Kárpáti Igaz Szó, 1991. január-március (72. évfolyam, 1-62. szám)

1991-01-01 / 1. szám

A FELLEG­ÉBŐL LE KELL SZÁLLNI A FÖLDRE BESZÉLGETÉS TÓTH MIHÁLLYAL, A KMKSZ ALELNÖKÉVEL — Meglehetősen furcsa hely­zetben vagyunk, mert én jó­szerivel mindent tudok rólad, az újságolvasók számára vi­szont — akiket most képvi­selnem kell — szinte teljesen ismeretlen ember a KMKSZ al­­elnöke. A szövetség egyes más vezetőivel ellentétben nem szí­vesen adsz interjút, ha tehe­ted, kerülöd a nyilvános sze­replést. Arra kérlek, hogy most az egyszer lépj elő a hát­térből, és mondd el, hogyan kerültél az alelnöki székbe. — Tavaly télen, amikor a KMKSZ megalakulása szóba került. Beregszászban a váro­si végrehajtó bizottság elnöke­ként dolgoztam, így kerül­tem kapcsolatba Dalm­ay Ár­páddal, Kerényi Gyula Bácsi­val és a többiekkel, akik azon a vidéken a szövetség létreho­zásának kezdeményezői vol­tak, korábban pedig már együttműködtünk a Petőfi- és Tompa Mihály-em­léktábla el­készítése, felavatása kapcsán. Magam is jelen voltam Ung­­váron a szövetség alapítógyű­­­lésén 1989. február 26-án, s ott mindjárt be is választottak a területi választmányba. Az­tán tavaly munkahelyet vál­toztattam, a területi kommuná­lis és lakásgazdálkodási fő­osztály főmérnöke lettem, csa­ládommal együtt átköltöztem Ungvárra. Az 1990 tavaszán megtartott első közgyűlé­sünk után Fodó Sándor felkért, hogy vállaljam el az alelnöki tisztséget. Én igent mondtam — ennyi a történet. — Milyen megfontolások ve­zéreltek? Milyen elképzelések­kel lettél a KMKSZ második számú embere? — Erre a kérdésre nagyon egyszerű a válasz: használni akartam, minél többet tenni az itteni magyarságért. Mindig is magaménak éreztem a szö­vetséget, szívesen elvállaltam minden olyan feladatot, amely­nek elvégzésére alkalmas és képes vagyok. Meg aztán azt tapasztaltam, hogy a KMKSZ vezetésében túlsúlyban volt a­­humán értelmiség, ami néha egyoldalú megközelítéseket, egyoldalú gondolkodásmódot eredményezett. A magamfajta műszaki beállítottságú embe­rekkel együtt jobban kiszéle­sedhetett a látótér, pragmatiku­­sabbá, gyakorlatiasabbá­ válha­tott a munka. Mondhatom azt is: a fellegekből le kellett szállni a földre, gyakorlati síkra te­relni az elnökség tevékenysé­gét. — Ha jól értem, nem voltál megelégedve az első esztendő­ben végzett munkával. — A munkastílus volt az, amivel nem tudtam egészen egyetérteni. Ettől függetlenül az eredményekkel nagyon elé­gedett voltam, mondjuk úgy, a választásoktól tekintve. A közgyűlés óta eltelt időszakot már nem tudom ennyire po­zitívan­ értékelni.­-Az­ a tömeges lelkesedés, amely a szövetség megalakulását kísérte, a szer­vezési hiányosságok ellenére túlsegített bennünket szinte minden akadályon. Csakhogy egy ilyen szervezetet hosszú távon nem­ lehet a lelkesedés­re építeni. A közgyűlés óta pedig nem indult be az a szer­vezett, összefogott, teljes ér­tékű munka, amely elvárható egy érdekvédelmi szervezettől. Egyszerűen képtelenek vol­tunk továbblépni ezen a téren, hiába vettünk fel fizetett mun­katársakat, hiába növekedtek meg anyagi lehetőségeink. Ez annál érthetetlenebb, mivel a hatalom részéről az idén már nem tapasztaltam