Kapu, 2018. január (30. évfolyam, 1. szám)

GONDOLKODÓ - Brányik Ottó: Zsidó kérdés Magyarországon 1944 után -2.rész

Dr. Branyik Ottó ZSIDÓ KÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN BIBÓ ISTVÁN [1948] 2. rész Bibó azt írja „[...] lesz-e ezeknél (már­mint a neológ zsidóknál) együttes, globá­lis asszimiláció, várható-e, hogy a környe­zet nyelvét beszélő és a szigorú rítust elha­gyó zsidóság egészében úgy asszimilálódjék, hogy közösségként együtt marad, de ennek a közösségnek a jelentősége egy bizonyos vallási, eredetbeli és rítusbeli tradíció ápolá­sára korlátozódik. Ilyenre nem egy példa van: Európában számos, eredetileg teljesen izolált életű rítusközösség létezett, melynek jelentősége a szekularizáció modern folya­mata során tisztán vallási térre szorult visz­­sza. Katolikusok Angliában és Hollandiában, protestánsok Francia­­országban és Magyarországon, mohamedá­nok Jugoszláviában, az utóbbi száz évben lettek vagy lesznek csaknem etnikailag zárt közösségből merőben vallási s bizonyos fokon életstlusbeli különbségekké; vagy ott van a teljesen más etnikumú erdélyi örménység esete, melynek a magyarságtól való különállása kétszáz év alatt merőben istentiszteleti és vallásszervezeti különbség­gé redukálódott, [..­­Lamld..] Miután fentebb már tisztáztuk, hogy mi az asszimiláció, itt már nincs szükség erre még egyszer, mert úgy gon­dolom világos az olvasó előtt, hogy a Bibó által emlegetett katolikus illetve protestáns emberek, az általa említett országokban, mind katolikusok voltak, azt megelőzően, hogy protestánssá vál­tak. Ezen kívül ugyanabból a népből (genusból) származtak, tehát nemzeti feszültség nem volt közöttük, csak vallá­si, illetve rítusbeli! A Jugoszláviában élő mohamedán hitű szlávokra — szerbekre — ugyan­ez vonatkozik. Az erdélyi örmények a mai napig nem asszimilá­lódtak, — egyesületük van — de magyarul beszélnek! A tisztelt Szerző, elfelejtette megemlíteni a szombatoso­kat. Ezt a felekezetet is ugyanolyan jog­gal emlegethette volna, mint a szerb­mohamedánokat, mert hiszen a szomba­tosok magyar (nem csak magyarországi) zsidó­ hitűek voltak. Természetesen az ő esetükben sem beszélhetünk asszimilá­cióról, mert az teljesen értelmezhetetlen lenne. A szombatosok közössége csak rítusközösség volt. Hogy a hamis érve­lésre feltegyük a koronát, meg kell emlí­teni a magyarországi nemzetiségeket is. Egyik sem asszimilálódott, csak magya­rul beszélt, — már amelyik — mert ha megkérdezték őket milyen nemzetiségűek, habozás nélkül felelték, hogy sváb, német, tót, cigány stb. tehát, nem hiszem, hogy tévednék akkor, ami­kor azt állítom, hogy Bibó szándékosan mosta össze a fogalmakat, értette félre, az asszimiláció meghatározását. Mást nem tudok elképzelni! A zsidó öntudat lehetősége és problémái, című fejezetben azt fejtegeti, hogy majd az osztálynélküli társadalom­ban, minden zsidókérdés megszűnik, mert akkor és úgy lesz zsidó bárkiből, amikor és ahogyan akarja. Mintha nem létezne az Otestamentum. Ha az Otestamentumot és az abban foglalt hit­béli parancsokat nem kell szó szerint venni és válogatni lehet bennük — csak a szerint élek, amelyik tetszik nekem(!) — az már nem zsidó vallás, az már egy új vallás, ezt talán nem kell magyarázni miért. Ez a feltételezés közelít az ateista vagy a hitnélküli társadalom „vallásá­hoz”. Következetesen az osztálynélküli társadalom elképzelésnél köt ki, mint az egyetlen komolyan vehető mediciná­nál, a zsidó-kérdésben Az „óhajtott” tár­sadalomban, sem az osztályokra sem a vallásokra nincsen szükség!! Itt az ideje, hogy elővegyük az emancipáció fogalmát, mert úgy érzem, szándékosan összekeveri a szerző az emancipációt az asszimilációval. Tehát — nem mintha az igen tisztelt olvasó nem tudná, sőt a Szerző is biztosan tudta — az emancipáció a függő helyzetből, alárendeltségből, elnyomás alól való fel­szabadítást jelent. Kérdezheti az olvasó, miért veszem most elő ezt a szót? Nos, a Szerző a következőket írja az A zsidó asszimiláció magyarországi feltételei­nek hazugsága és ellentmondásai című fejezetben „[...] Mindeme ellent­mondások és hazugságok végső oka ugyan­az volt, ami a közép-európai demokratizá­lódás, polgárosodás és liberalizmus belső hazugsága is volt: az, hogy úgy vetették fel mindezeket a kérdéseket, mintha a bukott forradalmak helyébe lépett néhány félutas alkotmányharccal és intézményi reformmal a közép-európai társadalmi fejlődés való­ban elindult volna a fejlődés európai útján, s nem vettek tudomást arról, hogy teljes változatlanságában érvényben maradt az ember és ember minőségi különbségére ala­pított társadalmi szerkezet, társadalmi szemlélet és társadalmi gyakorlat, amely­nek a megdőlése minden polgárosodásnak, minden demokratizálásnak, minden társa­dalmi igazságtételnek, s végül, minden igazi zsidóemancipációnak s vele az általá­nos asszimiláció lehetőségének is előfeltétele. [...]V­aj j­oy Itt van tehát együtt az emancipáció és asszimiláció, mint ha az egyikből következnék a másik. De aki asszimilált, nem biztos emancipált is! De fordítva igen? így sem. Ezek szerint mindkettőért harcot kell folytatni külön-külön! Ami pedig a „fejlődés európai útját” illeti, engedel­­mükkel, hogy emlékeztessem az olvasót a Dreyfus-perre. A franciaországi, németországi zsidó megkülönbözteté­sekre, a zsidó városrészekre (gettókra). Magyarországon egyik sem volt ennyire hangsúlyos. Volt ugyan Budán is és Pozsonyban is zsidó városrész, de az nem volt elkerítve, és volt zsidó temető, de ezek mind saját akaratból (vallási okok­

Next