Kapu, 2007. február (20. évfolyam, 2. szám)

NYUGATI SZEMMEL - Cs. Szabó Béla: Nem félünk, mert nem félhetünk

BIZTONSÁGPOLITIKA sem szabad elhamarkodott lépések­hez folyamodni. Román beleegyezés nélkül soha nem lesz székely autonó­mia, ezt tudomásul kell venni. Az EU- ba való sikeres belépés után viszont erősödni fog Romániában az „öntuda­tos”, nemzeties hangulat, mely to­vábbra is egy „nemzetállam” megerő­sítését várja a román politikától. Szé­kelyföld nem gazdag, a három székely megye, gazdasági teljesítményét te­kintve, a román átlag alatt mozog, és távlatilag sincs remény, hogy a széke­lyek által lakott terület gazdaságilag jelentősen fellendüljön. Nem mindenben, de az autonómia kérdésében feltétlenül az RMDSZ je­lenlegi politikája követendő, misze­rint sem népszavazással, sem nagy­gyűlésekkel, de még a strasbourgi Emberjogi Bírósághoz beadott kérel­mekkel sem lehet autonómiát kihar­colni. Egyedül a román parlament­ben, lépésről lépésre haladva, a poli­tika és diplomácia eszközeit teljes mértékben kihasználva lehet ered­ményt elérni. Első lépés a holtpontra jutott kisebbségi törvénytervezet elfo­gadtatása. A jelenlegi román belpoliti­kai válság azonban további óvatosság­ra int, ki kell várni a fejleményeket. Koszovó nincs messze a Székely­földtől, de a politikai helyzet azért egészen más Romániában, mint a szerbeknél. A román nacionalizmus nem fog soha veszélyesen erőszakos eszközökhöz nyúlni, a románokkal le­het tárgyalni, csak ismerni kell menta­litásukat, félelmeiket, elképzelései­ket. Az Unióban együtt kell marad­junk, így alakult sorsunk, együtt lehet csak a gondokat megoldani. A görög „védelmi szövetség” viszont komoly lépés, a magyar diplomáciának érde­mes a fejleményekre oda­figyelni. ■ Cs. Szabó Béla Nem félünk, mert nem félhetünk 2006. október 23-a után sokan úgy érezték, mintha 1947-48-at írnánk. Ez lenne most is a fordulat éve, mint ré­gen a rákosista időben. Mondhatni, olyan „deja vu” érzése volt az ember­nek! És így érzem én is! Hogy az érzése­ink csalnak-e vagy sem, azt nézzük meg közösen! Akkor, mint köztudomású, elég volt elcsalni egy választást (kék cédulás csalás), és utána lehetett az egész jog­rendszert - és vele a társadalmat - át­alakítani egy diktatórikus rend felé, amellyel be lehetett indítani az akasz­tófák működését és a kitelepítések özönét! A megfélemlítés terrorral, hazug­sággal, megtévesztéssel és a kiszolgá­ló „személyzettel” (Ügyészség, Bíró­ság, AVO) történő megfenyegetéssel, no, és persze lekenyerezéssel történt, ami néha a saját élete volt a kiválasz­tott személynek. Mi történik ma? Ma, amikor demok­ráciában élünk a „régi-új” alkotmá­nyunk biztosít nekünk különféle jo­gokat (?). Az alkotmány - amely olyan lyukacsos, mint a nagyanyám tészta­szűrője - vajon valóban biztosítja-e jo­gainkat? Biztosítja-e, hogy sorsunkba, életünkbe tevőlegesen „beleavatkoz­hassunk”? Nem véletlen, hogy a bele­szólás helyett a beleavatkozást írtam, hisz tizenhat éve mást sem teszünk, mint beleszólunk, amely szó elvész a semmibe. A Gyurcsány-féle „böszme” beszéd után, ahol nyilvánosan beismerik a csalást, az országos felháborodás ut­cára vitte az embereket országszerte, ami már sokszor megesett nálunk, és persze már más országokban is. A probléma persze akkor kezdődött, amikor a tömeg - megfogalmazva ön­magát - pontokba szedve be akarta ol­vastatni azt a közszolgálati televízió­ban. Túl egyszerű lett volna a probléma feloldása, ha Kert Attila hírigazgató át­vette volna a petíciót, és netán be is olvasták volna a tévében. Vajon miért nem tette? Egyszerű lett volna, mert akkor „ha­zamennek a legények”, és tovább tün­tettek volna a Kossuth téren, netán hetekig, hónapokig. De hát, ki ez a Kert Attila, meg ez a Rudi Zoltán? Közkenyéren élő közszolgák, akik pökhendi módon úgy gondolták, hogy nekik joguk van „elbírálni, felül­bírálni” és - uram bocsánat - a több százezres tömeg ellenében dönteni. Gondolom ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg a de­­monstrálókban is, majd gyors döntés született, hogy azért is kézbesítik a „postai küldeményt”! Mint kiderült, a fent nevezett egyé­nek senkik, hisz a küldemény továb­bítva lett, és a felvételek tanulsága sze­rint, Kert Attila kényszeredett vigyor­­ral volt kénytelen átvenni az iro­mányt. Azonban, hogy itt tartsunk, még más is kellett. Kellett, hogy a rendőr­ségi szakzsargon szerint a vezetők mulasszanak, mégpedig vétkesen. Va­jon tényleg erről volt szó? Felvételek bizonyították, hogy a de­monstráló tömeget, amely éppen a lépcsőről lefele gyalogol, hátulról in­zultus éri, vagyis egy páran „tomfával” kapnak egy jó nagyot. Ha belekalkuláljuk az ok nélküli könnyfakasztó gázzal való lefújást, va­lamint a „tomfák” által okozott vérzé­sek pszichikai következményeit, ak­kor innen csak egy lépés a kőhajigá­­lás, vagyis a reváns igénye! Azonban még korán sincs vége a „tévedések vígjátékának” (!?), hisz a java még csak most következik, mert ha valaki logikusan gondolkodik, akár ezen a ponton is megállíthat egy ese­ménysort! De nem ez történt, hiszen a 23-ai ünnepségek előtt mindenki megnyu­godott, hogy bizonyos feltételekkel maradhatnak a demonstrálók, tehát „a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad”. Valakinek, valakiknek azonban más lehetett az igényük (ne nevezzük kö­vetelésnek!), mert elhatároztatott, hogy az átvizsgálás (Kossuth tér) csak úgy lehetséges, ha kiürítik a körbe­zárt részt, és eltávolítják a demonstrá­­lókat. És innentől kezdve csípi a szemét az embernek a dolog, mint ahogy ezt szokás volt mindig is pestiesen mon­dani. Hogy a gondolkodásmód mennyire régies bizonyos szervezetekben, azt mutatják az alábbiak is! Nekem egy rendőrtiszt beszélgetés kapcsán emlegette, hogy az „államha­talmat” igenis meg „kell” védeni! Van egy szomorú hírem minden rendőr, tiszthelyettes, tiszt, főtiszt és tábornok számára! KAPU XX. ÉVFOLYAM

Next