akkora el­lenállást velünk szemben, mint az előző évben. Legfőbb erős­ségünk továbbra is az emberek tenniakarása, lelkesedése ma­radt tehát, ezeket az erőket azonban nem tudtuk igazán összefogni és a kellő irányba terelni, így azok időnként épp egymás ellen hatottak, vagyis kioltották egymást. — Te személy szerint meny­nyire tudtad teljesíteni a ma­gad elé tűzött feladatokat? — Fogas kérdés, mert ennek megítélése nemcsak az én dolgom. Mindenesetre nem lehetek elégedett a dolgok je­lenlegi állásával, úgy érzem, nem vagyok képes megfelelő módon befolyásolni a helyzet alakulását. — Ezt belső vagy külső té­nyezők motiválják inkább? Legtöbbször belső ténye­zők, bár az is igaz, hogy na­gyon nehéz összeegyeztetni a Hivatali munkát, mely szintén teljes embert igényel, a társa­dalmival. Azt az időt, amelyet a szövetség ügyeire szánok, vagy a munkából, vagy a pi­henésből, vagy a családtól kell ellopni. Szerencsére a munka­helyi f önökém­ e tekintetben nagyon liberális, a család vi­szont kevésbé. — Ha már a hivatali és a társadalmi munka összeegyez­tetése került szóba, nem kerül­hetünk ki egy párhuzamot, egy összehasonlítást. Időnként kénytelen vagy munkaidőben intézkedni, tárgyalni, megbe­szélésre menni stb. a KMKSZ alelnökeként. Mennyire tekin­tik ezt igazoltnak, természetes­nek a kollégák, illetve mennyi­re esik más elbírálás alá mind­ez, teszem azt a pártt­itkér esetében, amikor ő mulaszt ha­sonló ok miatt? — Mondhatom, mindkét eset ugyanolyan elbírálás alá esik, engem nem­ ér hátrányos meg­különböztetés. — Ez nem azért van, mert tagja vagy a pártszervezetnek? — Nem hiszem. Ez a tagság jórészt egyébként is formális, hiszen elképzelhetetlen lenne, hogy a szövetség mellett még a pártban is érdemi munkát végezzek. De ezzel nem lógok ki a sorból, a párttagok túl­nyomó többsége ma nem politi­zálni. . . Voltak és vannak, akik nem nézik jó szemmel, hogy ha csak formálisan is, de tag­ja vagy a pártnak. Emiatt nemegyszer kaptál már szem­rehányásokat. Mit válaszolsz ezekre? Mi, akik elvárjuk, hogy velünk szemben — mármint a szövetséggel szemben — to­leránsak legyenek a más nem­zetiségűek és a hatalom kép­viselői, nagy hibát követünk el, ha egymással szemben nem vagyunk toleránsak, megértő­­ek. A KMKSZ nem párt, ha­nem olyan mozgalom, amelyen belül jól megférnek egymás mellett a különböző irányza­tok. Feltéve persze, ha azok elfogadják az alapszabályban megfogalm­azott humánus célo­kat. Igen rossz szolgálatot te­szünk magunknak, ha pártál­lás szerint különítjük el az embereket, ha — legtöbbször indokolatlanul vagy kétes ér­tékű érzelmi indokokkal — kiközösítjük azokat, akik szí­vük és meggyőződésük sze­rint hozzánk tartozóknak vall­ják magukat. És ez tanulság tehát a szövetség egész politi­kájának alakítása szempont­jairól. Nem szabad pártvillon­gásokba bocsátkoznunk, csak addig szabad elmennünk, ameddig a kárpátaljai magyar­ság érdekei megkövetelik. — Ezt, gondolom, a területi tanács magyar­­képviselői cso­portjának vezetőjeként is m­ó­­dodban van gyakorolni. Per­sze, ott sem lehetsz könnyű helyzetben, hiszen az eddigi tapasztalatok alapján ez a frakció korántsem tűnik egy­ségesnek.