Kapu, 2007. február (20. évfolyam, 2. szám)
NYUGATI SZEMMEL - Cs. Szabó Béla: Nem félünk, mert nem félhetünk
BIZTONSÁGPOLITIKA sem szabad elhamarkodott lépésekhez folyamodni. Román beleegyezés nélkül soha nem lesz székely autonómia, ezt tudomásul kell venni. Az EU- ba való sikeres belépés után viszont erősödni fog Romániában az „öntudatos”, nemzeties hangulat, mely továbbra is egy „nemzetállam” megerősítését várja a román politikától. Székelyföld nem gazdag, a három székely megye, gazdasági teljesítményét tekintve, a román átlag alatt mozog, és távlatilag sincs remény, hogy a székelyek által lakott terület gazdaságilag jelentősen fellendüljön. Nem mindenben, de az autonómia kérdésében feltétlenül az RMDSZ jelenlegi politikája követendő, miszerint sem népszavazással, sem nagygyűlésekkel, de még a strasbourgi Emberjogi Bírósághoz beadott kérelmekkel sem lehet autonómiát kiharcolni. Egyedül a román parlamentben, lépésről lépésre haladva, a politika és diplomácia eszközeit teljes mértékben kihasználva lehet eredményt elérni. Első lépés a holtpontra jutott kisebbségi törvénytervezet elfogadtatása. A jelenlegi román belpolitikai válság azonban további óvatosságra int, ki kell várni a fejleményeket. Koszovó nincs messze a Székelyföldtől, de a politikai helyzet azért egészen más Romániában, mint a szerbeknél. A román nacionalizmus nem fog soha veszélyesen erőszakos eszközökhöz nyúlni, a románokkal lehet tárgyalni, csak ismerni kell mentalitásukat, félelmeiket, elképzeléseiket. Az Unióban együtt kell maradjunk, így alakult sorsunk, együtt lehet csak a gondokat megoldani. A görög „védelmi szövetség” viszont komoly lépés, a magyar diplomáciának érdemes a fejleményekre odafigyelni. ■ Cs. Szabó Béla Nem félünk, mert nem félhetünk 2006. október 23-a után sokan úgy érezték, mintha 1947-48-at írnánk. Ez lenne most is a fordulat éve, mint régen a rákosista időben. Mondhatni, olyan „deja vu” érzése volt az embernek! És így érzem én is! Hogy az érzéseink csalnak-e vagy sem, azt nézzük meg közösen! Akkor, mint köztudomású, elég volt elcsalni egy választást (kék cédulás csalás), és utána lehetett az egész jogrendszert - és vele a társadalmat - átalakítani egy diktatórikus rend felé, amellyel be lehetett indítani az akasztófák működését és a kitelepítések özönét! A megfélemlítés terrorral, hazugsággal, megtévesztéssel és a kiszolgáló „személyzettel” (Ügyészség, Bíróság, AVO) történő megfenyegetéssel, no, és persze lekenyerezéssel történt, ami néha a saját élete volt a kiválasztott személynek. Mi történik ma? Ma, amikor demokráciában élünk a „régi-új” alkotmányunk biztosít nekünk különféle jogokat (?). Az alkotmány - amely olyan lyukacsos, mint a nagyanyám tésztaszűrője - vajon valóban biztosítja-e jogainkat? Biztosítja-e, hogy sorsunkba, életünkbe tevőlegesen „beleavatkozhassunk”? Nem véletlen, hogy a beleszólás helyett a beleavatkozást írtam, hisz tizenhat éve mást sem teszünk, mint beleszólunk, amely szó elvész a semmibe. A Gyurcsány-féle „böszme” beszéd után, ahol nyilvánosan beismerik a csalást, az országos felháborodás utcára vitte az embereket országszerte, ami már sokszor megesett nálunk, és persze már más országokban is. A probléma persze akkor kezdődött, amikor a tömeg - megfogalmazva önmagát - pontokba szedve be akarta olvastatni azt a közszolgálati televízióban. Túl egyszerű lett volna a probléma feloldása, ha Kert Attila hírigazgató átvette volna a petíciót, és netán be is olvasták volna a tévében. Vajon miért nem tette? Egyszerű lett volna, mert akkor „hazamennek a legények”, és tovább tüntettek volna a Kossuth téren, netán hetekig, hónapokig. De hát, ki ez a Kert Attila, meg ez a Rudi Zoltán? Közkenyéren élő közszolgák, akik pökhendi módon úgy gondolták, hogy nekik joguk van „elbírálni, felülbírálni” és - uram bocsánat - a több százezres tömeg ellenében dönteni. Gondolom ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg a demonstrálókban is, majd gyors döntés született, hogy azért is kézbesítik a „postai küldeményt”! Mint kiderült, a fent nevezett egyének senkik, hisz a küldemény továbbítva lett, és a felvételek tanulsága szerint, Kert Attila kényszeredett vigyorral volt kénytelen átvenni az irományt. Azonban, hogy itt tartsunk, még más is kellett. Kellett, hogy a rendőrségi szakzsargon szerint a vezetők mulasszanak, mégpedig vétkesen. Vajon tényleg erről volt szó? Felvételek bizonyították, hogy a demonstráló tömeget, amely éppen a lépcsőről lefele gyalogol, hátulról inzultus éri, vagyis egy páran „tomfával” kapnak egy jó nagyot. Ha belekalkuláljuk az ok nélküli könnyfakasztó gázzal való lefújást, valamint a „tomfák” által okozott vérzések pszichikai következményeit, akkor innen csak egy lépés a kőhajigálás, vagyis a reváns igénye! Azonban még korán sincs vége a „tévedések vígjátékának” (!?), hisz a java még csak most következik, mert ha valaki logikusan gondolkodik, akár ezen a ponton is megállíthat egy eseménysort! De nem ez történt, hiszen a 23-ai ünnepségek előtt mindenki megnyugodott, hogy bizonyos feltételekkel maradhatnak a demonstrálók, tehát „a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad”. Valakinek, valakiknek azonban más lehetett az igényük (ne nevezzük követelésnek!), mert elhatároztatott, hogy az átvizsgálás (Kossuth tér) csak úgy lehetséges, ha kiürítik a körbezárt részt, és eltávolítják a demonstrálókat. És innentől kezdve csípi a szemét az embernek a dolog, mint ahogy ezt szokás volt mindig is pestiesen mondani. Hogy a gondolkodásmód mennyire régies bizonyos szervezetekben, azt mutatják az alábbiak is! Nekem egy rendőrtiszt beszélgetés kapcsán emlegette, hogy az „államhatalmat” igenis meg „kell” védeni! Van egy szomorú hírem minden rendőr, tiszthelyettes, tiszt, főtiszt és tábornok számára! KAPU XX. ÉVFOLYAM