Állami Főgimnázium, Karánsebes, 1907
A napsugaras tavasz pompájában csillogtak a hegyek tövében elterülő festői falvak. A Temes is egyre jobban összeszorul a völgyben s harsogva rohan át az elébe torlódó akadályokon. Zúgásával versenyt szelott tanulóink harsány éneke, kik minden állomásról tüzes indulókat énekelve távoztak el. Teregován túl elhagytuk hűséges társunkat, a Temest s a szelíd emelkedésű hegyek közül kiértünk a magányos Porta Orientalis állomásra, melynek lejtője egyszersmind vízválasztó a Temes és Cserna között. A hosszú alagút mintha kifárasztaná vonatunkat: erős, ziháló lélekzettel kapaszkodik fel. a mozdony a sötét úton, melynek végéről halavány fénysáv integet a közeledő felé. A sáv egyre tágul, erősödik, az éjjeli sötétséget vakító nappali világosság váltja fel s a rohamos esésű lejtőn szédítő gyorsasággal zúgva sietünk tova. A dombos vidéket megint hatalmas porfirsziklák váltják fel : rózsaszínben tündöklő meredek falaik közül a Belareka csobogó habjai köszöntenek. Elhagyjuk Mehádiát, Herkulesfürdőt és ismét a magas hegység komor, sötét völgyszorulatai között járunk. Közeledünk a Dunához, de a kígyózó vasút elől még eltakarják egyelőre a lombos erdők és szőlők, csak Szerbiának folyammenti hegycsúcsai merednek felénk. Még néhány kanyarulat és hirtelen befordulunk a csinos orsovai állomás boltozatos bejárója alá. Csapatunk rendben bevonult a „Magyar Korona“ szállóba, hol a kijelölt szobákat elfoglalván egy keveset megpihentek, azután a ránk várakozó Paar Mihály hajóskapitány úr vezetésével felkerekedtek. Első útjük a Koronakápolnának szólott, hol a „Himnusz“ és „Szózat“ eléneklése után Weigl Géza tanár méltatta röviden a hely jelentőségét : a szabadságharc befejezésének utolsó állomása ez a kis kápolna, melynek mélyedésébe Kossuth Lajos kormányzó megbízásából Szemere Bertalan a szent koronát elrejtette. A kápolnát övező park hatalmas szállái a Duna felé vezetnek, hol az előre megrendelt török csónakosok már készen vártak bennünket. Kényelmesen elhelyezkedtünk az öblös ladikokon s a hatalmas folyam hátán csöndesen siklottunk le a zöld színben viruló Adakaleh szigete felé. Még néhány izmos evezőcsapás s hajóinkat ügyesen partnak irányítják a napbarnitotta kormányosok. Vidám csacsogással ugrik ki a partra az előbb még szótlan diáksereg és a félig lebontott, félig düledező erődítések maradványai között gyors léptekkel halad a sziget belseje felé. A keletnek közénk ékelődött, élettel teljes, pezsgő képe tárul elénk. A szűk bazárok hosszú során át elfátyolozott nőkkel, turbános, rezes férfiakkal találkozunk, kik magyar szóval kínálják megvételre cukraikat édességeiket, dohányukat és csecsebecséjüket. De nincs sok vesztegetni való időnk. Sötét boltívek, kidült-bedült kerítések, apró temetők között