Kárpátalja, 1991 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1991-03-15 / 5. szám
7 Március 15. Ungváron A költőóriás szobránál Úgy tudom, hogy az anyaországban Budapesten történt kisebb incidenset leszámítva az idén nyugodt körülmények között ünnepelte a magyarság március tizenötödikét. Pedig ezúttal nemcsak az erdélyieket töltötte el szorongás a forradalom évfordulójának előestéjén, hanem bennünket, ungváriakat is. A RUH ugyanis erre a napra időzítette azt a rendezvénysorozatát, mely helyben és időben közel esett a KMKSZ ünnepségéhez. Miért is voltak félelmeink, gondolok így vissza utólag, amikor ukrán és magyar ezen a vidéken sohasem ment ökölre egymással. Nem lett volna okunk most sem arra, hogy rosszat feltételezzünk, ha nem tartunk a provokációtól. Attól például, hogy azok, akiknek itt és most egyáltalán nincs ínyére a haladás, a demokrácia mellett elkötelezett társadalmi szervezetek, nemzetiségi alapon működő szövetségek közötti békesség, valamit kitervelnek a RUH és a KMKSZ egymás ellen ugrasztása érdekében. Nos, ilyesmire nem került sor. De annak sem örülhetünk, hogy míg bennünket nyugodtan hagytak ünnepelni, addig az Ukrán Népi Mozgalom képviselőinek már korántsem volt ilyen zavartalan a napjuk. Egyébként éppen a RUH volt az a társadalmi szervezet, amely 46 év óta először köszöntötte a kárpátaljai magyarságot a függetlenségi harc ünnepe alkalmából. De hogyan is méltatták az ungváriak március tizenötödikét? Míg eddig a Petőfi-emléktábla előtt, most már a tavaly szeptemberben felavatott Petőfi-szobor körül tömörülve gyűltünk össze, hogy lerójuk kegyeletünket történelmünk dicső eseménye hőseinek emléke előtt, virágokkal tisztelegjünk a költőóriás szobránál. Az ünnepséget Fodó Sándor, a KMKSZ elnöke nyitotta meg. A Himnusz hangjait messzire röpítette az Ung-parti tavaszi szél. Ünnepi beszédet mondott Dupka György, a szövetség felelős titkára, aki jelképesen, 12 pontba szedve ismertette a KMKSZ programját. E program egyik alapkövét képezi a Kárpátalján élő nemzetiségekkel való összefogás, mely feltétele is megmaradásunknak. A szövetség törekvése, hogy Kárpátalját fegyvermentes övezetté és ugyanakkor autonóm státusszal rendelkező vidékké alakítsa. Célkitűzéseink között szerepel a szabad kereskedelem, a szabad határátlépés biztosítása. A nagy tetszéssel fogadott beszédet követően Borisz Szlivka, az ungvári városi tanács vb elnökhelyettese a tanács és a kárpátaljai ruszinok, Pavlo Fedaka pedig a Proszvita Ukrán Társaság nevében köszöntötte a megjelenteket A részvevőket üdvözölte még Kiszely Tihamér, a KMKSZ ungvári városi, Zseliczky József, a szövetség ungvári járási szervezetének elnöke, Kerekes Nagy Gáspár, a KMKSZ elnöke. A vendégek nevében Fülöp Miklós, a pécsi egyetem tanára és Kriston Zoltán, a ZDSZ-től fejtette ki gondolatait Szót kapott még Kerek Zoltán, aki az Ungvár mellőli Pallóról jött el az ünnepségre. Gyönyörűen szólaltatták meg Petőfi Sándor műveit Fejér Gábor és Demiscse András, a 10. sz. középiskola tanulói, valamint özv. Rák Erzsébet nyugdíjas. A költő szobránál Fodó Sándor elnök és Tóth Mihály elnökhelyettes helyezték el a szövetség koszorúját Az ünnepség a Szózat közös éneklésével ért véget Ezután a színházban, mely zsúfolásig megtelt nézőkkel a 10. sz. középiskola tanulói mutatták be színvonalas irodalmi műsorukat Őket a Magyar Kamaraegyüttes tagjai követték a színpadon, akik megzenésített Petőfi-verseket adtak elő nagy sikerrel. B.E. KÁRPÁTALJA A Felső-Tisza-vidék tisztelgett, ünnepelt, remélt Ádámfy József munkájában. A világ Kossuth szobraiban sorrendben hatodikként említi a técsői Kossuth-szobrot azon emlékművek sorában, amelyet világszerte a nemzet nagyjának állítottak. Ez a szobor nem csak bronzba vésett kegyelet, hanem egyben szimbólum is: emlékeztet, tiszteleg a történelemnek, összetartja a nemzedékeket A Kossuth utca, melynek szögletében áll, utcákat indít szerte a városba, utcák torkollanak belé, az elmúlás utolsó útja is kockakövein vezet ide, a megújult emlékműhöz jött el többszáz técsói, viddi, szlatfcai, tarackázi, kerekhegyi