Kárpátalja, 2019. január-június (19. évfolyam, 1-25. szám)

2019-01-10 / 1. szám

KULTÚRA Elvesztett Ungvár Egyik korábbi számunk­ban az Elvesztett Ungvár sorozatban már írtunk az ungvári Behun családról, pontosabban Behun János cipészmesterről, aki néhány ipari kiállításon is aranyérem­mel díjazott lábbelit készített. Most a bátyjáról lesz szó, aki bútorgyárat létesített és az Ungvári Magyar Testnevelési Egyesület (UMTE) Sportszö­vetség elnöke volt. Egykoron a Győzelem (Kapos) és a Kovács (Belinszkij) utcák ke­reszteződésében állt a legnagyobb ungvári bútorkészítő, Behm­ István háza és boltja, közvetlenül azon a helyen, ahol most az autók par­kolnak a Vopak bevásárlóközpont előtt. A jó állapotú épület tanúja volt a bútorgyár felvirágzásának, majd hanyatlásának. Ungvár szov­jet érás átépítését nem élte túl sem a szép családi ház, sem maga az épület, ahol a bútorüzlet volt, sem az UMTE Sportszövetség stadionja, amely a mai Bilocska piac területén működött. De kezdjük az elején. Behun István 1894-ben Ungvá­rion született. Édesapja, akit szintén Istvánnak hívtak, szűcs volt, bőrki­készítéssel foglalkozott, édesany­ja, Novák Anna a hat gyermeket nevelte. Az idősebb Behun István családja a mai Mitrak és a Ruszka utca elejét összekötő közben lakott. A kis István onnan járt iskolába, majd annak befejezését követően az asztalosmesterhez tanulni. Azt nem lehet tudni, hogy kinél sajátította el a szakmát, de ismert, hogy kénytelen volt megszakítani az asztalosmes­terség elsajátítását és az inasságot, mert kitört az első világháború. A 20 éves István all. Honvéd Gyalogsági Ezred kötelékében az orosz és az olasz frontokon harcolt. Hősiességéért néhány kitüntetést is kapott, többek között az Osztrák- Magyar Monarchia legmagasabb háborús kitüntetéseit: 1. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet (Nagyezüst Vitézségi Éremnek is hívták) és 2. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet (ún. Kisezüst Vitézségi Érmet). Ezek magas örökös állami nyugdíjra jo­gosították fel. Ezenkívül István még német és bolgár érmeket is kapott a harcokban tanúsított helytállásáért A háborúból kitüntetésekkel őr­nagyként hazatért István szemtanú­jává vált az ország széthullásának, amelyért több évig harcolt. De az új körülmények között sem veszett el, épp ellenkezőleg: 1919-ben meg­próbált saját vállalkozást indítani. István leszármazottjai a mai napig őrzik azt a fényképet amelyen az asztalosárugyár kollektívájával lát­ható. Az első felvételen, amely a ’20-as évek elején készült alig né­hány munkás látható. A másodikon viszont amely 1929-ben datálódott már népes kollektívát láthatunk. Az 1943-as kiadású Ungvár és Ung vármegye című könyvben többek között az szerepel, hogy Behm­ István gyára villamosítva van, 40- 45 munkás és 14 segéd (azaz fiatal segédmunkások, akik még tanulták a szakmát) dolgozik ott. Mostani mércével persze nehéz teljes értékű gyárnak nevezni, de akkoriban egy olyan vállalat ahol félszáz ember dolgozott már nagynak számított Mit is készítettek Behm­ István gyárában? A vállalat egyik akkori reklámjában olvashatjuk, hogy nem csak családi házakba készítettek bútorokat, hanem iskolai és üzleti berendezéseket (vagyis polcokat) és irodai bútorokat is. Egy 1927- es újság írt a Pidkarpatszka Rusz Első Kárpátaljai Ipari Kiállításának nagyon gazdag bútorkínálatáról és megemlíti azt is, hogy három garni­túra Behm­ István gyárában készült Többek között megírták, hogy ez a bútormester egy ebédlőszobai és két hálószobai berendezést mutatott be, amelyek biedermeier (bieder: egyszerű, szerény; Meier: a leggya­koribb német vezetéknév) stílusban készültek hajlított elemekkel és élénk huzattal. Ez egy átmeneti művészeti stílus volt elsősorban Közép-Európa lakáskultúrájában és kispolgári miliőt, békét, nyugalmat árasztott egyszerű eszközökkel, pátoszmentesen. A Prágai Magyar Hírlap című lap azt írta, hogy ezek a gyönyörű és ízléses bútorok még egy világkiállításon is a legjobbak lettek volna Nyilvánvalóan az elkövetkező