Kárpátalja, 1991 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1991-03-15 / 5. szám

7 Március 15. Ungváron A költőóriás szobránál Úgy tudom, hogy az anyaországban Budapes­ten történt kisebb incidenset leszámítva az idén nyugodt körülmények között ünnepelte a ma­gyarság március tizenötödikét. Pedig ezúttal nemcsak az erdélyieket töltötte el szorongás a forradalom évfordulójának előestéjén, hanem bennünket, ungváriakat is. A RUH ugyanis erre a napra időzítette azt a rendezvény­sorozatát, mely helyben és időben közel esett a KMKSZ ünnep­ségéhez. Miért is voltak félelmeink, gondolok így vissza utólag, amikor ukrán és magyar ezen a vidéken sohasem ment ökölre egymással. Nem lett volna okunk most sem arra, hogy rosszat feltételezzünk, ha nem tartunk a provokációtól. Attól például, hogy azok, akiknek itt és most egyáltalán nincs ínyére a haladás, a demokrácia mellett elkötelezett társadalmi szervezetek, nem­zetiségi alapon működő szövetségek közötti bé­kesség, valamit kitervelnek a RUH és a KMKSZ egymás ellen ugrasztása érdekében. Nos, ilyesmi­re nem került sor. De annak sem örülhetünk, hogy míg bennünket nyugodtan hagytak ünnepelni, ad­dig az Ukrán Népi Mozgalom képviselőinek már korántsem volt ilyen zavartalan a napjuk. Egyébként éppen a RUH volt az a társadalmi szervezet, amely 46 év óta először köszöntötte a kárpátaljai magyarságot a függetlenségi harc ün­nepe alkalmából. De hogyan is méltatták az ungváriak március tizenötödikét? Míg eddig a Petőfi-emléktábla előtt, most már a tavaly szeptemberben felavatott Petőfi-szobor körül tömörülve gyűltünk össze, hogy lerójuk kegyeletünket történelmünk dicső eseménye hőseinek emléke előtt, virágokkal tisz­telegjünk a költőóriás szobránál. Az ünnepséget Fodó Sándor, a KMKSZ elnö­ke nyitotta meg. A Himnusz hangjait messzire röpítette az Ung-parti tavaszi szél. Ünnepi beszédet mondott Dupka György, a szö­vetség felelős titkára, aki jelképesen, 12 pontba szedve ismertette a KMKSZ programját. E program egyik alapkövét képezi a Kárpátalján élő nemzetisé­gekkel való összefogás, mely feltétele is megmara­dásunknak. A szö­vetség törekvése, hogy Kárpátalját fegyvermentes övezetté és ugyanakkor autonóm státusszal rendelkező vidékké alakítsa. Célkitűzése­ink között szerepel a szabad kereskedelem, a szabad határátlépés biztosítása. A nagy tetszéssel fogadott beszédet követő­en Borisz Szlivka, az ungvári városi tanács vb elnökhelyettese a tanács és a kárpátaljai ruszi­nok, Pavlo Fedaka pedig a Proszvita Ukrán Társaság nevében köszöntötte a megjelenteket A részvevőket üdvözölte még Kiszely Tihamér, a KMKSZ ungvári városi, Zseliczky József, a szö­vetség ungvári járási szervezetének elnöke, Kere­kes Nagy Gáspár, a KMKSZ elnöke. A vendégek nevében Fülöp Miklós, a pécsi egyetem tanára és Kriston Zoltán, a ZDSZ-től fejtette ki gondolatait Szót kapott még Kerek Zoltán, aki az Ungvár mellőli Pallóról jött el az ünnepségre. Gyönyörűen szólaltatták meg Petőfi Sándor műveit Fejér Gábor és Demiscse András, a 10. sz. középiskola tanulói, valamint özv. Rák Erzsébet nyugdíjas. A költő szobránál Fodó Sándor elnök és Tóth Mihály elnökhelyettes helyezték el a szö­vetség koszorúját Az ünnepség a Szózat közös éneklésével ért véget Ezután a színházban, mely zsúfolásig megtelt nézőkkel a 10. sz. középiskola tanulói mutatták be színvonalas irodalmi műsorukat Őket a Ma­gyar Kamaraegyüttes tagjai követték a színpa­don, akik megzenésített Petőfi-verseket adtak elő nagy sikerrel. B.E. KÁRPÁTALJA A Felső-Tisza-vidék tisztelgett, ünnepelt, remélt Ádámfy József munkájában. A világ Kossuth szobraiban sorrendben hatodikként említi a técsői Kossuth-szobrot azon emlékművek sorában, ame­lyet világszerte a nemzet nagyjának állítottak. Ez a szobor nem csak bronzba vésett kegyelet, hanem egyben szimbólum is: emlékeztet, tiszteleg a törté­nelemnek, összetartja a nemzedékeket A Kossuth utca, melynek szögletében áll, utcákat indít szerte a városba, utcák torkollanak belé, az elmúlás utolsó útja is kockakövein vezet ide, a megújult emlékmű­höz jött el többszáz técsói, viddi, szlatfcai, tarackázi, kerekhegyi