Kapu, 2015. január (27. évfolyam, 1. szám)

OLVASÓ A KAPUBAN - Tyivanyenko, Alekszej: Feszültségek Petőfi körül

Bajkálon túl, tájékoztatva a helyi ható­ságokat, hogy hamarosan nagyszámú „osztrák alattvaló” érkezik letelepítési szándékkal, akik részt vettek az 1848- 1849-es forradalomban az akkori „Ferenc József király” rendszere ellen. Ezekért és más fontos dokumentumo­kért, amelyeket Kéri Edit talált, örök hálával tartoznak neki a Petőfivel kap­csolatos igazság kutatói. Azonban nemrég elküldték nekem az új cikkének a fordítását, amelyet Edit a Kapu magazinban publikált - „Fuksz Sándor, a szlovák Münchhausen báró”. Nem fordítottam volna sok figyelmet az említett publikációra, amelyben kisstí­lű, személyeskedő „csatákról” van szó, ha benne nem érték volna személyemet is - finoman szólva - „pontatlanságok”. A publikáció lényege: Fuksz Sándor a Magyarok Világszövetségének nevében és a szövetség költségén Magyarországra hívott engem, utazásokat szervezett az országon belül, prioritásként a saját munkásságát állította be (a cikk írója szerint „ellopta” ezeket Kéri Edittől, sajátjának adva ki őket), és közreműkö­désemet kérte abban, hogy a Megamorv Petőfi Bizottság régi kutatótagjait a Világszövetség alá rendeljük. A cikkben szó volt a Szövetség konfliktusokkal teli viszonyáról a Magyar Tudományos Akadémiával és a kormánnyal. Ezért bukásra lenne ítélve, ha a kutatások vezetését rájuk bíznák. A Megamorv Petőfi Bizottságnak talán nem voltak ilyen konfliktusai a hatóságokkal? Megint kényelmetlen helyzetben talál­tam magam, hiszen nem ismerem a magyar kollégáim között fellépő néze­teltérések teljes hátterét. De hallgat­nom sem szabad Kéri igazságtalan szem­rehányásairól és ítélkezéseiről irányom­ban, mert ez rontja a szakmai hírneve­met. Ezért, nem sértésnek szánva az általam tisztelt Kéri Edit irányába, kom­mentálnám néhány „kirohanását”, remélve, hogy „véletlenül” szabadultak ki a tollából. 1. Kéri Edit Fuksz Sándort azzal vádol­ja, hogy egész részeket szakít ki a köny­véből, saját kutatásainak eredménye­ként adva ki azokat. „Lehet „puskázni”a könyvemből, forrást és szerzőt MINDIG megnevezve.” Az állítás ránézésre igaz, de tartalmilag kétségbe vonható. Igen, a forrás megjelölése kötelező bármelyik tudományos dolgozó számára. De ez azokra az esetekre vonatkozik, amikor egy másik szerző kijelentéseit szó szerint használja fel. Ha az adott témából csak egy harmadik szerzőtől származó idéze­tet vesz át, akkor is az eredeti szerzőt kell felmutatni és a felhasználásakor az elsődleges forrásra hivatkozni, és nem arra, aki őt idézi. Például, Kéri Edit állítja, hogy az I. világháborús magyar hadifogoly, Markovits Rodion Szibériai garnizon című régi könyvéből az adato­kat Fuksz Sándor az ő publikációjából szerezte, amelyre hivatkoznia kellett volna vagy utalni arra, hogy „Kéri Edit könyvéből” vette őket. Igazolhatom, hogy Markovits Rodion könyvét láttam Fuksz Sándor otthoni könyvtárában, amelyből a vendégszerető házigazda érdekes részleteket fordított és olvasott fel nekem a magyar katonák életéről a Berezovka hadifogolytáborban Verhneudinszk (ma Ulan-Ude városa) alatt. Emiatt, mivel megvolt neki az ere­deti könyv, Fuksz Sándornak jogában állt felhasználni bármilyen szükséges információt saját publikációihoz. Mellesleg megjegyzem, hogy lábjegyze­tei, tudományos értelemben, magának Kéri Editnek sincsenek, a forrásszerző említése nyilvánvalóan nem elegendő, ha nem szerepel a cikk, a könyv teljes címe, a kiadás éve és helye, az oldalszá­mok, az