Kárpátalja, 1994 (5. évfolyam, 1-7. szám)
1994-01-31 / 1. szám
5 Drávai Gizella Kör Berzsenyi díjasok köszöntése December 27-én Ungváron a Drávai Gizella Kör összejövetelén az alábbi gondolatokkal köszöntötte dr. Ortutay Elemér atya a megjelenteket illetve a Berzsenyi díjat kapott tagokat. Kedves Barátaim! Szeretnék négy személyt köszönteni, üdvözölni külön-külön és Önöket mindnyájukat, együttvéve. Annak vagy 3-4 éve, hogy egy fiatal embert, Dupka György a neve, üdvözöltem, hogy megjelent a Tavaszra születtem c. verskötete. Megható volt a válasza: köszönöm, de a hála és köszönet először a jó Istennek jár ezért, hogy tehetséget adott, hogy írni tudok. És hála és köszönet jár Gortvay Erzsébetnek, hogy az egyetemen nemcsak a magyar nyelvre és irodalomra tanított, de a magyar nyelv szeretetére és szépségére is. Nekem azért tetszenek Dupka György versei, mert kicsendülnek soraiból azok a gondolatok melyek a Szentírásban is benne foglaltatnak: ...és így szólt Jézus tanítványaihoz: „aki megvált engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, ki a mennyekben vagyon.” (Mt 10, 32.) Ilyen határozottan, minden kertelés nélkül, csűrés-csavarás nélkül ír Dupka György is. „Származásom kérded, és érdekel hovatartozásom?Nos, halljad a válaszom: itt születtem, itt születtem magyarnak a Kárpátok krétázta sík vidéken és vallom magamat annak.. ” Hol volt, hol nem volt, élt valahol, túl az Óperencián egy királyfi, akire valamiért haragudott a gonosz boszorkány és elvarázsolta, némaságra kárhoztatta őt is, népét is, szeretteit is. Palotáját, kastélyát ráccsal, kőfallal vette körül, hogy se a madár, sőt, még a napfény se férkőzzék közelébe. Sőt, elnémította a harangokat is, azok is némaságra voltak kárhoztatva. Ez mese? Fantázia? Nem, Testvéreim, mert éppen így némaságra kárhoztattak minket is, itt Kárpátalján és a gonosz tündér még a harangokat is befalaztatta, hogy meg ne szólalhassanak. De egyszeresak megtört a varázs és 1988-ban, fiatal barátom erről így ír: „ a templom újra harangszót tanul”. De nemcsak a templom, de mi is meghallottuk a harangok üzenetét: emberek térdre, imához! Tanuljatok meg újra imádkozni, de nem mechanikusan, de szívből, rendíthetetlen hittel kérjétek az Urat — és kéréseinket Balla D. Károly így fogalmazta meg: „Égi Fény hasson át rácson és falakon. ” Szívünket, vágyainkat, hitünket rácsos fallal vették körül, gyermekeinkből janicsárokat akartak nevelni... de nem sikerült minket eltemetni, mert mi talán csüggedten, fáradtan... de mégis meghallottuk a költő szavait: Égi Fény, világosítsa meg életünk útját és olvassza fel a rácsot, mely szívünket eddig rabságban tartotta és add meg a kegyelmet, hogy mi —a harangzúgással együtt — dicsőítsük az Istent, kérve őt: Isten áldd meg, áldd meg a magyart! Berzsenyi irodalmi díjat azok kaphatják meg akik munkájukkal, írásaikkal tesznek valamit a romlás ellen és emberileg és erkölcsileg építik a magyar jövőt és értékes emberré nevelik nemzetünk fiataljait. Gortvay Erzsébet élete-munkájának eddig is ez volt a fő célja. Munkája, tanítása és szavai oly hatással vannak nemcsak tanítványaira, de reánk idősebbekre is, hogy vele együtt szembe merünk szállni azokkal, akik azt állítják, hogy Magyarországon, a történelmi Magyarországon, tehát itt Kárpátalján is, ezer évig nem történt semmi. Mert határozottan állítjuk, hogy itt Kárpátalján is, az elmúlt ezer éven át éltek és dolgoztak és alkottak olyan emberek, akik munkájukkal európai színvonalra emelték nemzetünket. Most nemcsak az elmúlt évek nagyjaira gondolok: Dayka Gáborra, Drávai Gizellára, Boksay Józsefre, Erdélyi Bélára, Fodor István és Balla Lászlóra, Zádor Dezsőre, Boriszlávszky Tibor