Kárpátalja, 2019. január-június (19. évfolyam, 1-25. szám)

2019-02-07 / 5. szám

KÖZÉLET. KULTÚRA Karpatalja _ ____________________2019. február 7.__________________________ Schober Ottó (1932-2019) Életének 87. évében, Budapesten elhunyt Schober Ottó, a kár­pátaljai magyar színjátszás és színházi élet meghatározó alakja, a Beregszászi Népszínház egykori igazgatója. Schober Ottó a Beregszászi Művelődési és Szabadidőközpont és a Beregszászi Népszínház igazgatója volt nyugdíjaztatásáig. Apját mint volt magyar tiszthelyettest a sztálinisták elítélték, majd 1952-ben rehabilitálták. 1952-ben elvégezte a Munkácsi Tanítóképzőt, tanítói képesítést szerzett, egy évet Nagyberegen élt. Ezt követően a beregszászi járási kultúrház igazgatójává nevezik ki, itt lett egyben a beregszászi színjátszó csoport rendezője, amely 1959-ben Kárpátalján elsőként kapta meg a Népszínház (kiváló együttes) címet Közben az Ungvári Állami Egyetem filológiai karán orosz szakos tanári diplomát szerzett. 1953-tól a Népszínház vezetője, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének, majd a MEKK-nek alapító tagja. Tagja az Ukrán Színművészeti Szövetségnek. 1992-ben Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregényét átdolgozta színpadra. Kilenc színpadi művet fordított oroszból és ukránból magyarra és vitte színre társulatával. 1963-ban megkapta az Ukrajna Érdemes Művelődési Dolgozója címet, továbbá 1992-től az Erzsébet-díj, illetve a határon túli Sylvá­­nia-díj birtokosa. 1999-től Beregszász díszpolgára volt. Fontosabb művei: Színfalak előtt, mögött, nélkül (Epizódok a Beregszászi Népszínház történetéből, Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 1995., Davas, davaj. Humoros írások, Beregszász-Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2000., Ki hitte volna? (komor humor letűnt korból), Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 2002., A statisztika így kívánta. Történetek kesernyés humorral. Kárpátaljai Magyar Könyvek - 185. Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 2008. Nyolcvanötödik születésnapjára budapesti otthonában írt versét közöljük. Illl­ i Bem apó öt napja A budapesti Bem téren ma­gasodó Bem-szobor talapzatán olvasható a kiváló hadvezér egyik híressé vált kijelentése: „A hi­dat visszafoglalom, vagy elesem. Előre, magyar, ha nincs híd, nincs haza.” Ezek a szavak pedig a 170 évvel ezelőtt, 1849. február 9-én megvívott piski csatában hang­zottak el, mely ütközetre öt nappal a súlyos vízaknai vereséget kö­vetően került sor, s Pisicinél dőlt el: van-e erő az erdélyi magyar hadseregben ahhoz, hogy vert helyzetből ismét talpra álljon... 1849. január 2-ra Bem József tábornok felszabadította Észak-Er­­délyt, majd megindult délnek, hogy mielőbb elérje Nagyszebent, az erdélyi császári főparancsnok­ság központját, és végső vereséget mérjen az ellenségre. Marosszék­től délre azonban Anton von Puch­­ner altábornagy, az erdélyi osztrák csapatok főparancsnoka útját állta, s Szőkefalvánál összecsapott vele. Vesztére, mert a magyar csapa­tok fényes diadalt arattak fölötte, mire császáriak Nagyszebenig hátráltak, nyomukban Bemmel, aki kihasználva lélektani előnyét, menetből be akarta venni a várost. Ám a császáriak a nagyszebeni erődítményekre támaszkodva le­győzték a tábornokot, aki egy kö­zeli kisvárosba, Szelindekre vonult vissza, ahol azonban keményen megvetette a lábát, s hősies küz­delemben visszaverte az ellenség támadását. Nemsokára azonban - Puchner kérésére - a Havasal­földet és Moldvát megszállva tartó oroszok csapatokat vezényeltek Nagyszeben és Brassó védelmére, így az altábornagy egész haderejét összevonhatta a