Kárpátalja, 1994 (5. évfolyam, 1-7. szám)

1994-01-31 / 1. szám

5 Drávai Gizella Kör Berzsenyi díjasok köszöntése December 27-én Ungváron a Drávai Gi­zella Kör összejövetelén az alábbi gondola­tokkal köszöntötte dr. Ortutay Elemér atya a megjelenteket illetve a Berzsenyi díjat ka­pott tagokat. Kedves Barátaim! Szeretnék négy személyt köszönteni, üd­vözölni külön-külön és Önöket mindnyáju­kat, együttvéve. Annak vagy 3-4 éve, hogy egy fiatal em­bert, Dupka György a neve, üdvözöltem, hogy megjelent a Tavaszra születtem c. vers­kötete. Megható volt a válasza: köszönöm, de a hála és köszönet először a jó Istennek jár ezért, hogy tehetséget adott, hogy írni tudok. És hála és köszönet jár Gortvay Er­zsébetnek, hogy az egyetemen nemcsak a ma­gyar nyelvre és irodalomra tanított, de a magyar nyelv szeretetére és szépségére is. Nekem azért tetszenek Dupka György ver­sei, mert kicsendülnek soraiból azok a gon­dolatok melyek a Szentírásban is benne foglaltatnak: ...és így szólt Jézus tanítványa­ihoz: „aki megvált engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, ki a mennyekben vagyon.” (Mt 10, 32.) Ilyen határozottan, minden kertelés nél­kül, csűrés-csavarás nélkül ír Dupka György is. „Származásom kérded, és érdekel hova­­tartozásom?Nos, halljad a válaszom: itt szü­lettem, itt születtem magyarnak a Kárpátok krétázta sík vidéken és vallom magamat an­nak.. ” Hol volt, hol nem volt, élt valahol, túl az Óperencián egy királyfi, akire valamiért ha­ragudott a gonosz boszorkány és elvarázsol­ta, némaságra kárhoztatta őt is, népét is, szeretteit is. Palotáját, kastélyát ráccsal, kő­fallal vette körül, hogy se a madár, sőt, még a napfény se férkőzzék közelébe. Sőt, elnémí­totta a harangokat is, azok is némaságra voltak kárhoztatva. Ez mese? Fantázia? Nem, Testvéreim, mert éppen így némaságra kárhoztattak min­ket is, itt Kárpátalján és a gonosz tündér még a harangokat is befalaztatta, hogy meg ne szólalhassanak. De egyszeresak megtört a varázs és 1988-ban, fiatal barátom erről így ír: „ a templom újra harangszót tanul”. De nemcsak a templom, de mi is meghal­lottuk a harangok üzenetét: emberek térdre, imához! Tanuljatok meg újra imádkozni, de nem mechanikusan, de szívből, rendíthetet­len hittel kérjétek az Urat — és kéréseinket Balla D. Károly így fogalmazta meg: „Égi Fény hasson át rácson és falakon. ” Szívünket, vágyainkat, hitünket rácsos fallal vették körül, gyermekeinkből janicsá­rokat akartak nevelni... de nem sikerült min­ket eltemetni, mert mi­­ talán csüggedten, fáradtan... de mégis meghallottuk a költő szavait: Égi Fény, világosítsa meg életünk útját és olvassza fel a rácsot, mely szívünket eddig rabságban tartotta és add meg a ke­gyelmet, hogy mi —a harangzúgással együtt — dicsőítsük az Istent, kérve őt: Isten áldd meg, áldd meg a magyart! Berzsenyi irodalmi díjat azok kaphatják meg akik munkájukkal, írásaikkal tesznek valamit a romlás ellen és emberileg és erköl­csileg építik a magyar jövőt és értékes em­berré nevelik nemzetünk fiataljait. Gortvay Erzsébet élete-munkájának ed­dig is ez volt a fő célja. Munkája, tanítása és szavai oly hatással vannak nemcsak tanítvá­nyaira, de reánk idősebbekre is, hogy vele együtt szembe merünk szállni azokkal, akik azt állítják, hogy Magyarországon, a törté­nelmi Magyarországon, tehát itt Kárpátal­ján is, ezer évig nem történt semmi. Mert határozottan állítjuk, hogy itt Kár­pátalján is, az elmúlt ezer éven át éltek és dolgoztak és alkottak olyan emberek, akik munkájukkal európai színvonalra emelték nemzetünket. Most nemcsak az elmúlt évek nagyjaira gondolok: Dayka Gáborra, Drávai Gizellá­ra, Boksay Józsefre, Erdélyi Bélára, Fodor István és Balla Lászlóra, Zádor