Kapu, 2015. február (27. évfolyam, 2. szám)
Makray Imre: Hozzászólás az idegenek (a migránsok) fogadtatása és az illiberális demokrácia körül csapongó vitához
sa Egyiptomban négyszázharminc esztendő volt” —Mózes II. 12. R. 40. vers) Ez a klasszikus eset ominózus jelzésnek is tekinthető a mai európai vezetés számára, amely abban az illúzióban ringatja Európát, hogy a sokmilliós sémita (arab) gazdasági menekült „idővel” majdcsak integrálódik, békésen beilleszkedik. (De hát maga az „Idő”, mint olyan nem old meg semmit.) E vezetők (akik a jelenvaló felelősségüket a szőnyeg alá söpörve, azt az időre bízva) igyekeznek elfelejteni, hogy a domináns fajoknál ( amilyenek ezek a sémiták, vagy nálunk a zsidók és a cigányok) a büszke identitástudat olyan makacs (tömény) képződmény, amely feloldhatatlan (asszimilálhatatlan). Hosszú generációk után is újra-újra feltör az utódokban az a faji öntudat, amely azt a hitet vallja: Ha békét akar a Többség, van rá megoldás: igazodjon, alkalmazkodjon hozzánk (a mi vérbeli szokásainkhoz, hagyományainkhoz stb.) Ami bennünket, magyarokat illet, (a más fajtájú idegenszívűek szíves befogadása és annak következményei ügyében) elmondhatjuk Adyval együtt: „Van egy kis tapasztalásod Csalatásban és fenében”. Mert mit is mond erről a népi bölcsesség: Ereszd be a tótot a házba, idővel kiver onnan”. Ahogy ez a szólás-mondás történelmileg is bizonyítást nyert éppen akkor, amikor nagy segítségre szorultunk, pl. 1848-ban — mint Petőfi jól megírta— aljasul ellenünk fordultak; 1920-ban pedig „vitézül” kifenekelték maguknak azt az ököljogot, hogy Európa ölükbe hullajtsa —nem csak a hegy-és völgyvidékeket, ahol etnikailag többségben voltak, hanem— egész Észak-Magyarországot (a Duna-melléki színmagyar lakossággal együtt) Vagy más példa: a 19. század elején Magyarországra befogadott galíciai üldözöttek (gazdasági-politikai zsidó menekültek) hosszú száz év leforgása alatt sem integrálódtak, csak tessék-lássék alkalmazkodtak. Ezt fényesen bizonyítja az, hogy amikor az ország (a nemzet) teljesen legyengült állapotba került (az I. világháború végén), akkor —a kozmopolita (idegenszívű), liberális identitást megtestesítő zsidók írástudó-ideológusi elitje (ez a Kun, Szamuely, Lukács népbiztos-fajzat és a hozzájuk hasonszőrű sameszes fullajtárok)— rémesen kimutatták a foguk fehérjét a bosszúálló vérengzés terén— ,és az internacionalizmus jegyében idegen (szovjet) rendszerbe taszították az országot. És ugyanezt megismételte 25 év múltán, 1945 után —a külföldet (a szovjetféle UNIÓT gyalázatosan) kiszolgáló— idegenszívű „négyek bandája” Rák.Far.Ger.Rév. vezetésével. *** Az elliberalizálódottá fertőzött Európa rövidtávú érdekeitől elvakulvaazért híve a sémita (arab) bevándorlás tovább folytatásának, mert: 1. ) Elkényelmesedett jólétében (a „jóléti társadalom” birtokon belüli tagjaként) rühellé a testi („a piszkos”) munkát. 2. ) A liberalista „élvezet’vallásából” következően (az „önmegvalósítás” istenítése szellemében) „rühellé” a jövőért, ( a közösséget is szolgáló) gyermek nevelésért áldozatot hozni. E két rövidtávú érdek körébe tartozó liberáns eszme szellemében gondolkodva söpri szőnyeg alá a távolabbi (de immáron jól látható) veszélygondokat. Megismétlem: a liberalisták (a zsidók) által favorizált „multi’kulti” koncepció azt a hitet ( illúziót) reklámozza, hogy —a millió számra befogadott— idegenek (sémita fajták) idővel („... ha jól laknak tüdővel”) integrálódnak a többségi társadalomhoz. A „bevándorlás” mellett a másik olyan fogalom, amely tematizálja a ballibesek által hergelt civil közvéleményecskét: az „illiberális demokrácia”, amely mint „szógyilok” röppent ki Orbán fogai kerítésén még tavaly, és mint szög ütött gondot liberalistáink fejébe’, pontosabban annak baloldali féltekéjébe’. Pedig hát ez Orbán szerint csak annyit jelent, hogy a demokrácia (magyarul: „népuralom”), mint olyan szépen megélhető világ, minden ebbe biggyesztett liberális logo nélkül is, sőt... (már csak azért is, mert napjainkra idejétmúlt, kártékony gazdasági, társadalom-erkölcsi szervezőerőnek bizonyult). Én mindehhez az „illiberális” szótalálmányhoz bevezetésként az alábbi „etimológiai” fejtegetést fűzném hozzá. Az igazság objektív, hajszálpontos megállapításához elkerülhetetlen út (módszer) vezet: a látszatra hasonló dolgok közti megkülönböztetés (a disztinkció) megtétele. Ennek jegyében teszek különbséget a vallásos (ortodox) zsidók közösségének az általam történő megítélése és az ateista (az erkölcsi relativista) zsidó írástudó farizeusok ideológusi maffiájának az elítélése között. A vallásos zsidók ugyanis valójában liberalizmustól menteseknek, vagyis illiberálisoknak nevezhetőek. Ők ugyanis —ellentétben a liberalistákkal— ragaszkodnak a Tízparancsolat relativizálás-mentes értelmezéséhez. (Ők azok, akik nem bújnak a holocaust —azaz a valaha volt szenvedések szenvedőinek— szent emléke mögé azzal az alantas céllal, hogy (ezen igazolványnak a felmutatása segítségével) privilegizált előnyökhöz jussanak. A vallásos zsidók azok, akik pl. nem értenek egyet a liberalizmusnak a szilárd erkölcsi értékeket elliberalizáló (eleletivizálóan szétziláló) szabadosságával, a féktelen „önmegvalósítás” formáinak a közösségi érdekek fölé helyező szabadságával. Már csak a mózesi Tórában fogalt Tiltások szellemében sem értenek egyet a CSALÁD szentségét is sértő egyneműek házasságával (illetve a homoszexuálisok kéjelgő mozgásával illusztrált önmutogató felvonulásaival). Hiszen maga Mózes ítéli el és tarja istentelen fajtalankodásnak azt, ha férfi férfival, a nő, nővel közösül csúcs élvezkedés céljából. „Férfival ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az. És semminemű barommal se közösülj ... és asszony se álljon meg barom előtt, hogy meghágja őt... halállal lakóijának” — Mózes III. 18. R. A vallásos zsidókkal sosem volt és ma sincs semmi baja a magyar embernek. (Emlékszem gyerekkoromból, hogy pl. ha megkértek, átmentem a szomszéd zsidó családhoz sábesz idején, hogy segítsek valami ad hoc adódó kisebb fizikai munkavégzésben.) * KAPU XVII. évfolyam 2015.02