Kapu, 2013. február (25. évfolyam, 2. szám)
GONDOLKODÓ - Sütő Gábor: Az élet a halálnak köszönhető
Sütő Gábor Az élet a halálnak köszönhető [részlet egy tanulmánykötetből] „Majd közel fél évszázad alatt diplomáciai szolgálatot teljesítettem több országban. Sokféle élet és halál tanúja vagyok. Ezért vallom, hogy a mélyben nem a mostanában mindenhatóvá fetisizált pénz, s nem is az atomfegyver, hanem továbbra is a szeretet és a félelem, a pénzzel és az atomfegyverrel folyó zsarolást legyőző életszeretet és a halálfélelem irányítja és menti meg az emberiséget. Ennek okán az életnek és a halálnak a témaköre sohasem lesz elcsépelt, s mindig mindenkit érint. A fentiekkel kapcsolatos tapasztalataimat, gondolataimat szeretném megosztani mindenkivel, akiknek e kérdések kiváltják az érdeklődését, s ennek a szellemében született könyvem:(Élet és halál, Heraldika Kiadó, Bp., 2012.).” Selye János fentebb idézett gondolatmentet folytatva, megállapíthatjuk: a halál oka, hogy az emberi sejtek az élet során csak mintegy ötvenszer képesek osztódni. Utána elkerülhetetlenül bekövetkezik a programozott sejthalál (apoptózis). Ez a halál azonban az emberi nem védelmére szolgál; megakadályozza, hogy az ötvenedik osztódás után meghibásodott sejt jöjjön létre, amely hajlamosabb lenne a betegségekre. Osztódás közben ugyanis a sejt DNS láncai egyre pontatlanabbul másolják önmagukat és minden osztódásnál valamivel rövidebbek lesznek benne az úgynevezett telomérek, s amikor ezek rövidülése elér a létfontosságú információkat tartalmazó génhez, akkor következik be a sejt programozott elpusztulása. Tehát végső soron az élet hossza is a telomérek állapotától függ; ha ezt sikerülne stabilizálni, az ember sokkal tovább élhetne. Talán akkor is, ha a DNS-t kör alakúvá lehetne formálni, hogy az osztódásoknál ne rövidüljön, csak másolódjon. Bonyodalom és hibaforrás azonban még emellett is bőven maradna. Ugyanis hatvan trillió sejtünk van (60x1012) és félelmetes, de minden nap úgy ötszáz milliónyit veszítünk el. Ez a mennyiség megtöltene egy nagy leveses tányért, sorba rakva pedig átívelné az Atlanti óceánt. Tehát miközben írom e sorokat, minden másodpercben ezernyi sejt hal meg a testemben, és majdnem ugyanennyi születik. Az enyészet tehát bennem „él”, a részem. A közben keletkező új sejtek egy kicsivel mindig kevesebben vannak, pontosabban a nemi érettségig általában növekszik, onnantól kezdve pedig csökken a számuk. Ezt egyelőre semmivel nem tudjuk megakadályozni, a gerontológia is csak nagyon áttételesen tud egyes jelentéktelenebb részfolyamatokat lassítani. Az öregedés tehát a bennünk végbemenő biológiai-fiziológiai változások folyamata, amelynek során fejlődést jelentő mutációk, de mellettük hibák, károsodások halmozódnak fel a sejtekben, s ez utóbbiak mennyiségi növekedése károsan befolyásolja a sejt normális működését, s a sejt fokozatosan elveszti működőképességét. Amikor ez tömegessé válik, öregkori betegségek jelennek meg — agyvérzés, az idegsejtek tömeges pusztulásával járó Alzheimer-kór, Parkinson-kór, cukorbetegség, izomsorvadás és daganatos betegségek. Bár ilyenkor a beteg sejten belül beindul az említett sejtbiológiai folyamat is, amit autofagiának (önfalás) neveznek, a sejt megemészti a saját anyagát, lebontja aminosavakra, zsír és szénhidrát alegységekre, amelyek újra hasznosulni tudnak a sejtépítő folyamatokban. Ez az öregedési folyamat szabályozó mechanizmusa. Elméletileg e mechanizmust befolyásolva, ellenállóvá válhatnánk az öregkori betegségekkel szemben. Egyelőre azonban nincs olyan biológiai technika az orvosok kezében, amellyel célzottan tudnák be-, vagy kikapcsolni ezt a mechanizmust az összes sejtben, vagy esetleg egyes sejtcsoportokban, ezért ez ma még veszélyes próbálkozás lenne, hiszen előreláthatatlan súlyos másfajta bonyodalmakhoz vezethetne. Maximum le lehet fagyasztani az emberi testet, de életre keltéskor a sejtek „emlékeznek” rá, hogy hányszor osztódtak. Ennek ellenére a folyékony mélyhűtött nitrogénben történő hibernálás (krionika) kezd „divatba jönni”. Abban áll, hogy a halálos beteg illetővel előzetesen szerződést kötnek (potom kétszázezer dollárnyi összeget kérnek érte) arra, hogy akár azonnal élőben, akár majd a halálakor a hivatalosan halottnak nyilvánított testét vagy csak az agyát vitrifikált lefagyasztott állapotban megőrzik addig, amíg gyógyíthatóvá nem válik a ma még elkerülhetetlenül halált okozó betegsége, s amikor megvan a gyógymód, felélesztik. Az USA-ban, Oroszországban és Portugáliában már működnek ilyen cégek és úgy tudni, immár összesen közel háromszáz embertársunk „várja a feltámadást”. Lehet, hogy hiába, ugyanis mostanáig vitrifikálásból még kísérleti állatokat sem tudtak újraéleszteni, nemhogy embert. A mai bizonytalan pénzügyi világban még az a kockázat is felmerülhet, hogy csődbe megy a vállalat, a felelőst nem találják, az adóhivatal pedig nem vállalja az ismét potenciális adóalany újraélesztési költségeit. Egyelőre csak jó, illetve inkább rosszízű üzleti vállalkozásnak néz ki, mintsem megalapozott orvostudományi vívmánynak. Viszont jelzi, hogy az istenített csúcstechnológia betör a halál területére is. Ennek olyan jelei is vannak, hogy hol máshol, mint ugyancsak az USA-ban rendszeresített high-tech koporsó százötven évig őrzi a halott DNS-mintáját, s digitális időkapszulát is biztosítanak az online felületre. Így a holttest-jelölt még életében akár saját maga is feltöltheti a legkedvesebb emlékeit, fotóit, videóit vagy jegyzeteit és zenéit, amelyek halála után válnak hozzáférhetővé, de - természetesen - akkor sem a saját részére, hanem csak az előzetesen megnevezett személyek számára. A GPS-vevővel rendelkező okostelefonokkal az adatokat le is lehet tölteni. Ezt a szolgáltatást már el is nevezték "élő fejfának", amelynek a megtekintéséért - és ennek is ebben áll a lényege — a hozzátartozóknak, vagy a kíváncsiskodóknak fizetniük kell. Az üzlet az üzlet, az érzelmekkel, a kegyeletsértés kerülésével, s minden mással, ami nem hoz pénzt, nem bajlódhatnak. Ja, és az „elhunytat” a tojásra hasonlító nyughelyben, és nem a mindeddig szokásos módon, hanem magzati pózban helyezik el, elfeledkezve arról, amire Radnó György „Mindig az ég felé” című versében is figyelmeztet: A halottak mindig az ég felé néznek, onnan jönnek értük az angyalok, fehérek, az ég felé, mit már csecsemőként kinéztek. KAPU XXV. ÉVFOLYAM