években kissé megváltozott a Be­­hm­-bútorok stílusa Az utódoknál fennmaradt egy céges termékka­talógus, amelyből láthatjuk, hogy milyen bútorgarnitúrákat kínáltak az ügyfeleknek a múlt század 40- es éveiben. A modellekből ítélve a gyárban könnyű, modern búto­rokat készítettek. Érdekes, hogy a katalógusban bemutatott darabok közül néhány még ma is teljesen korszerűnek tűnik. A bútorgyáros leszármazottai úgyszintén elmesélték, hogy István nagyon nyugodt és jóakaratú em­ber volt, aki könnyen megtalálta a közös nyelvet a vásárlókkal és a dolgozókkal. A munkások nagyon tisztelték, elsősorban a hozzájuk való jó viszonyulásáért, mert so­ha nem engedte meg magának, hogy bárkire is felemelje a hangját, vagy bárkit megsértsen. Amikor új munkást vett fel a gyárba, István mindig meghívta őt az otthonába ebédre. A Behm­ család és a ven­dég együtt ebédeltek, István pedig közben megfigyelte, hogyan eszik a potenciális alkalmazottja. Ha az illető energikus és vidám volt, jó étvággyal evett és nem félt, nem feszengett a tehetős gyártulajdonos családja előtt, akkor István rögtön felvette. Ezen a hagyományon kí­vül másként is kifejezte háláját a beosztottjainak. A karácsonyi ün­nepek előtt mindig vásárolt néhány sertést és köszönetül a jó munkáért szétosztotta azokat a gyár dolgozói között. Oy módon a legszegényebb munkásai is gazdagon ünnepelhet­ték a karácsonyt Ami a társadalmi tevékenysé­gét illeti, Behm­ Istvánt az UMTE Sportszövetség alapítójaként és többéves vezetőjeként ismerték a városban. Utódai ma már nem tudják, hogy István jómaga spor­tolt-e valaha, de az, hogy lelkes futballszurkoló volt, vitathatatlan tény. István testvérével, Jánossal és az ungvári Diószegi Istvánnal, Gottlieb Ferenccel, György Ferenc­cel, Roth Ábrahámmal, Rosenberg Józseffel és Weinwum Vilmossal közösen 1920-ban megalapítot­ták az UMTE-t. A sportklubban labdarúgó-, birkózó-, ökölvívó és kerékpársport szekció működött. A csapat színe vörös-fekete volt. Mihajlo Ruscsaktól, a kárpát­aljai futballtörténelem kutatójától tudjuk, hogy Behm­ István 1927- től kezdve volt a szövetség elnöke és legnagyobb mecénása. Mivel akkoriban a focistáknak kötelező volt valamilyen fő munkahelyen dolgozni, amikor István nem helyi tehetséges játékosokat hívott meg a csapatba, azokat mindig felvette dolgozni a saját bútorgyárába .Az UMTE labdarúgócsapata viszonylag rövid időn belül nép­szerű lett Ungvár határain kívül is. A csapat már fennállásának első évében megszerezte Kárpátalja első bajnoki címét a magyar klubok között. Később még két alkalommal - 1932-ben és 1933-ban - lett a csapat megyei bajnok - meséli Mi­­hajlo Ruscsak. - A klub legnagyobb eredménye a szlovákiai magyar csapatok bajnokságára való kijutása volt, ahol 1932-ben az ungváriak a második helyen végeztek a Ligeti SK (Pozsony) után, valamint az, amikor 1933-ban kivívták a Szlová­kia legjobb magyar csapata címet, kétszer győzték le a Donaustadt SK-t (Pozsony).” Akkoriban, a ’ 30-as évek elején az UMTE labdarúgócsapatának életében még egy örömteli esemény történt: saját stadiont kapott. Ke­reken tíz évig más klubok pályáin játszott a csapat, leggyakrabban a Füzesit használták, amely a mai Pravoszláv parton volt. Ám a ’ 20-as évek végén a városvezetés úgy dön­tött, hogy szétparcellázza a gyéren lakott Füzest és egy új lakónegyedet épít­ett fel. A sportszövetség előtt az a feladat állt, hogy más futballpályát találjon. Az UMTE egyesítve a mecé­nások erőfeszítéseit, saját stadion építésébe kezdett, melyet 1930 augusztusában nyitottak meg. A Prágai Magyar Hírlap című újság részletesen írt az eseményről. Már akkor kiemelték, hogy az építés fő mecénása Behm­ István volt. A stadion megnyitóján, amely a bútorgyár mögött kapott helyet, és 800 szurkoló befogadására volt alkalmas, az akkoriban is jól ismert magyar csapat, a Vasas játszott barátságos­ mérkőzést a házigazda csapattal. Ám az ünnepélyes stadi­onavató végén történt egy kisebb malőr. A vendégek elmondták be­szédeiket, amikor a pályára szólí­tották