Kapu, 2007. február (20. évfolyam, 2. szám)
GONDOLKODÓ - Takács Péter: Újgazdagok a posztmodern politikában I.
2007. 02 GONDOLKODÓ országot, és sarokba szorított patkánnyá degradálták az állásaikból elküldendő választópolgárokat. Ennyi felelőtlenségről és bugyutaságról utoljára Szálasi és a nyilaskeresztesek tettek tanúbizonyságot ebben az országban. A valóban demokratikus berendezkedésű országokban az ilyen embertelenségért a közéletből való végleges távozásra kényszeríti a sajtó és a közvélemény a „tetteseket”. Nálunk parlamenti elnökség és kormányfői méltóság a jutalmuk. A Gyurcsány Ferenc megkűzösítette történelem most íródó fejezete: a Köztársaság elnökének két héten belül kétszeri intése. Először csak az elnöki szőnyeg sarkára állította az ország lakossága és annak erkölcse ellen súlyosan vétő miniszterelnököt. Bocsánatkérésre intette. A társadalom nyilvános megkövetését ajánlva fel a hatalomban maradás keskeny ösvényéül. A törvényt és alkotmányt kerülgető újgazdag öntelt büszkeséggel tagadta meg az elnöki óhajt. Másodszor már nem hozzá, az őt hatalomban tartó képviselőtestülethez szólt: alkotmányos keretek közt oldanák meg a miniszterelnök gátlástalansága okán folyton mélyülő válságot. A hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó erőszakos viselkedésükkel Kun Bélához, Szálasi Ferenchez, Rákosihoz, Gerőhöz, Kádárhoz és Grósz Károlyhoz hasonló MSZP-s és SZDSZ-es „héják” közül a másodvonalba tartozók azonnal megkifogásolták a köztársasági elnök szavait: honnan veszi a bátorságot, nekik tanácsot adni? Sólyom László az önkormányzati választási eredmények ismerete előtt tette nyilatkozatát. A megválasztását követően kifejtett elveire alapozta elvárásait: a közéletben a tisztesség meghonosításán különös gonddal fog őrködni. Szili Katalinnak is erre kellett volna koncentrálnia. A kormánypártok túszszedő Juhász Ference és a parlamenti viták során folyton rágcsáló Horn Gábor dacos vagdalkozással jelezték: a hatalmat gyakorlók össztüzet zúdítanak a köztársasági elnökre. Este hétkor hangzott el az elnöki figyelmeztetés. Éjfélre kiderült: a köztársasági elnökhöz hasonlóan vélekedik az ország lakosságának többsége is a miniszterelnökről. Az SZDSZ pedig megsemmisítő vereséget szenvedett. Ekkor ült a tv-kamerák elé Pécsett Szili Katalin. Jól megkomponált, az SZDSZ és az MSZP vezérkarával egyeztetett szavakkal megfeddte a Magyar Köztársaság elnökét. Sejthetően azért, mert vele szemben, és az ő akarata ellen győzött Sólyom László. Azért vállalta ezt a nőiességéhez és parlamenti elnökségéhez méltatlan szerepet, hogy másnap szabadasszociációs dühöngésbe kezdhessen Kuncze Gábor. A „hangszóró-ember” akart gusztustalansága útszéli kifejezésekben tört felszínre. A társadalmi megítélésben mélypontra süllyedt SZDSZ-es frakcióvezető dühös indulati nyomatékkal figyelmeztette Sólyom Lászlót: az SZDSZ akaratosságának köszönheti pozícióját! Vigyázzon a szavaira! Fenyegetés is, Isten is, magyarázat követelése is kígyózott a szájából. Mintha a Parlamentben helyet foglaló kéttucatnyi SZDSZ-es képviselő szolgája lenne ennek az országnak tízmillió lakosa. Ezek a jelenetek, s az ezt megelőző események, az utóbbi négy év demokráciát sorvasztó kormányintézkedései, a plakátokból, hirdetésekből és a szájtépő hazugságokból épülő virtuális ország valós állampolgárainak a szaporodó nyomorúsága, a befizetett adóforintjaink gátlástalan pazarlása, a mindent bemocskoló korrupció, a virágzó nepotizmus késztettek arra bennünket, hogy legújabb kori történelmi szeminárium keretében vitassuk meg a