magyar, hogy fejet hajtson történelmünk nagyjai és napjai előtt, immáron már emelt fővel, kokárdával, virággal kezeikben. A magyar tannyelvű iskolától indultak el, majd az egyre sokasodó tömeg az első sorok után együtt énekelte a KMKSZ kórusával a Szózatot Borbély Sándor, a KMKSZ técsői városi szervezetének elnöke tisztelgett ezrek nevében, emlékezett a megtett útra, sóit a jelenről és jövőről. Az iskola tanulói versek és dalok egyvelegében vitték vissza a jelenlévőket 1848-49 feledhetetlen napjaiba, majd a kórus Kossuth-nótákat adott elő az összegyűltek legnagyobb tetszésére és részvételével. Koszorúk, csokrok számtalanjai borították el a talapzatot, hajlotthátú öreg néni bársonyos kökörcsint tett a piros-fehér-zöld koszorú alá. Vajon nem ő volt-e, aki évtizedek fagyos márkásain mindig is vitt virágot? Vagy talán többen voltak, mindig más és más, kikben nem fagyott meg a tisztelet és büszkeség? Felhangzott a Székely-himnusz és minden magyar Himnusza, a Tisza-parti hegyek nem küldték vissza, ott tartották a szavakat, a hangokat, adták tovább szerte a Kárpátokban. Mikor megkérdeztem Molnár Tibortól, a viski középiskola igzagatójától, hogyan ünnepeltek, váratlanul azt felelte, hogy „ajándékot kaptunk, beindult egy magyar óvoda építése.” Átéreztem örömét, hisz lehet-e szebb ajándék, mint valami óhajtott közeli úrnak a születése? A délután négykor kezdődő ünnepi ülésre igyekvőket szinte képtelen volt befogadni a községi kultúrház. A színpadon élő sokszínű palettának volt egy mindentmondó és feledhetetlen „alapszíne”: együtt éltek-játszottak-emlékeztek az óvódások, az iskolások, a felnőttek. Talán semmi sem tudta volna jobban és érthetőbben kifejezni a nemzeti ünnep hangulatát. Bakay Éva, Tarnay Éva óvónők és Hanka Ilona zenei nevelő csemetéi huszártánccal és önfeledt énekléssel fokozták az amúgy is emelt hangulatot Az iskola növendékei ,A magyar nép zivataros századából” c. teatralizált montázzsal vezették vissza a jelenlévőket Petőfi és Kossuth, Varsányi és Jókai fiatalságába, szellemi világába. Kristálytiszta gyermeki hangon szárnyalt: „Vörös jelek a Hadak Útján /Hunniában valami készül/ Rongyos hadak, roppant hadak /Sereglenek vígan, vitézül” S mikor száz meg száz lélekből szárnyalni kezdett a Himnusz, úgy tűnt hogy kiegyenesedtek a Tisza-parti jegenyefák is. A szlatinai művelődési ház sokszáznyi közönsége megilletődéssel hallgatta Herczeg Magdolna magyar nyelv- és irodalomtanár lélekbe költöző szavait: „Március 15-e van. A nemzetre, a közkatonákra, a tábornokokra és a magyar hazára emlékezünk. Itt a végeken külön jelentőséggel bír a nemzeti ünnep. Maroknyi közösségünk erőt merít abból, hogy gondolatban saját történelmünknek könyvlapjait pergeti. Erőt merít abból hogy volt egyszer egy szabadságharc.” Húsztagú gyermekegyüttes ropta a csárdást a toborzót majd még harmincan csatlakoztak. Mozgásuk regéjében benne volt Kárpátalja, Marosvásárhely, a Nyírség magyarjainak lelke. Az iskola tanárai végigkalauzolták az egyre szaporodó közönséget múltunk szent és kesernyés napjaiba, a csendbe berobbantak nagyjaink nevei, égő gyertyák búcsúztak lángjaiktól. Munkácsi István behozta a terembe a lágy márciusi fuvallatot hogy aztán vihart kavarjon belőle. Kocsis Éva halk szavai „Csak meghajoltunk, de el nem törettünk”, Vajnagy Sándor hangjának békés robaja, Liszt Ferenc Magyar rapszódiájának fennkölt akkordjai már a jelent idézték. A Bányász-himnusz együtt élt az „Isten áldd meg a magyart”-al Mikor az öreg este első csillagai bekönyököltek az ablakon, az ünneplő-tisztelgő százak miatyánkként ismételték: „Az idő kereke csak forog-forog. Emberek halnak és emberek születnek, a cintermekben elkorhadnak a régi fejfák és kidőlnek, de helyettük újak ültetődnek a földbe, és valahány új fejfát farag a faragó ember, annyi cseppnyi bölcsőt is hímez véres tulipánnal meg bazsarózsával új anyák szíve örömére. A gyerekek pedig megnőnek, és az Úristen örök, életet nevelő keze arcukra írja és szívükbe rója a szülők megfrissült arcát és vérének melegét” Erdélyből jöttek, hazajöttek ezek a gondolatok. Sz.T.