Kapu, 2007. február (20. évfolyam, 2. szám)

GONDOLKODÓ - Takács Péter: Újgazdagok a posztmodern politikában I.

2007. 02­ ­GONDOLKODÓ országot, és sarokba szorított pat­kánnyá degradálták az állásaikból el­küldendő választópolgárokat. Ennyi felelőtlenségről és bugyutaságról utoljára Szálasi és a nyilaskeresztesek tettek tanúbizonyságot ebben az or­szágban. A valóban demokratikus be­rendezkedésű országokban az ilyen embertelenségért a közéletből való végleges távozásra kényszeríti a sajtó és a közvélemény a „tetteseket”. Ná­lunk parlamenti elnökség és kor­mányfői méltóság a jutalmuk. A Gyurcsány Ferenc megkűzösítette történelem most íródó fejezete: a Köztársaság elnökének két héten be­lül kétszeri intése. Először csak az el­nöki szőnyeg sarkára állította az or­szág lakossága és annak erkölcse ellen súlyosan vétő miniszterelnököt. Bo­csánatkérésre intette. A társadalom nyilvános megkövetését ajánlva fel a hatalomban maradás keskeny ösvé­nyéül. A törvényt és alkotmányt kerül­gető újgazdag öntelt büszkeséggel ta­gadta meg az elnöki óhajt. Másodszor már nem hozzá, az őt hatalomban tar­tó képviselőtestülethez szólt: alkot­mányos keretek közt oldanák meg a miniszterelnök gátlástalansága okán folyton mélyülő válságot. A hatalom­hoz foggal-körömmel ragaszkodó­­ erőszakos viselkedésükkel Kun Bélá­hoz, Szálasi Ferenchez, Rákosihoz, Gerőhöz, Kádárhoz és Grósz Károly­hoz hasonló­­ MSZP-s és SZDSZ-es „héják” közül a másodvonalba tarto­zók azonnal megkifogásolták a köztár­sasági elnök szavait: honnan veszi a bátorságot, nekik tanácsot adni? Sólyom László az önkormányzati vá­lasztási eredmények ismerete előtt tette nyilatkozatát. A megválasztását követően kifejtett elveire alapozta el­várásait: a közéletben a tisztesség meghonosításán különös gonddal fog őrködni. Szili Katalinnak is erre kel­lett volna koncentrálnia. A kormány­pártok túszszedő Juhász Ference és a parlamenti viták során folyton rágcsá­ló Horn Gábor dacos vagdalkozással jelezték: a hatalmat gyakorlók össztü­zet zúdítanak a köztársasági elnökre. Este hétkor hangzott el az elnöki fi­gyelmeztetés. Éjfélre kiderült: a köz­­társasági elnökhöz hasonlóan véleke­dik az ország lakosságának többsége is a miniszterelnökről. Az SZDSZ pe­dig megsemmisítő vereséget szenve­dett. Ekkor ült a tv-kamerák elé Pécsett Szili Katalin. Jól megkomponált, az SZDSZ és az MSZP vezérkarával egyez­tetett szavakkal megfeddte a Magyar Köztársaság elnökét. Sejthetően azért, mert vele szemben, és az ő akarata el­len győzött Sólyom László. Azért vál­lalta ezt a nőiességéhez és parlamenti elnökségéhez méltatlan szerepet, hogy másnap szabadasszociációs dü­höngésbe kezdhessen Kuncze Gábor. A „hangszóró-ember” akart gusztusta­­lansága útszéli kifejezésekben tört fel­színre. A társadalmi megítélésben mélypontra süllyedt SZDSZ-es frak­cióvezető dühös indulati nyomaték­kal figyelmeztette Sólyom Lászlót: az SZDSZ akaratosságának köszönheti pozícióját! Vigyázzon a szavaira! Fe­nyegetés is, Isten is, magyarázat köve­telése is kígyózott a szájából. Mintha a Parlamentben helyet foglaló kéttucat­nyi SZDSZ-es képviselő szolgája lenne ennek az országnak tízmillió lakosa. Ezek a jelenetek, s az ezt megelőző események, az utóbbi négy év demok­ráciát sorvasztó kormányintézkedései, a plakátokból, hirdetésekből és a száj­­tépő hazugságokból épülő virtuális ország valós állampolgárainak a sza­porodó nyomorúsága, a befizetett adóforintjaink gátlástalan pazarlása, a mindent bemocskoló korrupció, a vi­rágzó nepotizmus késztettek arra ben­nünket, hogy legújabb kori történelmi szeminárium keretében vitassuk meg a demokrácia