­­ Ha az első ülésszakon történtekre gondolsz, akkor valóban ez a kép alakulhatott ki a közvéleményben. Csak­hogy akkor még nem mint kép­viselői csoport működtünk. A frakció fennállása óta igenis egységesen lép fel azokban a kérdésekben, amelyekben egyez­tetjük előzetesen az álláspon­tunkat. Ez talán annak tudha­tó be, hogy valamennyien rá­­éreztü­nk: a területi tanács más nemzetiségű képviselői nem nagyon értenek bennünket. A mi tevékenységünk tehát rész­ben nevelő hatású: ráébreszt­jük őket arra, hogy a magyar­ságnak igenis vannak sajá­tos, számukra talán nehezen felfogható problémái, és hogy másképp, talán európaibb mó­don is meg lehet közelíteni a kérdéseket, mint eddig tették.­­ Vannak-e konkrét eredmé­nyei a csoport eddigi tevékeny­­ségének? — Valóban, kézzelfogható eredményről alig számolhatunk be egyelőre; talán azt említ­hetem, hogy sikerült elfogad­tatnunk a kárpátaljai helysé­gek történelmi nevének a hasz­nálatát. De saját indítványt terjesztettünk be a határátlépés megkönnyítése, a nagysző­lősi magyar középiskola, a parlagföldek hasznosítása ügyé­ben is és más kérdésekben. Ah­­hoz sajnos nem vagyunk elég erősek, hogy v­alamennyi elkép­zelésünket keresztül tudjuk vinni a tanácsban, viszont a demokratikus blokkal össze­fogva meg tudjuk akadályozni a szer­intünk nem helyénvaló határozatok elfogadását. — Megítélésed szerint mire kell helyezni a fő hangsúlyt a KMKSZ-nek 1991-ben? — Ez lesz az utolsó lehető­ség arra, hogy végre létrehoz­zuk a szövetség normális mű­ködését szavatoló belső me­chanizmust.­­ Ezt nem szabad elszalasztanunk! Haladékta­lanul meg kell kezdenünk an­nak a magyar intézményrend­szernek a kiépítését is, ame­lyet a legutóbbi választmányi ülésünk határozata előirányoz. Az önkormányzatokról nem­rég hozott törvény erre jó al­kalmat kínál. Komolyan kell vennünk az országban tapasz­talható gazdasági káoszt, mert ez veszélyeztetheti terveink megvalósítását. Működő gaz­daság nélkül ugyanis nincs kultúra, nincs­­ iskolarendszer, és semmi sincs. Másrészt az új gazdálkodási formák térhó­dítása valószínűleg visszafog­ná a nagyarányú kivándor­lást is. Mint alapszabályunkban is deklaráltuk: célunk az, hogy megmaradjunk. A megmara­dáshoz­ azonban nemcsak szel­lemi táplálék kell, az embere­ket jól kell lakatni. A KMKSZ a jövőben erről sem feledkez­het meg. Móricz Kálmán MIT HOZ AZ ÚJ ESZTENDŐ? Egy év lezárása szinte megköveteli tőlünk, hogy bizonyos lel­tárt készítsünk önmagunkban. Egy év kezdete ezzel szemben ar­ra kínál lehetőséget, hogy eltöprengjünk az előttünk álló heteken, hónapokon. Elgondolkozzunk azon, hogy vajon milyen lesz az 1991-es esztendő. Esetleg azon, milyennek szeretnénk lát­ni. A vélemények — mi sem természetesebb — a lehető legkü­lönfélébbek lehetnek. Ugyanakkor részleteiben meg is egyezhet­nek. Példa erre az alábbi néhány rövid nyilatkozat is. KÖVÉR GYÖRGY, az Ungvári Városi Tanács helyettes elnöke. Ami általában a népgazdaságot és a népjólétet illeti, szerintem a piacgazda­ságra való áttérés közben elkerülhetet­len a további rosszabbodás. Ráadásul, ha nem cselekszünk elég gyorsan és határozottan, ez az átmeneti időszak nagyon elhúzódhat. Remélem