a szövetség elnökét, Behm­ Istvánt. A sportolók egy széket vittek a pályára, István ráült, és a focisták hálájuk jeléül a magasba emelték őt. Ezután kellett volna köszöntőt mondania Istvánnak, házigazdaként utoljára hagyták. De amikor István a székről leszállva a tribünhöz lépett, a mérkőzés főbírája belefújt a sípjába, és kezdetét vette a futballmérkőzés, így Behm­ Ist­ván nem tudott köszöntőt mondani „saját” stadionjának az átadásán, de ahogyan a Prágai Magyar Hírlap írta, ez nem volt vészes, mert a jelenlévők közül úgyis mindenki tudta, hogy kinek köszönhető ez a nagyszerű esemény. Mihajlo Ruscsak értesülései szerint 1942 tavaszán úgy alakult hogy az UMTE-nek ultimátum­­szerűen felajánlották, egyesüljön a város másik magyar klubjával, az UAC-cal. Az UMTE vezető­sége visszautasította a lehetőséget, ezért a Magyar Királyi Kulturális és Közoktatásügyi Minisztérium 1942. május 5-én feloszlatta a klubot. Egy évre rá, 1943. május 23-án árve­résen eladták a sportklub szerény vagyonát. Valószínűleg akkor indult hanyatlásnak a szövetség stadionja is. A helyén még sokáig sima gyep volt, majd később, a szovjet időkben ott építették fel a Bilocska piacot. Ami Behm­ István magánéle­tét illeti, egy debreceni lányt, Ekli Rózát vette feleségül. Róza gazdag magyar családból származott, bent­lakásos iskolában tanult Bécsben, nagyszerűen főzött, kézimunkázott és zongorázott. Nem tudni, hogyan ismerkedett meg Róza és István, az utódok csak arra emlékeznek, hogy érett korban házasodtak össze, és Rózának ez már a második házas­sága volt (azt mesélte, hogy első férje számításból vette őt feleségül, majd elváltak), István pedig fiatal éveit teljes egészében a munkának szentelte. Rózának nagyon kifinomult íz­lése volt, ő foglalkozott a családi ház berendezésével a Kapos utcában. Debrecenből hozományként drága faragott bútorokat hozott magával, majd Bécsből hívatott művészeket, akik a hatalmas ebédlőszoba pla­fonját megfestették. Ez az Éden­­kertet ábrázoló alkotás egészen a Behun-ház lebontásáig díszítette a szoba mennyezetét. A Behm­ házaspárnak három gyermeke született: 1934-ben Éva, 1939-ben István és 1940-ben György. Róza, a gyermekek ne­velésén kívül vezette a háztartást és a bútorgyár könyvelését is. A gazdaságban egy szolgálónő segített neki, aki a családi ház alag­sorában lakott, saját kis szobája és külön konyhája volt. A család szerényen élt, akkoriban nem volt divat kényeztetni a gyerekeket. A család szórakozása legfeljebb az volt, hogy meglátogatták Róza szüleit Debrecenben, valamint István testvéreit Ungváron. A második világháborút kö­vetően életük gyökeresen megvál­tozott. A szovjet hatalom azonnal államosította István bútorgyárát, és elvette két házukat, csak azt hagyták meg a családnak, amelyikben a Kapos utcában laktak. Valójában az is csak részben maradt az övék, mert az épületnek azt a részét, ahol a bútorüzlet működött, állami tulaj­donba vették. Később húsosboltot nyitottak ott, ahol belsőségeket árul­tak. A málenkij robotot pedig csak azért sikerült megúsznia Istvánnak, mert a csehszlovák érában tagja volt a Csehszlovák Kommunista Pártnak. István leszármazottai azt mesé­lik, hogy nagyon erős ember volt. Azután sem tört össze, hogy min­denét elveszítette, és nem szégyellt egyszerű asztalosként visszatérni a szakmába Behm­ István nyugdíjba vonulása előtt néhány évig bútoro­kat javított a Remmeblir kis cégnél a mai Petőfi téren. Később ugyanott dolgozott mindkét fia akiknek egy­kor István át szerette volna adni a családi vállalkozást Talán szerencse, hogy István nem élte meg azokat az időket, ami­kor buldózerrel ledöntötték a házát az akkori Pobeda (Győzelem) utcá­ban. 1964-ben abban az épületben hunyt el szívinfarktusban. Pár évre rá közölték a feleségével és a fiaival, hogy 1968-ig el kell hagyniuk a házat. Még abban az esztendőben közvetlenül a ház mögött ötszintes többlakásos házat kezdtek építeni, amely azóta is ott áll. Az építkezé­sen rabok dolgoztak, akiket a bünte­tés-végrehajtó intézetből