Dezsőre, Boriszlávszky Tibor és Árpa Istvánra... de gondolok a legifjabb generációra: Dupka Györgyre és Balla D. Károlyra és gondolok főképpen a fiatal tehetségek nevelőire, akik között első helyen áll Gortvay Erzsébet ta­nárnő. És szeretettel köszöntöm őket, hogy a magas kitüntetésben részesültek, a Berzse­nyi irodalmi díjban. Üdvözlök mindenkit Karácsony ünnepén, de engedtessék meg nekem, hogy üdvözöljem szent István első vértanú napján, a köztünk jelen lévő Monori Istvánt, Magyarország főkonzulját. Szeretnénk Téged ajándékkal üdvözölni, de hisz tudod, üzleteink most üresek és idézve a Szentírás szavait: „ ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt szeretettel Neked adom”. (Ap es. 3,6) Neked adjuk szeretetünket, kedves István és mint hazánk, Magyarország képviselőjé­nek, neked adjuk ígéretünket, melyet sza­vakban Dupka György oly csodálatosan foglalt egybe: „hitünket sohase hagyjuk el. S inkább elpusztulunk az utolsó szálig, sem hogy piruljanak majd az unokáink.” Történelmünk lapjai Munkács emlékezett Minden év október 6-án, az aradi vérta­núk kivégzésének napján az 1848-49-es szabadságharc mártírhalált halt hőseire emlékezik a magyarság. A múltban vidékünket alkotó Ung, Be­­reg, Ugocsa és Máramaros megyék lakos­sága szintén sok szabadsághőst adott a hazának; gondoljunk csak a nagyszőlősi vértanú, báró Perényi Zsigmond hősies és egyben tragikus pályafutására. Volt idő, amikor a kárpátaljai magyar­ságnak nem volt szabad vagy tanácsos méltóan megemlékezni a hősökről, de volt olyan időszak is, amikor nagy tisztelettel, szabadon, ünnepélyes szertartással emlé­kezhettek. Az alábbiakban szűkebb pátri­ánk történetének talán egyedülálló eseményét idézem fel. Az 1944. március 15-i ünnepség alkal­mával Munkács város lakossága kegyelet­teljes szertartással emlékezett meg Kóródi Katona Gáspár 1848-49-es tüzérhadnagy­ról, aki a szabadságharc idején a 18. üteg­nél szolgált. A márciusi ünnepségek keretében a régi temetőben exhumálták a hadnagy hamvait, és az új temetőbe he­lyezték át, ahol Katona Gáspár ősei nyu­godtak. Kóródi Katona Gáspárról tudjuk, hogy eleinte tűzmesterként vett részt a szabad­ságharcban. 1849 áprilisában a határt Ve­­reckénél átlépő osztrák seregek Munkács felé nyomultak. A podheringi hegy alatt a magyar nemzetőrök aktív részvételével megszervezték ellenük a védelmet. Katona Gáspár ekkor a tűzmesterek közt szolgált, és ágyútüzeivel nagymértékben hozzájá­rult a magyar seregek győzelméhez a pod­heringi csatában. Sikerült visszaverni a reguláris osztrák haderőt, hősünket pedig az általa tanúsított helytállásért hadnaggyá léptették elő. Katona Gáspár később fog­ságba esett, de sikerült megszöknie. A sza­badságharc leverése után hónapokig bujdosott a felvidéki erdőkben. Hozzátartozói és Munkács város lakos­sága megőrizte a hős emlékét. Hamvainak exhumálása a munkácsi „hármasünnep” keretében történt, azaz Kossuth Lajos ha­lálának 50. évordulója és a Magyar Nők Márciusának méltatásával egyidőben; a hármasünnep harmadik momentuma maga az exhumálás volt. Katona Gáspár kopor­sóján 1848-49-es tiszti csákó és kard fe­küdt, mellette 48-as szűzmáriás zászlót — a Történeti Múzeum lobogóját — lengette a szél. A koporsót katonai díszkísérettel a munkácsi országzászló elé vitték és kata­­faikra helyezték. Az újratemetési szertartá­son képviselve volt számos hivatal, egyesület, tanintézet és nagy számban a város lakossága. Beszédet mondott Kal­már Dániel honvédfőlelkész és vitéz Si­­monkay Gyula, aztán Katona Gáspár hamvait örök nyugalomra helyezték. Ez az ötven évvel ezelőtti esemény pél­daként szolgál arra, hogyan kell értékelni történelmünk hőseit, hogyan kell ápolnunk emléküket. Csatáry György KÁRPÁTALJA

Next