Kapu, 2018. január (30. évfolyam, 1. szám)
GONDOLKODÓ - Brányik Ottó: Zsidó kérdés Magyarországon 1944 után -2.rész
Dr. Branyik Ottó ZSIDÓ KÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN BIBÓ ISTVÁN [1948] 2. rész Bibó azt írja „[...] lesz-e ezeknél (mármint a neológ zsidóknál) együttes, globális asszimiláció, várható-e, hogy a környezet nyelvét beszélő és a szigorú rítust elhagyó zsidóság egészében úgy asszimilálódjék, hogy közösségként együtt marad, de ennek a közösségnek a jelentősége egy bizonyos vallási, eredetbeli és rítusbeli tradíció ápolására korlátozódik. Ilyenre nem egy példa van: Európában számos, eredetileg teljesen izolált életű rítusközösség létezett, melynek jelentősége a szekularizáció modern folyamata során tisztán vallási térre szorult viszsza. Katolikusok Angliában és Hollandiában, protestánsok Franciaországban és Magyarországon, mohamedánok Jugoszláviában, az utóbbi száz évben lettek vagy lesznek csaknem etnikailag zárt közösségből merőben vallási s bizonyos fokon életstlusbeli különbségekké; vagy ott van a teljesen más etnikumú erdélyi örménység esete, melynek a magyarságtól való különállása kétszáz év alatt merőben istentiszteleti és vallásszervezeti különbséggé redukálódott, [..Lamld..] Miután fentebb már tisztáztuk, hogy mi az asszimiláció, itt már nincs szükség erre még egyszer, mert úgy gondolom világos az olvasó előtt, hogy a Bibó által emlegetett katolikus illetve protestáns emberek, az általa említett országokban, mind katolikusok voltak, azt megelőzően, hogy protestánssá váltak. Ezen kívül ugyanabból a népből (genusból) származtak, tehát nemzeti feszültség nem volt közöttük, csak vallási, illetve rítusbeli! A Jugoszláviában élő mohamedán hitű szlávokra — szerbekre — ugyanez vonatkozik. Az erdélyi örmények a mai napig nem asszimilálódtak, — egyesületük van — de magyarul beszélnek! A tisztelt Szerző, elfelejtette megemlíteni a szombatosokat. Ezt a felekezetet is ugyanolyan joggal emlegethette volna, mint a szerbmohamedánokat, mert hiszen a szombatosok magyar (nem csak magyarországi) zsidó hitűek voltak. Természetesen az ő esetükben sem beszélhetünk asszimilációról, mert az teljesen értelmezhetetlen lenne. A szombatosok közössége csak rítusközösség volt. Hogy a hamis érvelésre feltegyük a koronát, meg kell említeni a magyarországi nemzetiségeket is. Egyik sem asszimilálódott, csak magyarul beszélt, — már amelyik — mert ha megkérdezték őket milyen nemzetiségűek, habozás nélkül felelték, hogy sváb, német, tót, cigány stb. tehát, nem hiszem, hogy tévednék akkor, amikor azt állítom, hogy Bibó szándékosan mosta össze a fogalmakat, értette félre, az asszimiláció meghatározását. Mást nem tudok elképzelni! A zsidó öntudat lehetősége és problémái, című fejezetben azt fejtegeti, hogy majd az osztálynélküli társadalomban, minden zsidókérdés megszűnik, mert akkor és úgy lesz zsidó bárkiből, amikor és ahogyan akarja. Mintha nem létezne az Otestamentum. Ha az Otestamentumot és az abban foglalt hitbéli parancsokat nem kell szó szerint venni és válogatni lehet bennük — csak a szerint élek, amelyik tetszik nekem(!) — az már nem zsidó vallás, az már egy új vallás, ezt talán nem kell magyarázni miért. Ez a feltételezés közelít az ateista vagy a hitnélküli társadalom „vallásához”. Következetesen az osztálynélküli társadalom elképzelésnél köt ki, mint az egyetlen komolyan vehető medicinánál, a zsidó-kérdésben Az „óhajtott” társadalomban, sem az osztályokra sem a vallásokra nincsen szükség!! Itt az ideje, hogy elővegyük az emancipáció fogalmát, mert úgy érzem, szándékosan összekeveri a szerző az emancipációt az asszimilációval. Tehát — nem mintha az igen tisztelt olvasó nem tudná, sőt a Szerző is biztosan tudta — az emancipáció a függő helyzetből, alárendeltségből, elnyomás alól való felszabadítást jelent. Kérdezheti az olvasó, miért veszem most elő ezt a szót? Nos, a Szerző a következőket írja az A zsidó asszimiláció magyarországi feltételeinek hazugsága és ellentmondásai című fejezetben „[...] Mindeme ellentmondások és hazugságok végső oka ugyanaz volt, ami a közép-európai demokratizálódás, polgárosodás és liberalizmus belső hazugsága is volt: az, hogy úgy vetették fel mindezeket a kérdéseket, mintha a bukott forradalmak helyébe lépett néhány félutas alkotmányharccal és intézményi reformmal a közép-európai társadalmi fejlődés valóban elindult volna a fejlődés európai útján, s nem vettek tudomást arról, hogy teljes változatlanságában érvényben maradt az ember és ember minőségi különbségére alapított társadalmi szerkezet, társadalmi szemlélet és társadalmi gyakorlat, amelynek a megdőlése minden polgárosodásnak, minden demokratizálásnak, minden társadalmi igazságtételnek, s végül, minden igazi zsidóemancipációnak s vele az általános asszimiláció lehetőségének is előfeltétele. [...]Vaj joy Itt van tehát együtt az emancipáció és asszimiláció, mint ha az egyikből következnék a másik. De aki asszimilált, nem biztos emancipált is! De fordítva igen? így sem. Ezek szerint mindkettőért harcot kell folytatni külön-külön! Ami pedig a „fejlődés európai útját” illeti, engedelmükkel, hogy emlékeztessem az olvasót a Dreyfus-perre. A franciaországi, németországi zsidó megkülönböztetésekre, a zsidó városrészekre (gettókra). Magyarországon egyik sem volt ennyire hangsúlyos. Volt ugyan Budán is és Pozsonyban is zsidó városrész, de az nem volt elkerítve, és volt zsidó temető, de ezek mind saját akaratból (vallási okok