nem is tanakodtak az ország biztonságáról, nem is készítettek fegyvert az ellenség ellen; mintha hírét sem hallották volna az egésznek, egy éjszaka, a sötétség leple alatt elhagyták Buda várát, és sietvést Bécs várába igyekeztek. A budai vár őrség nélkül, nyitva maradt fél hónapnál is tovább.” (Thuróczy) A magyar tudták, hogy komoly megpróbáltatások elé néznek. Tudták, hogy az ország legdélibb és legerősebb végvára sem állhat sokáig ellen a töröknek. A törökök a nyitott kapun, a Duna mentén, mindjárt Budáig törhetnek előre, ezért minden reménykedő hazafi, mint már annyiszor addig, Hunyadi Jánostól és Kapisztrán Jánostól várta a csodát. A keresztény világtól a 70 éves, derék Kapisztrán Jánosost kaptuk, azt is „meghívásos úton” - de ígéretekkel 450 éven keresztül bőven elhalmozták! Kapisztrán János a hazai ferences rendiek kisszámú csapataival 1456 áprilisában elhagyta Budát, és több mint két hónapon át Baranya, Bács, Bodrog, valamint Csanád megyében gyűjtötte seregét - akkor még magyar többség élt a Délvidéken! Karizmatikus beszédét fordították, mivel csak olaszul és latinul tudott, „az ország eme alsó részein, ahol a nép remeg, de vad oroszlánként kész harcolni a török ellen”, faluról falura járt, kereszttel jelölve meg az önként jelentkező „csupa köznéphez tartozót, parasztokat, szegény embereket, falusi papokat, deákokat”. Ezekhez csatlakozott egy pár keresztes lovag Nyugatról, de viszont érkezett 300 lengyel keresztes lovag is. Turóczy-krónika hiteles leírása a török sereg felvonulásáról: „...Szörnyű és nagyszámú hadikészülékkel... szerteszét a körüli réteken, síkokon számlálhatatlannak látszott az ellenséges INTEHJIJ- RIPORT-DO KUMENTIJM Nándorfehérvár után 450 évvel lehetünk-e még egyszer igazán diadalittasak? Hunyadi János 2006. 08.