Kapu, 2015. június-július (27. évfolyam, 6-7. szám)

GONDOLKODÓ - Makray Imre: A liberáns írástudó elit csahosainak (v)iszonya az örök magyar sorskérdésekhez

A má’ rendőrbiztos, hogy ezen az egész „balfenéken”, ebben az ATV csatorna bugyraiban bugyborékoló hírözönből — a naponta előtörő KÁLMÁN OLGA jelenti a fénypontot — a maga kétségtelenül cizellált intelligenciájától is megszépült okos orcájával, fáradhatatlanul friss, harcra’kész („Kérem a következőt!”)lendületével felvértezett nőiességével. (Oly belső sugárzás lövell ki belőle, mint aki optimista örömében szüntelen azt motyogná magában: „angyalomat látom”). Ezzel a kreatív, szillogisztikus nüánszaitól megszépült SZIRÉN tekintetével még a legszélsőségesebbé elvetemült (bal vagy jobboldali) meginvitált beszélgető partnerét is képes kvázi médiumként elbűvölni, és tetőtől talpig delejezve szedni le a lábáról. Ennek az eleddig lefestett (egyébként pedig diszkréten visszafogott finomsággal kifestett) Olga attraktív, éleseszű értékítéleteinek csupán csak egy „szépséghibája” vagyon. Magyar állampolgár létére egy csöppnyi megértést, empátiát, s a legminimálisabb verbális gesztust, a legszolidabb szolidaritást sem mutat ennek — a Kelet-Nyugat közé (két tűz közé”) szorultsága miatt sajátos útra, gondolkozásmódra kényszerült (ám azt büszként felvállalni készülő) magyar nemzet múltjának-jelenének-jövőjének — a sajátos sorsproblémái iránt. (Ez ugyanis ekölcsi kötelessége lenne egy olyan okos szép lánynak, akinek a Galíciából hozzánk menekült ősei már legalább kétszáz éve csústül szakadtak ránk (akiknek ilyetén viselt dolgairól a szatmár vidékről való Kölcsey is „kemény’szavú” említéseket tesz) , de akiknek az ilyen elit szintre kikupálódott dupla ükük’unokáját képező Olga-féléi ennyi idő után se integrálódtak (asszimilálódtak) legalább féllábbal-félszívvel magyar érzésűvé. (Ezt az erkölcsi deficitet az is mutatja, hogy — amolyan tudat alá lefojtott morális kisebbségérzésükből fakadó védekezéstől vezettetve — mindig rögtön az „antiszemitizmus-furkóshoz” kapnak, ha valakitől valami jogos kritika éri őket) Miközben egyébként — egy zsidónak magyar érzésűvé történő alakulására — akadtak azért szívszorítóan szép példák is, többek közt Radnóti, Szerb Antal, Sárközi György esetében. És az idegen fajtából magyarrá lett esetként mindenekfelett ott áll Petőfi (Petrovics) Sándor, aki vérbeli szláv származása ellenére a legmagyarabb magyarrá „asszimilálódott”. Ő így ír erről a „ megtéréséről újjászülető metamorfózisáról”: Én empatikus szolidaritásból váltam magyarrá: „Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyatott, a legelhagytottabb Minden népek közt a föld kerekén.” (És Petőfi ezt nem tekintette lesüllyedésnek, deklasszálódásnak, nem úgy, mint a zsidóság nagy része, akik az „felsőbbrendű választott nép” mivoltukat nem cserélnék föl (akárcsak egy részbeni érzelmi azonosulás szinten sem) angolra vagy németre, s legfőbbképpen nem egy afféle „legelhagytottabb” körülmények közül felkapaszkodni törekvő „mucsai” népségre, mint a magyarság. (Amelyről a lángeszű ADY viszont imigyen hitvall: „Csodálatos, babonás, bús magyarság, Szeretlek S te benned Vagyok, mert vesztedet sokan akarják.” De nemcsak ilyen neves emberekre gondolhatunk ezügyben, mint a fent említett költők, hanem ott vannak a névtelen „kisemberek” ezrei, mint pl. az a zsidó orvos, akitől Attila kapta a kabátot, miközben őt magát „a rokonok úgy hívták: Többé itt ne lássam.” . Vagy pl. hogy ne menjek meszsze: itt van ez én esetem — a Hodászról fiatal lányként elhurcolt és a koncennációs táborból szabadult s azóta Svédországban élő — „Lili nénivel”, akivel 2-3 éve még hetente telefonálgatva tartottuk a beszélő kapcsolatot, s aki azzal zárta az ama „régi szép időkről” (és a gyerekkorából ismert népi játékokról-szokásokról) szóló emlékezéseinket, hogy a következő beszélgetéseinkre is tartogassak számára egy-két magyar népdal éneklést, mert azok oly emlékezetesen gyönyörűségesek a számára. Miközben elküldött nekem egy barátnője által írt könyvet, egy Bartók Béláról szóló regényesen visszaemlékező életrajzot. Nos. Ezzel szemben Kálmán Olga, aki akármiután termetten épp’ levegőben lógó és asztalra kiterített közügyes problémát is „belez ki” az ő sakterű penge éles eszével, mindig kilóg belőle a lóláb: az objektívnek („Egyenes beszédnek”) álcázott „lólábnak” az ő bolyhosan szenvedélyes szubjektivizmusa, vagyis a mindig csak „haza beszélő” liberális írástudóknak az ő álszent farizeussága. (Amelyben a libsi álláspont mindig a kóser s a magyar álláspont mindig csak tréfli lehet). Olga soha, még csak véletlenül se lenne képes akár csak egy félmondat erejéig is kritikusi-önkritikusi hangot megütni a saját fajtájával szemben (ilyenkor valahogy úgy érzi: elérzékenyül, s ezzel ha akarja, ha nem, de lehanyatlik a karja, az akaratereje a kellő hang’ütéshez.) Ez egyben azt jelenti, hogy viszont mindig képes a penge éles eszét fürgén forgatni, ha afféle mucsainak is mondható magyar fajta téma,úgy kerül a szeme elé . Ilyenkor bezzeg magasra emelkedik benne a gyűlöletet lángolóvá fokozni képes adrenalin szint, s ezzel együtt a súlyosabbnál súlyosabb sebeket ejteni késszé erősödött KRITIKUSI hangütésének a potenciálja. Ezt a metódust látom abban, ahogy ez az Olga minden áldott nap (szinte profi rémhírterjesztő szenvedélylyel) előhúz a mellényéből egyet az napra szánt újabb „magyari bűnről” (kormányintézkedésről), amit „kibelezve” (konyhakész állapotúvá trancsírozva) bedobhatja az újdonsült rémhírekre mindig is éhezőnek mutatkozó magyari népségnek a célból, hogy addig sem az ő fajtája kerül terítékre. Ez a neoliberáns írástudó elit és annak közkézen forgó politikusai (ideológusai) — minthogy mindig csak önmagukból (a cinikus egoizmusukból, a mindent „hazabeszélően,, elrelativizáló moralitásukból) indulnak ki — ergo el sem tudnak képzelni olyan politikust, aki (az egyéni érdekeit minimálisra szorítva) lenne képes önmagát testestül-* KAPU XVII. évfolyam 2015.06-07.