demokrácia ellen fenekedők tetteit. Amikor építkezik a diktatúra, szükséges világgá kiáltani. Hangosan kell követelni a demokráciát! Hangosabban minden korábbi időnél, ha olyanok fenekednek ellene, akik demokratáknak hazudták és hazudják magukat. Kiáltsunk hát: Demokráciát! Demokráciát! Demokráciát! Igazit! Amilyen mellett tisztességes hittel elköteleztük magunkat, amikor még itt laktanyázott az orosz hadsereg. Amikor még fegyveres munkásőrök lesték a tüntetőket, és rendőrök verték szét a márciusi ifjúságra emlékezőket. Mostanság is megfészkelte magát a korrupció és a kontraszelektáló nepotizmus. Demokratikusnak hazudott intézményeinkben dühöng a „Bourbon-időkből származó” hatalmi arrogancia. Gyors ütemben zajlik az „ókádári és Grósz Károly-i rendszer” restaurációja. Mint a Bourbonok, a szocialisták és a szadeszesek sem tanultak, és nem feledtek semmit. Rászabadították az országra a szocialista dzsentriket és a posztmodern anarchistákat. Ez a sáskahad - nem elég, hogy szétrágcsálja a jövőnket - folyton rikoltozik. Néhány tucat ó-kádári származék hangoskodik: „Ne magyarkodj! Tüntetni se merj! Piszkos fasiszta vagy! Antiszemita! Nyilaskeresztes!” - hangzik a megbélyegzés és a kitaszítás. Kéttucatnyi ember követeli itt, hogy tízmillió polgár szolgalelkű alázattal hajbókoljon az ő akaratuknak. Tízmillió ember hajlítja a saját gerincét a liberálisok vagy szocialisták talpa alá. A komprádorság vétkébe süllyedt igazgatók, elnökök, minden rendű és rangú kampányemberek szabadultak tízmillió lakosra, s kedvük szerint szelektálnak, taszítanak ki az országból, az életből, az érvényesülésből, a boldogulásból mindenkit, aki nem tetszik nekik. Ez a társadalmat provokáló arrogancia belekapaszkodik egy történelmi tragédiába, s demagóg módon ártatlan embereket bélyegez antiszemitának, nyilaskeresztes zászlólengetőnek. A Pongrácz Gergelyt bilincsbe vezető Kuncze demokráciát csúfoló szavaival nem azon háborodik fel, hogy egy országgyűlési képviselőt ájultra vertek a rendőrök, hanem vihorászva büszkélkedik: őt nem bántották, mert nem ment oda! Szegény Kuncze Gábor! Azt hiszi, az állampolgárok azért választanak képviselőket, hogy otthon verjék a blattot, sakkozzanak, vagy anekdotákon törjék a fejüket. Ha tudná, hogy ilyen fennhéjázó gőggel kezdte Kun Béla és Szamuely Tibor is, aztán túszszedéssel folytatták (Juhász Ferenc már íratja össze országosan a szóba jöhető személyeket), majd megadott címekre kiküldték Cserny Józsefet a Lenin-fiúkkal. Kuncze Úr! Kár az öntelt bugyutasággal provokálni az embereket. A méltósághoz az arroganciánál jobban illik a szerénység és megfontoltság. Nem különb egyébként a demokráciához való viszonya a szocialistáknak sem. A lejárt határidejű dezodorok és a tábornoki szobabiciklik harci jelentőségéről értekező Juhász Ferenc „túszszedő országos listát” gyűjt. Felesküdött ő is Kunczéval az ókádári „demokratikus szocializmus” uralmi szisztémájának a restaurálására. Eláraszt mindent újra a „buli-szellem”, a tömény bugyutaság. Amit az MSZP frakcióvita háromórányi hányavetiségéből felszínre sodort a véletlen, vagy a személyeskedő számítás, az egyéni bosszú, vagy a hatalommánia, az aljasabb Grósz Károly nyilvánosan elhangzó csepeli fenyegetésénél. Bárha az országért érzett felelősség dobta volna a nyilvánosság elé, mondván: - Nézzétek, egy akarnok, egy megszállott hatalommániás ezt cselekszi veletek! Ez utóbbit - többször meghallgatva a frakcióülés egészét - nehéz elképzelni. Mégis szeretnénk hinni, hogy azon az oldalon is pislákol még a felelősség. Szeretnénk hinni, hogy