Kapu, 2010. november-december (23. évfolyam, 11-12. szám)

NYUGATI SZEMMEL - Hollai Hehs Ottó: Végre valaki kimondta

Hollai Hehs Ottó (Németország] Végre valaki kimondta A­z Isten teremtményei közül csak ne­künk, embereknek adatott a szó, a beszéd lehetősége. Fantasztikus le­hetőséget kaptunk, és olyan hatalmat, melynek birtokában a teremtés koronái lehettünk, s uralmunkat kiterjesztettük bolygónkra. A szavak erejével elképesztő dolgok születtek, és ma is, a szupermodern XXI. században, a pénz hatalma mellett, a köz­vélemény befolyásolása és bizonyos irányba terelése „beszédek” hatása alatt történik. Sok tapasztalatunk van a ki­mondott szó erejéről, a téma szinte kimeríthetetlen, nap mint nap látjuk, mi minden történhet egy-két kijelentés eredményeképpen. A múltkoriban egy kormánypárti politikus megjegyezte, hogy gazdaságunk helyzete sokkal rosz­­szabb, mint hittük, nos, a devizapiac azonnal reagált, s a forint órák alatt vesz­tett értékéből. A dolog talán félreérté­sen alapult, és jelentéktelen, de igaz. Az is megtörtént már, hogy az al-Kaida be­jelentette: a közeljövőben több helyen is merényletre készülnek, erre a nyugati or­szágok biztonsági intézkedései megdup­lázódtak. Végül nem történt semmi. A „jámbor” esetek mellett sajnos sokkal szomorúbb és nagy tragédiákkal befeje­ződő történeteket is ismerünk. A náci szónokok 1933 után évekig szuggerálták beszédeikben a német népet, és sokakkal elhitették, hogy a zsidók paraziták, el kell pusztítani őket. Az eredményt is­merjük. A kommunista szónokok hét évtizeden keresztül mosták az agyakat, a materialista gondolkodásmód, a „párt” vezető szerepének fontossága, az osztály­harc jelentősége mélyen beitatódott sok millió ember lelkébe, szellemébe. Történelmünk bizonyítja, hogy a szó erejével nemcsak az egyén hangulatát, teljes lelkivilágát és cselekvőképességét tudjuk befolyásolni, de tömegeket tu­dunk megmozdítani, manipulálni és akaratunknak alárendelni. A politika tudománya a szónoklato­kat általában két nagy csoportra osztja: vannak hihető és nem hihető beszédek, kijelentések. Ez utóbbit nevezték el „populizmusnak”! Hogy mit tarthatunk hihetőnek, hitelesnek, azt nehéz megfo­galmazni, a populizmust viszont min­denki magyarázza, de végeredményben nem más, mint egy olyan „szóbeszéd”, ami a pillanatnyi vezetőrétegnek nem tetszik. Ha valaki olyat mond, ami a nagy tömegeknek tetszik, de nem a tö­megek feletti elitnek, az általában popu­lista. Ezért nevezik sokan a populizmust az elitizmus ellentétének. Persze, ez sem olyan egyszerű, hiszen Hitler a „legma­gasabb elit” képviselője volt, mégis őt tartják a múlt század legnagyobb popu­listájának. A francia De Gaulle és az amerikai Obama elnök is hatalma csúcs­pontján lett „populista”. De nézzük, ho­va is akartam kilyukadni a fenti elmél­kedés kapcsán. Ez év október 16-án a német kancel­lár, Angela Merkel egy Postdamban tar­tott beszédében többek között kijelen­tette: „Az igyekezet, hogy egy multikul­turális társadalomban a különböző kul­túrák harmonikusan egymás mellett él­jenek, megbukott.” A kijelentés forra­dalmi egy olyan országban, ahol a társa­dalom már hosszú évtizedek óta igyek­szik a bevándorlók millióit a lehetősé­gekhez képest „integrálni”. Mennyiben „populista” Merkel asszony kijelentése? A globalista elitnek biztos, hogy nem tetszik, a