Kapu, 2016. november-december (28. évfolyam, 11-12. szám)

INTERJÚ/RIPORT/DOKUMENTUM - Lipták Béla: Danner Jancsi halála

2016.1­012.­­ alatt játszódott le. Ez volt az a pillanat, amikor az ember felfedez magában vala­mit, amiről nem is tudott, hogy van. Ez volt az a pillanat, amelyre egész életem­ben szégyenkezve gondolok vissza, ez az a pillanat mely évtizedekkel később is lelkiismeret furdalást okoz, amelyet csak álmában képes jóvátenni az ember. Olyan álmokban, amelyekben azt teszi, ami egy baráthoz, egy bátor emberhez illik... Aztán az álom után kimerülten és átizzadva ébred fel az ember és lassan kijózanítja a valóság hideg zuhanya, az hogy mindez csak álom volt, s a pilla­nat, amikor azt a ravaszt meg kellett volna húzni, az a pillanat, az az alkalom már régen elmúlt és soha többé nem tér vissza[4]. Most a gyilkosok engem is észrevesz­­nek, és golyóik jégeső módjára záporoz­nak, verik a kövezetet a gesztenyefa­­fedezékem körül. Ahogy a golyók a macskakövekre csapódnak, kis füstfel­hőket képeznek. A félelem elszorítja a torkomat, agyam bénult. Szinte maga­mon kívülről figyelem testem mozgását amint az átrepül a magas vaskerítés felett[5] - csizmástól, géppisztolyostól - és aztán lebukik a kerítés tégla lábazata mögé. Ilyen magasra még versenyen sem ugrottam soha. Kilesek a téglafal mögül és látom, hogy támadóink most kézigránátokat dobálnak az egyetem bejáratára. Valahányszor kihúzzák a gránát biztosítékát, a gyújtószikra fénye alulról megvilágítja a gyűlölettől eltor­zult ördögi arcukat... Egy örökkévalóságnak tűnő pár perc után a Pobjeda elhajtott. Én még min­dig egész testemben reszkettem. Közben az épületekben alvó diákok is felébred­tek és egymás után világosodtak meg az ablakok. Aztán hirtelen óriási csöröm­pölő zajt hallok, olyan mintha bádog szemetes kannák gurulnának felém. Ahogy átmászok a kerítésen, látom, hogy 2-3 tank közeledik a kémia tanszék irányából. A föld rengett alattuk. Az első tank előtt egy tiszt jön gyalog és torkaszakadtából kiabál: "Állj vagy lövünk!" Fogalmam sem volt, kinek szólt a fel­szólítás, de megkönnyebbülve hallom, hogy magyarul kiabál és így tudatosul bennem, hogy ezek a mi tankjaink! Most két katona rohan felém, megfog­nak és közlik velem, hogy le vagyok tar­tóztatva. Pár percbe tartott, amíg meg­értették, hogy ki vagyok, mit csinálok, s akkor persze szabadon engedtek. A katonák körülvették a Skodát, visz­­szafordították az oldalán fekvő kocsit, kinyitották az ajtókat, egyedül Jancsi ült a kocsiban. Behunytam a szemem, nem akartam látni. Amikor a katonák kie­melik ki a kocsiból azt a szép, de most összeroskadt embert. Most valaki szólt hozzám: "Öcsi! Marián Pista állt ott, alig ért a vállá­ráig, egész testében remegett. Hirtelen eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen azért vagyok itt, mert neki hoztam nyugtatót a kórházból. Kezébe nyom­tam a pirulákat: "Vedd be! Azonnal vedd be!" - mond­tam. Ő hosszan nézett rám, majd lassan mondta: "Engem akartak elintézni! Jancsi helyettem halt meg. Nekem kellett volna abban az autóban ülnöm!" Nem válaszoltam, pedig tudtam, hogy nincs igaza, tudtam, hogy Jancsi azért halt meg, mert én képtelen voltam embert ölni! Most megjelent Kati is és elvette Pistától a nyugtató tablettákat, aztán vezette vissza a remegő embert az irodába, majd hirtelen visszafordult és kezembe nyomta a megbízó levelet, mely az Ausztriából való vérhozásra adott parancsot. Reggel kettő lehetett, talán már több is. Én úgy éreztem, hogy el kell búcsúz­nom Jancsitól. Az ő testét az aulában terítették ki a katonák. Arca kisimult, nyugodt. Ez az elkerülhetetlen pillanat, amikor a kiosztott szerepnek vége,­­ a szerepnek, amiről annyit beszélt­­, a pil­lanat amikor a függöny bezárnl, és én tudom, hogy milyen jól alakította ő, a tiszta magyar embernek, a 20. századi hazafinak a szerepét. Ennek a magas, szőke szegedi gyereknek kék szemei örökre lezárultak. Többé nem fog velem őrjáratra menni, többé nem fogja magyarázni, hogy milyenre is kell for­málnunk unokáink társadalmát. A sze­repnek, az ő szerepének vége, de a drá­mának, melynek szereplője volt, még nincs vége, annak még folytatódnia kell! Menyasszonya, Gabi[7] még nem tudta, mi történt. Jobb is, hogy nem a kép: Dannel Jancsi meggyilkolása: Pirossal jelöltem a Jancsit hozó Skodánk és az azt követő ÁVHs Pobjeda útvonalát. Amikor a Skoda az egyetem főkapuja jobb olda­lánál megpróbált befordulni, a nagy sebességtől oldalára fordult. Én a Gellért tér felől gyalogolva éppen akkor értem oda. KAPU XXIX. évfolyam

Next