Vízaknáig elő­renyomuló honvédsereg ellen, s négyszeres túlerővel támadt rá. A február 4-én megvívott vízaknai ütközet mégis szá­munkra kedvezően indult. Bem a hegyes-völgyes terep természeti adottságait kihasználva, jól véd­hető állásaiból heves tűz alá vette az osztrákokat, akik meghátráltak. Ekkor a tábornok üldözőbe vette az ellenséget. Puchner azonban ren­dezte sorait, majd parancsot adott az ellentámadásra, s az osztrák túlerő agyonnyomta a jóval kisebb magyar sereget, mely előbb csak hátrálni kezdett, majd a visszavo­nulás menekülésbe csapott át, s a csata végére császári kézre került az erdélyi hadsereg ágyúparkjának és muníciójának a nagy része. Nem tudta, hogy a Maros völgyében, az Arad-Déva úton magyarországi segédcsapatok közelednek jelentős mennyiségű ágyúval és utánpótlással. Ám nyo­mában az osztrák hadsereggel, el is kellett jutni hozzájuk. Hogy elke­rülje társzekerei összetorlódását, a sebesült és beteg honvédeket egy kisebb biztosító egységgel együtt előreküldte Szászsebesre, ahol nem tartózkodott császári katonaság. A hatalmas gyulafehérvári erődít­ményből ekkor a város ellen vezé­nyeltek egy osztrák harccsoportot, melyhez nagyszámú román nép­felkelő is csatlakozott. A támadók gyorsan végeztek a kicsiny magyar őrséggel, majd lemészárolták a védekezésre képtelen sebesülteket és betegeket... A szörnyűségről tudomást szerző erdélyi hadsereg azonban nemsokára Szászsebes alatt termett, s egyszerűen elsöpör­te az ellenséges csapatokat. Az üldöző császáriak első egységei viszont órákon belül a város alá értek, s ágyútűz alá vették a települést. Bem - kevés lőszerével okosan gazdálkodva - pontos lövésekkel viszonozta a tüzet, majd kitörést hajtott végre. A honvédek visszavetették az el­lenséget, s nyertek maguknak egy nyugodt éjszakát. Másnap viszont már az egész osztrák had Szász­sebeshez ért, s megkezdte a város bekerítését. Ám mielőtt lezárhatták volna a Szászváros felé vezető utat, az erdélyi hadsereg kisiklott a köré fonódó halálos gyűrűből. Időt nyert, de hamarosan szembe­találta magát a román népfelkelők hatalmas tömegével. A honvédek szuronnyal vágtak maguknak utat, majd elszánt rohammal elfoglal­ták Szászvárost, ám február 8-án Puchner utolérte őket. Ekkor Bem a „legjobb védekezés a támadás” elvét követve, merész rohamot ve­zényelt az osztrákok ellen, s hősies harc árán rövid időre megállította Puchnert. Ez a rövid idő azonban elég volt ahhoz, hogy estére az erdélyi hadsereg elérje Dévát, ahol egyesült a magyarországi segélyhadakkal, s megerősödve készülhetett fel a másnapi, min­dent eldöntő ütközetre. Dévától nem messze keletre, Piski községnél kanyarog a Ma­rosba igyekvő Sztrigy folyó. A fölötte átívelő híd keleti hídfőjénél egy magyar egység védelmi állást foglalt el, a csapatok zöme pe­dig a nyugati parton felsorakozva várta az osztrák támadást. Nem kellett sokáig várnia. A császá­riak is hamarosan felvonultak, s a magyar és az osztrák ágyúk mennydörgése egy-kettőre szétha­sította a téli reggel csendjét Majd a Kalk­any-dandár megrohamozta a magyar hídfőállást, s elkesere­dett küzdelem árán átszorította a honvédeket a túlpartra. Kemény Farkas őrnagy huszárrohammal akarta megállítani a hídon átözönlő ellenséget, a lovassági támadás azonban összeomlott az osztrák puska- és ágyútűzben. Ezt köve­tően a magyar gyalogság lendült ellentámadásba, igyekezve visz­­szaszorítani az ellenséget a hídon, ahol heves kézitusa alakult ki a két hadsereg gyalogosai közt. Czecz János ezredes, Bem vezérkari fő­nöke ekkor a Máriássy-zászlóalj és az ágyúk sortüzeivel csapott az osztrákok közé, majd új, elő­nyösebb pozíciókba állíttatta a lövegeket, s