magyar, hogy fejet hajtson történel­münk nagyjai és napjai előtt, immáron már emelt fővel, kokárdával, virággal kezeikben. A magyar tannyelvű iskolától indultak el, majd az egyre soka­sodó tömeg az első sorok után együtt énekelte a KMKSZ kórusával a Szózatot Borbély Sándor, a KMKSZ técsői városi szervezetének elnöke tisztel­gett ezrek nevében, emlékezett a megtett útra, sóit a jelenről és jövőről. Az iskola tanulói versek és dalok egyvelegében vitték vissza a jelenlévőket 1848-49 feledhetetlen napjaiba, majd a kórus Kossuth-nótákat adott elő az összegyűltek legna­gyobb tetszésére és részvételével. Koszorúk, csokrok számtalanjai borították el a talapzatot, hajlotthátú öreg néni bársonyos kökörcsint tett a piros-fehér-zöld koszorú alá. Vajon nem ő volt-e, aki évtizedek fagyos márk­ásain mindig is vitt virá­got? Vagy talán többen voltak, mindig más és más, kikben nem fagyott meg a tisztelet és büszkeség? Felhangzott a Székely-himnusz és minden magyar Himnusza, a Tisza-parti hegyek nem küldték vissza, ott tartották a szavakat, a hango­kat, adták tovább szerte a Kárpátokban. Mikor megkérdeztem Molnár Tibortól, a viski középiskola igzagatójától, hogyan ünnepeltek, váratlanul azt felelte, hogy „ajándékot kaptunk, beindult egy magyar óvoda építése.” Átéreztem örömét, hisz lehet-e szebb ajándék, mint valami óhajtott közeli úrnak a születése? A délután négykor kezdődő ünnepi ülésre igyekvőket szinte képtelen volt befogadni a köz­ségi kultúrház. A színpadon élő sokszínű palettá­nak volt egy mindentmondó és feledhetetlen „alapszíne”: együtt éltek-játszottak-emlékeztek az óvódások, az iskolások, a felnőttek. Talán semmi sem tudta volna jobban és érthetőbben kifejezni a nemzeti ünnep hangulatát. Bakay Éva, Tarnay Éva óvónők és Hanka Ilona zenei nevelő csemetéi huszártánccal és önfeledt énekléssel fo­kozták az amúgy is emelt hangulatot Az iskola növendékei ,A magyar nép zivataros századá­ból” c. teatralizált montázzsal vezették vissza a jelenlévőket Petőfi és Kossuth, Varsányi és Jókai fiatalságába, szellemi világába. Kristálytiszta gyermeki hangon szárnyalt: „Vörös jelek a Hadak Útján /Hunniában vala­mi készül/ Rongyos hadak, roppant hadak /Se­reglenek vígan, vitézül” S mikor száz meg száz lélekből szárnyalni kezdett a Himnusz, úgy tűnt hogy kiegyenesed­tek a Tisza-parti jegenyefák is. A szlatinai művelődési ház sokszáznyi közön­sége megilletődéssel hallgatta Herczeg Magdol­na magyar nyelv- és irodalomtanár lélekbe költö­ző szavait: „Március 15-e van. A nemzetre, a közkatonák­ra, a tábornokokra és a magyar hazára emléke­zünk. Itt a végeken külön jelentőséggel bír a nem­zeti ünnep. Maroknyi közösségünk erőt merít ab­ból, hogy gondolatban saját történelmünknek könyvlapjait pergeti. Erőt merít abból hogy volt egyszer egy szabadságharc­.” Húsztagú gyermek­­együttes ropta a csárdást a toborzót majd még harmincan csatlakoztak. Mozgásuk regéjében ben­ne volt Kárpátalja, Marosvásárhely, a Nyírség ma­gyarjainak lelke. Az iskola tanárai végigkalauzolták az egyre szaporodó közönséget múltunk szent és kesernyés napjaiba, a csendbe berobbantak nagyja­ink nevei, égő gyertyák búcsúztak lángjaiktól. Munkácsi István behozta a terembe a lágy márciusi fuvallatot hogy aztán vihart kavarjon belőle. Kocsis Éva halk szavai „Csak meghajoltunk, de el nem törettünk”, Vajnagy Sándor hangjának békés robaja, Liszt Ferenc Magyar rapszódiájának fennkölt ak­kordjai már a jelent idézték. A Bányász-himnusz együtt élt az „Isten áldd meg a magyart”-al Mikor az öreg este első csillagai bekönyököl­tek az ablakon, az ünneplő-tisztelgő százak mi­atyánkként ismételték: „Az idő kereke csak forog-forog. Emberek halnak és emberek születnek, a cintermekben elkorhadnak a régi fejfák és kidőlnek, de helyet­tük újak ültetődnek a földbe, és valahány új fejfát farag a faragó ember, annyi cseppnyi bölcsőt is hímez véres tulipánnal meg bazsarózsával új anyák szíve örömére. A gyerekek pedig megnő­nek, és az Úristen örök, életet nevelő keze arcuk­ra írja és szívükbe rója a szülők megfrissült arcát és vérének melegét” Erdélyből jöttek, hazajöttek ezek a gondolatok­. Sz.T.

Next