azonban, hogy az előttünk álló esztendőben si­kerül túljutnunk a holtponton, és év végére már bizonyos javulást tapasztal­hatunk. A tanácson belül a nemzetiségi ügyek­kel foglalkozom, így aztán többszörö­sen sem mindegy, hogyan alakulnak a nemzetiségi viszonyok Kárpátalján és az egész országban Bízom abban, a többnyelvű feliratok megjelenése, a régi megnevezések visszatérése elősegíti mosti, hogy a helybéliek valóban itthon érezzék magukat. Meggyőződésem, hogy a nemze­tiségi ellentétek nem fognak kiéleződni. Kárpátalja népei számára ugyanis, mi­ként a történetem többször bebizonyítot­ta, idegen a nacionalista gyűlölködés. Ugyancsak biztos vagyok abban, hogy jövőre a Szovjetunió megszűnik létezni jelenlegi formájában. Akár akarják ezt a Kremlben, akár nem akarják. Elképzel­hető viszont, hogy az önálló köztársasá­gok egyenrangú szövetséget kötnek, de csakis egyenrangút. Egy ilyen önálló Ukrajnán belül szeretném látni az au­tonóm Kárpátalját.­­Lehet, hogy utópiának tűnik, de azt szeretném, hogy Kárpátal­ján az orosz jobban érezze magát, mint Moszkvában, a román, mint Buka­restben, a magyar, mint Budapesten... És még valami: nagyon szeretném, ha tovább szilárdulna a magyarok egysége, ha gyökereikkel erősebben kapaszkodná­nak ebbe az anyaföldbe. E mellé per­sze párosuljon erő, egészség, megértés PETRO SZKUNC. • Rud kárpátaljai regionális szervezetének vezetője. Szívem szerint nagyon szépnek kép­zelném el az 1991-es esztendőt. Tudom azonban, hogy igen neh­éz időszak előtt állunk. Olyan nehéz időszak előtt, amilyet még nem tapasztaltunk az utóbbi évek­­ben-évtizedekben. Nyílt titok ugyanis, hogy az ország tovább zuhan a gazdasági feneketlenség felé, ami számtalan konfliktust eredmé­nyezhet. Hiszen a hatalom sohasem isme­ri el a hibáját arra vonatkozóan, hogy a népet a feszültségek végső határáig ve­zette el. Mint általában ilyenkor, a hibát az ellenségben keresik. Adott esetben a demokraták soraiban. Ezenkívül mindent ráírhatnak a nemzetiségi villongások számlájára. Pedig voltaképpen minden a jelenlegi hatalom határozatlanságára vezethető vissza. Arra, hogy minden eszközzel meg szeretnék őrizni a totalitárius rezsim számukra megszokott formáját. A tavalyi év legutóbbi eseményei be­bizonyították, hogy az ideológiai viták közvetlen konfrontációkhoz vezethetnek. Hiszen maga az államelnök is, akit egyébként demokratának tartanak, kény­telen volt meghátrálni a nyílt fenyegetés előtt, amely az erő alkalmazását szor­galmazta. Ezen egyértelműen a katonai erőt kell érteni. Bízom abban, hogy ha a mi vezeté­sünk nem is, akkor legalább az Atyaúr­isten megsegít bennünket abban, hogy az emberi élet legalább olyan színvona­lára kászálódjunk fel, amelyen nem fog­juk egymást gyűlölködve taszigálni a sorokban, nem fogunk egymásra ferde szemmel nézni az aránytalanul elosztott anyagi javakért. Szeretném meglátni an­nak a korszaknak a láthatárát, amelyik­ben gyerekeink civilizált embert megille­tő életet élhetnek. SZIMJON BÉLA, a Kárpátaljai Külgazdasági Szervizszolgálat igazgatója. Mint gazdasági szakember, mindenek­előtt azt szeretném, ha a külgazdasági kapcsolatok a mostaninál lendületesebb