küldtek. A Behun család épp őket gyanúsította a családi ház kirablásával. Mivel a kiköltözés lassan zajlott (a csa­ládnak a ház helyett földterületet jelöltek ki magánház építésére, vala­mint ideiglenes lakást biztosítottak), Behunék több részletben szállították el a holmijukat Egy napon, amikor elmentek a házhoz, azt látták, hogy a külső ajtót feltörték, a helyiségekből ellopták a szép csillárokat és néhány más kisebb berendezési tárgyat. Amikor 1969-ben bontották a Behmn-házat, sok ungvári össze­gyűlt, hogy megnézze. A legtöbben a mennyezeten látható festményre voltak kíváncsiak, mert sokat hal­lottak annak szépségéről. Míg a plafonnal gyorsan megbirkózott a buldózer, addig az épület funda­mentumát sehogy sem tudta lerom­bolni. A ház olyan jó építésű volt, hogy az alapjával sokáig kínlódtak a bontómunkások. Végül nyoma sem maradt az épületnek. Mint ahogyan az évek során feledésbe merült az egykoron ismert bútoros és bőkezű mecénás, Behun István emléke is. Tetyana Literáti, Pro Zahid/ Rehó Viktória Behun István bútorgyára­­s futballklubja Versajánló Ki tudná különválasztani a magyar kultúra és szabadság ösz­­szefonódását? Ki mondja meg, melyik melyiket foglalja magába? Hogy a szabadságvágy kultúránk összetevője-e mindenekelőtt, vagy olthatatlan szabadságszeretetünk hozta létre kultúránkat? Mindenesetre év eleji kulturális eseményeink között egyik sem előzi meg a Petőfi Sándorhoz kötődő megemlékezéseket, akinek költészetében a szabadságvágy különös hangsúllyal jutott kifejezésre mindig. Az itt olvasható Háború volt... című versében például figyelemre méltó egyszerűséggel választja külön a sza­badság „fölszentelt kezétől” eredő szabadságot a „zsarnokkény” által megteremtettétől. Mert ez a különbség jelenti a lényeget. Amit eddig mások kínáltak szabadságként a magyarságnak, abban sosem volt köszönet, abban sosem virágzott a kultúra. És a versből az is kiolvasható, hogy mindaddig harcolni, míg „a szabadság fölszentelt kezéből” el nem érkezik a béke, joga, de kötelessége is az embernek... Penckófer János s Petőfi Sándor Háború volt... Háború volt mindig éltem Legszebb gondolatja, Háború, hol vérét a szív Szabadságért ontja! Egy szentség van a világon, Melyért fegyverünkkel Sírunkat megásni méltó, Melyért vérzenünk kell; Ez a szentség a szabadság! Őrültek valának Mindazok, kik más egyébért Ék­et áldozának. Békét, békét a világnak, De ne zsarnokkénytől, Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből. Majd ha így lesz a világon Általános béke, Vessük akkor fegyverünket Tenger fenekére. Kárpátalja Megbízott főszerkesztő: Darcsi Karolina Munkatársak: Radó Zsolt, Csuha Alexandra, Kacsur Gusztáv, Lajos Mihály, Rehó Viktória, Váradi Enikő Szerkesztőségi titkár: Vorcsák Viktória Szedés és tördelés: Gyurkovics Gabriella, Tóti­ Viktória LAPUNK MEGJELENÉSÉT A BETHLEN GÁBOR ALAP TÁMOGATJA mti) Címünk: Beregszász, Korjatovics u. 3/2. Levélcím: 90202 Beregszász, Pf.: 38. Mod.: +380505603152. E-mail: info@karpataljalap.net Lapunk internetes változatának címe: www.karpataljalap.net Lapengedély száma: 3T Na: 209 Lapalapító és kiadó: Kárpátalja Kft. Ungvári járás, Szűrte, Rákóczi út 43. Igazgató: Sepella Erzsébet Készült: Expresz Media Druk, Lemberg. Ofszetnyomás. Példányszám: 13250. Rendelési szám: 26605. Terjeszti a Kárpátalja Kft. A lapunk címére beérkező kéziratok közlésének és szerkesztésének jogát fenntartjuk, azok recenzálását, visszaküldését, továbbítását és megválaszolását nem vállaljuk. A címünkre beérkező levelek szerkesztésének és rövidítésének jogát fenntartjuk. A publikációkban közölt tényekért minden esetben a szerző viseli a felelősséget. Kapiiamiiiío (Ha yropcbKiií mobí) 3acHOBiiHK i BH.iaBcm»: TOB “KapnamiHo” TaíeTa jacHOBaHa 18.12. 2000 p. Perei paniii ne cbLioutbo 3T JV® 209 búi 25. 12. 2000 p. Bi.upv KOBano: T3OB “Encnpec Mejia JJpyic” m. JlbBÍB, Teji. 0322974737 3aivtoBJieHHH X« 26605, Haiciaji 13250 De míg így nincs, addig fegyvert, Fegyvert mindhalálig! Tartson bár a háború az ítélet napjáig!

Next