archívum megnevezése, a leírás, ügy és oldal száma. Ha Kéri Edit logiká­ját követjük, mi V. V. Pagirjával köve­telhetnénk, hogy minden általunk meg­talált anyag idézésénél említsék meg a nevünket, amelyeket ma széles körben használnak Magyarországon és a hatá­ron túl is. És ha már szóba kerültek a szerzői jogok, napi juttatásokat követel­hetnénk felhasználásukért. De ezt nem tesszük, mivel Petőfi ügyét mindannyi­an hazafiakként és azonos szellemiségű emberekként szolgáljuk. Elegendő az, hogy elsőbbségünk rögzítve van a korai publikációkban és mindenki, akinek kell, aki valóban hivatásos történész, ezt tudja. Engem, például, egyáltalán nem „bánt” az, hogy Petrovics (Zándor) bar­­guzini költeményeinek idézésénél a magyar forrásokban leggyakrabban nem engem említenek, mint Petőfi Sándor szibériai élete ismeretlen költészeti örökségének „első felfedezőjét”, hanem e versek fordítóját, Nehéz Mihályt, saj­nos már elhunyt magyar barátomat. Azért nem „bánt”, mert sikerült kiderí­tenem, hogy ki publikálta azokat legelő­ször: a százéves múltból köszönő A. V. Hurevics és L. E. Eliaszov orosz néprajz­kutatók, akik akkor nem is sejtették, hogy ki e versek kivételesen kiemelkedő szerzője. 2. Kéri Editnek nincs igaza, amikor azt állítja, hogy Petőfi Sándor barguzini feleségétől, Kuznyecova Annuskától származó leszármazottairól csak a Bajkál Magazinból értesültem, ahova ők küld­tek levelet a barguzini ásatásaink után. Mint az említett újság szerkesztőségének tagja ebben az időben, semmit sem tudok egy ilyen megkeresésről, habár a Morokov-család emlékiratainak korai publikációiban idéztem sorokat fia, Petrovics Alekszandr Alekszandrovics leszármazottairól, anyai nevükön Kuznyecov. Petőfi Sándor ma Szentpétervár alatt élő leszármazottai­­nak felkeresése Nehéz Mihály nevéhez fűződik, akinek egyikője - Szvetlána Kuznyecova - maga telefonált és kül­dött családi fényképeket születési anya­könyvvel együtt. Ezért Petőfi ma élő leszármazottai felfedezőjének címét nem nekem kell ítélni, nem Kéri Editnek vagy más történészeknek, hanem kimondottan Nehéz Mihálynak. De Kéri Edit Fuksz Sándort vádolja azzal, hogy „eltulajdonította” Nehéz Mihálytól a leszármazottakról szóló bizonyítékokat, jóllehet Fuksz Sándor forrása a szlovák Jozef Hak­on I. világhá­borús hadifogoly unokája, akinek nagy­apja a Bajkálon túltalálkozott Petrovics-Petőfi unokájával. És teljesen érthető, hogy amikor Nehéz Mihály özvegyének közlése révén megjelentek Petőfi Sándor „barguzini” leszármazot­tai, Fuksz Sándornak eszébe jutottak öreg és, sajnos, már elhunyt honfitársá­nak elbeszélései. Ennek ellenére Kéri Edit értelmezésében ez valamiért plagi­­zálásnak hangzott. Ezért azt firtatta, hogy Nehéz Mihály özvegyének a Magyarok Világszövetségének konfe­renciáján tett bejelentése után Fuksz Sándor miért jelentethette meg nyom­tatásban, miszerint már tudott a leszár­mazottakról? Miért is ne, ha figyelembe vesszük, hogy Hak­on szóbeli tanúskodá­sán túl rendelkezésére álltak már az én ugyanezen témában a Bajkál Magazinban megjelent korai cikkeim. 3. Petőfi leszármazottainak ügye Kéri Edit elbeszélésében is a magyar Matolcsi János kutatóról szól, akit tisztelt kollé­gám még „borzasztóbb” plagizálónak nevez, mint Fuksz Sándort. Nem vitat­kozom arról, volt-e Barguzinban vagy sem, de a ma még élő Borsche Antónia, a moszkvai magyar nagykövetség egyko­ri munkatársa állítja (és személyesen mondta Morvai Ferencnek 1990-ben), hogy Matolcsi besétált egyszer hozzá a * KAPU XXVII. évfolyam 2015.01

Next