ellen fenekedők tetteit. Amikor építkezik a diktatúra, szüksé­ges világgá kiáltani. Hangosan kell kö­vetelni a demokráciát! Hangosabban minden korábbi időnél, ha olyanok fe­nekednek ellene, akik demokratáknak hazudták és hazudják magukat. Kiált­sunk hát: Demokráciát! Demokráciát! Demokráciát! Igazit! Amilyen mellett tisztességes hittel elköteleztük magunkat, amikor még itt laktanyázott az orosz hadse­reg. Amikor még fegyveres munkás­őrök lesték a tüntetőket, és rendőrök verték szét a márciusi ifjúságra emlé­­kezőket. Mostanság is megfészkelte magát a korrupció és a kontraszelektá­ló nepotizmus. Demokratikusnak ha­zudott intézményeinkben dühöng a „Bourbon-időkből származó” hatalmi arrogancia. Gyors ütemben zajlik az „ó­kádári és Grósz Károly-i rendszer” restaurációja. Mint a Bourbonok, a szocialisták és a szadeszesek sem ta­nultak, és nem feledtek semmit. Rá­szabadították az országra a szocialista dzsentriket és a posztmodern anar­chistákat. Ez a sáskahad - nem elég, hogy szétrágcsálja a jövőnket - folyton rikoltozik. Néhány tucat ó-kádári szár­mazék hangoskodik: „Ne magyarkodj! Tüntetni se merj! Piszkos fasiszta vagy! Antiszemita! Nyilaskeresztes!” - hang­zik a megbélyegzés és a kitaszítás. Két­tucatnyi ember követeli itt, hogy tíz­millió polgár szolgalelkű alázattal haj­bókoljon az ő akaratuknak. Tízmillió ember hajlítja a saját gerincét a liberá­lisok vagy szocialisták talpa alá. A komprádorság vétkébe süllyedt igaz­gatók, elnökök, minden rendű és ran­gú kampányemberek szabadultak tíz­millió lakosra, s kedvük szerint szelek­tálnak, taszítanak ki az országból, az életből, az érvényesülésből, a boldo­gulásból mindenkit, aki nem tetszik nekik. Ez a társadalmat provokáló ar­rogancia belekapaszkodik egy törté­nelmi tragédiába, s demagóg módon ártatlan embereket bélyegez antisze­mitának, nyilaskeresztes zászlólenge­­tőnek. A Pongrácz Gergelyt bilincsbe vezető Kuncze demokráciát csúfoló szavaival nem azon háborodik fel, hogy egy országgyűlési képviselőt ájultra vertek a rendőrök, hanem vi­­horászva büszkélkedik: őt nem bán­tották, mert nem ment oda! Szegény Kuncze Gábor! Azt hiszi, az állampol­gárok azért választanak képviselőket, hogy otthon verjék a blattot, sakkozza­nak, vagy anekdotákon törjék a fejü­ket. Ha tudná, hogy ilyen fennhéjázó gőggel kezdte Kun Béla és Szamuely Tibor is, aztán túszszedéssel folytatták (Juhász Ferenc már íratja össze orszá­gosan a szóba jöhető személyeket), majd megadott címekre kiküldték Cserny Józsefet a Lenin-fiúkkal. Kuncze Úr! Kár az öntelt bugyutaság­­gal provokálni az embereket. A méltó­sághoz az arroganciánál jobban illik a szerénység és megfontoltság. Nem különb egyébként a demokrá­ciához való viszonya a szocialistáknak sem. A lejárt határidejű dezodorok és a tábornoki szobabiciklik harci jelen­tőségéről értekező Juhász Ferenc „túszszedő országos listát” gyűjt. Fel­esküdött ő is Kunczéval az ó­kádári „demokratikus szocializmus” uralmi szisztémájának a restaurálására. El­áraszt mindent újra a „buli-szellem”, a tömény bugyutaság. Amit az MSZP frakcióvita háromórányi hányavetisé­­géből felszínre sodort a véletlen, vagy a személyeskedő számítás, az egyéni bosszú, vagy a hatalommánia, az alja­sabb Grósz Károly nyilvánosan el­hangzó csepeli fenyegetésénél. Bárha az országért érzett felelősség dobta volna a nyilvánosság elé, mondván: - Nézzétek, egy akarnok, egy megszál­lott hatalommániás ezt cselekszi vele­tek! Ez utóbbit - többször meghallgat­va a frakcióülés egészét - nehéz el­képzelni. Mégis szeretnénk hinni, hogy azon az oldalon is pislákol még a felelősség. Szeretnénk hinni, hogy

Next