német népnek igen, tehát po­pulista. (De azért lehet hihető, igaz.) A bevándorlási politika körüli viták mind élesebbek, a vélemények külön­böznek, nem lehet tudni, melyik elkép­zelés érvényesül. Az tény, hogy a be­özönlő idegeneket nem minden német nézi jó szemmel, és az ún. integrációs el­képzelések nem egyöntetűek. Már maga a kifejezés is sok németet „irritál”, bosszant, mert a valóság azt mutatja, hogy egy muzulmán nőt, aki kendővel a fején, esetleg arcát is eltakarva „boldo­gan” él családjával Berlin közepén, nem lehet egy olyan „modern” társadalomba beilleszteni, ahol a melegek meztelenül az utcára mennek, és jogaikat követelik. Az integráció fogalmát, ahogyan azt mostanában értelmezik, maguk a törö­kök is bírálják, éppen a török közösség vezetője, aki az integráció kifejezést visszautasította, mondván: „Az integrá­ció általában a társadalom többségéhez való alkalmazkodást, részben pedig asszimilációt jelent.” Ugyanez a vezető javasolta, hogy „valamelyik muszlim vallási ünnep legyen hivatalos iskolai szabadnap”. Javaslatát német vallási ve­zetők erélyesen visszautasították, egye­dül a zsidó közösség tartotta érdekesnek, hozzátéve, hogy „egy zsidó ünnep is megérdemelne egy szabadnapot”. Hát így állunk, és kérdezhetjük: mi lesz veled, keresztény Európa? Sok a nyitott és elhallgatott problé­ma, de az biztos, hogy a német társadal­mat a bevándorlásról elindított vita erő­sen megosztja. Tavaly ősszel a német jegybank egyik elnökségi tagja, az ismert közgazdász, szo­ciáldemokrata politikus, Thilo Sarazzin a Lettre International német kiadásának nyilatkozott, és erős bírálattal illette az integrációra képtelen bevándorlókat. Az ügyből botrány lett, és az azóta eltelt év alatt Sarazzin véleménye még jobban „kiszélesededett”; a „lázadó bankár” ez év augusztusában könyvet jelentetett meg, Deutschland schafft sich ab (Német­ország felszámolja önmagát) címmel. Erős hang, erős érvelések. A szerző vilá­gosan rámutat arra az objektív valóság­ra, miszerint a németek hibát követtek és követnek el bevándorlási politikájuk­ban. Rossz a munkaerő-integráltság, nagy a függőség a szociális rendszertől, gyenge a bevándorlók oktatása és to­vábbképzése, hajlam mutatkozik egy párhuzamos, az iszlám hagyományaira támaszkodó társadalmi réteg kialakítá­sára, komoly a migráns fiatalok erőszak­ra való hajlama és nem utolsósorban a délről származó népek demográfiai fölé­nye, akiknek körében sokkal nagyobb a gyermekvállalási kedv, szemben a né­met lakosság nagyon alacsony születési rátájával. Sarazzint rengeteg támadás érte, párt­jából is ki akarják zárni, és közben le­mondott a központi bankelnökségi tag­ságáról is, gyakorlatilag tehát munka­­nélküli. Lemondásával kapcsolatban mondotta: „Képes lennék az ország tel­jes politikai elitjével és a megjelentetett vélemények hetven százalékával szem­beszállni? A válasz határozott nem!” Nos, anyagi gondjai egyelőre nincsenek, hisz az augusztusban megjelent könyve azóta bestseller lett, egy szeptemberi sta­tisztika szerint már 650 ezer (!) példány fogyott a könyvből. (Állítólag 2,30 eurót kap könyvenként a kiadótól, ez már egymillió-kétszázezer euró.) De nem a pénz jelenti Sarazzin számára az igazi győzelmet, hanem az a vélemény, miszerint: Sarazzin kimondja azt, amit a németek túlnyomó része gondol! KAPU XXIII. ÉVFOLYAM

Next