azok kartácszápora megtette a hatását. A honvédek visszavették a hidat, s egyre több egységük kelt át rajta. Puchner azonban lovassága zömét rohamra vezényelte ellenük, egy bozótos­ban elhelyezkedő osztrák zászlóalj pedig gyilkos tüzet zúdított a csá­szári lovasokkal szemben felfej­lődő huszárokra, akik menekülni kezdtek, s magukkal rántották a gyalogságot, miközben támadás­ba lendültek a soraikat rendezett osztrák gyalogzászlóaljak is. A folyó keleti partján lévő magyar csapatok visszaözönlöttek a hídon, s menekülésük láttán pánikhangu­lat lett úrrá az egész seregen. Ekkor hangzott el nem idézett kijelentése: „A hidat visszafogla­lom, vagy elesem. Előre, magyar, ha nincs híd, nincs haza.” Igaza volt. A vereség egyet jelentett vol­na hadserege felmorzsolódásával és Erdély elvesztésével. Ám hama­rosan sikerült úrrá lenni a pánikon, s egy rendbe szedett sereg várta a hídon átzúduló osztrák csapatokat, melyek a bal parton négyszögekbe rendeződtek, felkészülve a végső rohamra. Közben fedezésükre szüntelenül dörögtek Puchner lö­­vegei. A császári főparancsnok azonban elszámította magát, las­san kifogyott az ágyúlőszerből, s ütegei elhallgattak. Bem ekkor megsemmisítő erejű ágyútüzet zúdított az osztrákok csapatokra, majd gyalogzászlóaljait is rohamra indította ellenük. S most Puchner seregén lett úrrá a pánik: az egész had vad futásnak eredt, a most végre sikeres rohamra vezényelt huszárok pedig Szászvárosig ül­dözték a menekülő ellenséget... Bem apó öt napja a végze­tesnek tűnő vízaknai vereségtől a fényes piski diadalig a magyar hadtörténelem egyik legragyo­góbb fejezete, mely megmutatta, hogy reménytelen helyzetek fölött is úrrá lehet lenni. S alig telt el egy hónap Piski után, amikor 1849. március 11-én magyar zászlók kúsztak fel az elfoglalt Nagysze­ben falaira és tornyaira. Lajos Mihály Nyolcvanöt esztendős lettem Nyolcvanöt esztendős lettem, kenyerem javát megettem. Hány falat maradt még hátra? Azt csak a jó Isten látja. Kérdem: erre mit mondhatok? „Legyen meg az akaratod”. Nem tudom, hogy érdemes-e visszanézni életemre? Volt abban rossz, ámde több jó, s ha ez így volt, bizony tök jó. Diákévek, éhséggondok, hisz a gyomrom mindig korgott. Sokszor a sovány kenyerem egy kis sóval meghintettem. Nem hazudok, így volt, így bíz, s jobban csúszott rá így a víz. Ádám, Éva az édenben csupán egy bűnt követtek el. Az én vétkem száma viszont, latba vetve, kelt nagy iszonyt. Éltem én egy olyan korban, hogy szovjet szekeret toltam. Belebújtam muszka bőrbe, s én is ittam, mint a gőte. Volt idő, mikor a vodka előnybe került naponta. Ám felülről rám­ rámnéztek, s mindig behúzták a féket. Nem romlott el a fékrendszer, s tettem munkám becsülettel. Kárpátalján szovjet honban magyar színház hivatottan nem működött, de azért mi próbáltunk valamit tenni. Amatőrként profi módra vigyáztunk a magyar szóra. Később elismerték tettünk, s népszínházzá fejlődhettünk, sok színpadon hideg télben melegszívű magyar néppel találkoztunk faluszerte, s ez lelkünket melengette. Emlékeim itt lezárva, visszatérek most a mába. Betöltöttem nyolcvanötöt. Észjárásom kissé döcög, de nem vagyok azért lökött. Eloszlatom ezt a ködöt. Számolhatunk hatvan évet, hogy nejemmel együtt élek. Ahogy dukált, úgy ment minden: szép családdal áldott Isten. Lányom, fiam élte nyomán született már négy unokám. Sőt nejemmel büszkélkedünk: mára dédnagyszülők lettünk. S nyilvánvaló, nem titok már: jön a másik dédunokám. Néha zsúfolt munkám miatt hanyagoltam családomat. Bocsássák meg ezt most nekem, hisz egy nemes célért tettem. Vagy talán csak arra fogtam, mikor sokszor kicsapongtam? Gondolkodom, mit mondjak