és Árpa Istvánra... de gondolok a legifjabb generációra: Dupka Györgyre és Balla D. Károlyra és gondolok főképpen a fiatal tehetségek nevelőire, akik között első helyen áll Gortvay Erzsébet tanárnő. És szeretettel köszöntöm őket, hogy a magas kitüntetésben részesültek, a Berzsenyi irodalmi díjban. Üdvözlök mindenkit Karácsony ünnepén, de engedtessék meg nekem, hogy üdvözöljem szent István első vértanú napján, a köztünk jelen lévő Monori Istvánt, Magyarország főkonzulját. Szeretnénk Téged ajándékkal üdvözölni, de hisz tudod, üzleteink most üresek és idézve a Szentírás szavait: „ ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt szeretettel Neked adom”. (Ap es. 3,6) Neked adjuk szeretetünket, kedves István és mint hazánk, Magyarország képviselőjének, neked adjuk ígéretünket, melyet szavakban Dupka György oly csodálatosan foglalt egybe: „hitünket sohase hagyjuk el. S inkább elpusztulunk az utolsó szálig, sem hogy piruljanak majd az unokáink.” Történelmünk lapjai Munkács emlékezett Minden év október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének napján az 1848-49-es szabadságharc mártírhalált halt hőseire emlékezik a magyarság. A múltban vidékünket alkotó Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék lakossága szintén sok szabadsághőst adott a hazának; gondoljunk csak a nagyszőlősi vértanú, báró Perényi Zsigmond hősies és egyben tragikus pályafutására. Volt idő, amikor a kárpátaljai magyarságnak nem volt szabad vagy tanácsos méltóan megemlékezni a hősökről, de volt olyan időszak is, amikor nagy tisztelettel, szabadon, ünnepélyes szertartással emlékezhettek. Az alábbiakban szűkebb pátriánk történetének talán egyedülálló eseményét idézem fel. Az 1944. március 15-i ünnepség alkalmával Munkács város lakossága kegyeletteljes szertartással emlékezett meg Kóródi Katona Gáspár 1848-49-es tüzérhadnagyról, aki a szabadságharc idején a 18. ütegnél szolgált. A márciusi ünnepségek keretében a régi temetőben exhumálták a hadnagy hamvait, és az új temetőbe helyezték át, ahol Katona Gáspár ősei nyugodtak. Kóródi Katona Gáspárról tudjuk, hogy eleinte tűzmesterként vett részt a szabadságharcban. 1849 áprilisában a határt Vereckénél átlépő osztrák seregek Munkács felé nyomultak. A podheringi hegy alatt a magyar nemzetőrök aktív részvételével megszervezték ellenük a védelmet. Katona Gáspár ekkor a tűzmesterek közt szolgált, és ágyútüzeivel nagymértékben hozzájárult a magyar seregek győzelméhez a podheringi csatában. Sikerült visszaverni a reguláris osztrák haderőt, hősünket pedig az általa tanúsított helytállásért hadnaggyá léptették elő. Katona Gáspár később fogságba esett, de sikerült megszöknie. A szabadságharc leverése után hónapokig bujdosott a felvidéki erdőkben. Hozzátartozói és Munkács város lakossága megőrizte a hős emlékét. Hamvainak exhumálása a munkácsi „hármasünnep” keretében történt, azaz Kossuth Lajos halálának 50. évordulója és a Magyar Nők Márciusának méltatásával egyidőben; a hármasünnep harmadik momentuma maga az exhumálás volt. Katona Gáspár koporsóján 1848-49-es tiszti csákó és kard feküdt, mellette 48-as szűzmáriás zászlót — a Történeti Múzeum lobogóját — lengette a szél. A koporsót katonai díszkísérettel a munkácsi országzászló elé vitték és katafaikra helyezték. Az újratemetési szertartáson képviselve volt számos hivatal, egyesület, tanintézet és nagy számban a város lakossága. Beszédet mondott Kalmár Dániel honvédfőlelkész és vitéz Simonkay Gyula, aztán Katona Gáspár hamvait örök nyugalomra helyezték. Ez az ötven évvel ezelőtti esemény példaként szolgál arra, hogyan kell értékelni történelmünk hőseit, hogyan kell ápolnunk emléküket. Csatáry György KÁRPÁTALJA