szakaszba lépnének Ezen belül megnö­vekednének exportlehetőségeink, elvégre az a célunk, hogy minél több árut hoz­zunk be, csak úgy lehet megvalósítani, ha minél többet kiviszünk. Szeretném to­­vábbá, ha Kárpátalján megteremtenénk a szabad vállalkozási­ övezet alapjait, elér­nénk a népgazdasági ágazatok felemel­kedését, és ezáltal feltölthetnénk üzlete­ink polcait. Jól tudom, bonyolult évnek tekintünk elébe. A stagnáló termelést fel kell len­díteni, meg kell alapoznunk a népjólétet. Ehhez egyebek mellett meg kell szilárdí­tani a munkafegyelmet, meg kell győzni az embereket arról, hogy csakis a becsü­letes munka révén emelhető az életszín­vonal. Tisztában vagyok persze azzal is, hogy szükség van jó törvényekre, okos gazdasági szabályzókra. A reális alapja annak, hogy ebből sok minden megvaló­sul, egyebek mellett az: az emberek el­fáradtak a sok beszédtől. Érzik, a jó élet előfeltétele a jó munka. Meg kell azonban azt is mondanom, hogy a jelenleg érvényes szabályozó rendszerek nem eléggé ösztönzik a dol­gozókat. Gyakran érkeznek fentről egy­másnak ellentmondó, átgondolatlan tör­vények. Ugyanakkor lent is számos hi­ányosságot látok. A vezetés nem minden esetben használja ki a már most adott lehetőségeket DEBRECENI MIHÁLY, a Kárpáti Kiadó szerkesztője. Talám groteszkül hangzik, de minde­nekelőtt azt szeretném, ha az idei év jobb lenne, mint a tavalyi. Persze az álmok és a realitások fával állnak egy­mástól. Úgy gondolom, hogy a nagykö­zönség már meg csömör lett a politikától. A legjobb propaganda az emberek szá­mára az, amikor az üzletek polcai nem állnak üresen. Tisztában vagyok viszont azzal is, hogy nagyon sok embernek a tele polcok sem teszik szebbé a hétköz­napjait, mivel vékony a bukszájuk. A leginkább mégis az szomorít el, hogy feltehetően 1991-ben is tömegesen hagy­ják majd el Kárpátalját. Ezeknek egy részét azonban nem sajnálom igazán, mivel itt sem voltak használható embe­rek az itteni kis magyar közösség szá­mára Főleg azoknak a távozása miatt szomorkodom, és hadd ne említsek neve­ket, akik tényleg tehetnek itt valamit. Személy szerint­ el tudom fogadni a ki­vándorlás tényét, csak éppen megérteni nem tudom a kivándorlókat. Nagyon szeretnék bízni abban, hogy az idén még több magyar nyelvű tan­­intézm­ég nyitja meg kapuit, noha san­da gyanúm, hogy ennek a nyitásnak — egyenes és átvitt értelemben — politi­kai mozgatórugói lesznek. A hatalom birtokosai így kívánják kifogni a szelet az elégedetlenség vitorlájából. Azt is szeretném, ha a mi »udvari« történésze­ink kevesebbet hazudoznának a népnek az év folyamán. Egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni: Kárpátalja ma a Szovjetunióban — egyelőre■ —­ a béke szigete. Elég lenne már állandóan az ezeréves idegen elnyomást hangoztatni, mivel a tények ennek ellenkezőjét bizo­nyítják. Tulajdonképpen semmilyen hata­lomnak nem sikerült a népeket egymás­nak uszítani, és minden nép meg tudta őrizni hagyományait, kultúráját. Remélem, hogy a gorbacsovi nyitást nem a katonai diktatúra fogja felválta­ni. Mert ha igen, akkor az egész eddig elhangzott kijelentés, ígéret pusztába kiáltott szó volt. „ Köszeghy Elemér

Next