még? Feledésbe ment sok emlék! Őszült fejjel nem csak enni, szeretnék még hasznos lenni. Presbiteri feladatom egyházunkban még folytatom. Kárpátaljai Szövetség: ott is ténykedek, ha kell még. Reklámfilmekben is játszom, ha megfelel pofázmányom. Versem mivel végéhez ért, hallgassuk meg a finálét. Nyolcvanöt esztendős lettem, kenyerem javát megettem. Nem kérek csupán csak annyit: add meg még a mindennapit én Istenem, s ha gondolod, versikémre tegyünk pontot. S életemre, ha még lehet, tegyél egy nagy kérdőjelet. Schober Ottó Budapest, 2017. április 19. Versajánló Csoóri Sándornak ez a verse is kiválóan példázza, hogy a művészi alkotásba minden belefér. Életünk valóságának egyetlen da­rabkája sem lehet az alko­tás kárára: a mű értékének mércéje a hitelessége. Csoóri Sándor ebben a versében is ugyanolyan mód­szerrel él, mint a többiben. A természetes élőbeszédet elegyíti különféle képzettársításokkal, és ezek szabályo­zottsága esztétikai tapasztalatban részesíti az olvasót. A költeményben nincs semmi oda nem illő, semmi érthetet­­lenség, semmi mondvacsinált, semmi cafrang. Mindezek mellett tűnik fel a versbeli megnyilatkozó nyugodtsága, a hangnem emberközelisége. Pedig nem éppen higgadtságra ad okot, mikor úgy kell szólnia az embernek egykori „híveihez”, hogy azok „árulóivá” lettek. Mert pont ezt a helyzetet idézi elénk a költemény. És ezen árulás miatt érzi úgy a valósággal szembesült beszélő, hogy körülötte „tél van, fagyos föld”, „botor­kálhat a semmiben”, legfeljebb majd az emlékirataiban megörökíti, mivé lett „a nemes maradék”... Penckófer János Csoóri Sándor Sokat beszéltem nektek Sokat beszéltem nektek, túl sokat. És rajongva is, mint aki mögött ott áll mindig egy hársfaerdő. És amit mondtam, mondhatta volna helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó, mely töredék­ hazánkon naponta átgyalogol. De nektek csak a fél szívem kellett mindig. Akkor is, amikor három se lett volna elég. A sündörgő köd volt a ti prófétátok. Híveim, árulóim, mi lett a nemes maradékból? Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám s lusták vagytok a gyászban, lusták az örömben is. Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben. Emlékiratokat kopog a lábam - halljátok-e? Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget? Kárpátalja Megbízott főszerkesztő: Darcsi Karolina Munkatársak: Radó Zsolt, Csuha Alexandra, Kacsur Gusztáv, Lajos Mihály, Rehó Viktória, Váradi Enikő Szerkesztőségi titkár: Vorcsák Viktória Szedés és tördelés: Gyurkovics Gabriella, Tóti­ Viktória LAPUNK MEGJELENÉSÉT A BETHLEN GÁBOR ALAP TÁMOGATJA mti) Címünk: Beregszász, Korjatovics u. 3/2. Levélcím: 90202 Beregszász, Pf.: 38. Mod.: +380505603152. E-mail: info@karpataljalap.net Lapunk internetes változatának címe: www.karpataljalap.net Lapengedély száma: 3T Ne: 209 Lapalapító és kiadó: Kárpátalja Kft. Ungvári járás, Szűrte, Rákóczi út 43. Igazgató: Sepella Erzsébet Készült: Expresz Media Druk, Lemberg. Ofszetnyomás. Példányszám: 13250. Rendelési szám: 26689. Terjeszti a Kárpátalja Kft. A lapunk címére beérkező kéziratok közlésének és szerkesztésének jogát fenntartjuk, azok recenzálását, visszaküldését, továbbítását és megválaszolását nem vállaljuk. A címünkre beérkező levelek szerkesztésének és rövidítésének jogát fenntartjuk. A publikációkban közölt tényekért minden esetben a szerző viseli a felelősséget. Kapnaraniio (Ha yropcbKÍü mobí) 3acHOBHHK i Bii/iaBeiib: TOB “Kaptiamniio” Ta3eTa íacnoBaHa 18.12. 2000 p. PeccTpauiHHe cbüohtbo 3T .N« 209 Bia 25. 12. 2000 p. Bi.npvKOBaHo: T3OB “Eiccnpec Meaia ApyK” m. JlbBÍB, Tea. 032-297-47-68 3aMOB.ieHHH JV® 26689, HaKJiaa 13250

Next